Dunántúli Napló, 1956. október (13. évfolyam, 232-257. szám)

1956-10-07 / 237. szám

4

NÄPCO

1956 OKTOBER f ’

(Jauiy- János váloqaMt míívei

A Tolna hHeypti Tanács Tfltgyei ICönyutáiánaU kiadása

A helyi irodalmi hagyo" mányok ápolásának meg becs ülésre és követésre méltó példáját adta a Szekszárdi Megyei Könyvtár: több szerv, vállalat és üzem támogatásával a közelmúltban kiadta a város szülöttjének Garay Jánosnak válogatott műveit. Űjabb irodalomtudományunk még adós Garay életművének alaposabb értékelésével, könyv_ kiadásunknak is egyik hiányossága, hogy a valamikor oly népszerű és nagyhatású költó alkotásait csak elavult és nehezen hozzáférhető kiadásokból ismerheti meg a mai olvasó. Igaz, Garaynak nagy kortársai voltak: Vörösmarty. Eötvös, Petőfi, Arany János s mögöttük bizony csak a második vonal tagjai közé szorul. Az is kétségtelen azonban, hogy kora irodalmi életének egyik vezető egyénisége volt: mint országos folyóiratok állandó munkatársa, sőt szerkesztője, mint a Kisfaludy Társaság titkára, mint jelentős irodalmi viták állandó és éleshangú harcosa olyan jelentős szerepe volt a reformkori irodalmi életben, hogy munkásságának alaposabb tanulmányozása nélkül ezt a kort igazán megismerni és megérteni nem lehet. És mégis: amíg például a Garaymál nem jelentősebb Czuczor Gergely válogatott művei a közelmúltban országos jellegű kiadásban megjelentek, addig az „Obsitos" és a „Kont“ költőjéről különös módon megfeledkeztünk.

A szekszárdiak munkája tehát nemcsak megbecsülésre méltó helyi értékű vállalkozást jelent, hanem országos viszonylatban is hiányt pótol.

Felmerül természetesen a kérdés: milyen értékű eredménnyel járt kísérletük? Sikerült-e olyan művet a közönség kezébe admiok, amely többet mutat meg a költőből, mint a régi válogatások?

Általában azt mondhatjuk, hogy igen, sikerült. Néhány kritikai megjegyzésre mégis nyújt alkalmat a kötet

Kovács Antal mintegy két íves bevezető tanulmányának bőséges tárgyi anyaga, népszerűsítő stílusa mindenképpen aüiK almas rá, hogy a közönséghez közelebb vigye a költőt; emellett olyan mozzanatokra is felhívja a figyelmet, amelyek eddig elsikkadtak, s így a tudományos vizsgálódásoknak is gondolatébresztő, serkentő indítékokat ad. Kár azonban, hogy ugyanakkor alig világít rá Garaynak, a kor nagy Irodalmi és társadalmi harcaihoz fűződő kapcsolataira, s általában csak a költőt mutatja be, az inodalamipoliti- kusról, a szerkesztőről, a kritikusról, az irodalmi élet egyik nagy szervezőjéről keveset mond. Nem vállalkozik arra, hogy rávilágítson pl, Garaynak a magyar drámairodalom hőskorában kifejtett jelentős dramaturgiai munkásságára, vagy szerepére a 40-es évek forradalmi realizmusának kibontakozásában stb.

A gyűjteményben tűi sok helyet kapnak az ifjúkori ábrándos romantika kevésbé jelentős lírai versei, viszont nem egy jelentős költemény kimaradt, a bevezetőben említettekből is. Az irodalmi életet harcos prózai írásaival alakítgató Garay pedig teljesen hiányzik a kötetből. A végéhez csatolt két k*s prózai írás alig több a semminél. Úgy gondolom. Garay irodalomtörténeti Jelentőségét nem elavult átlag- venseivel bizonyíthatjuk, hanem a kor folyóirataiban szétszórtan megjelenő, elfelejtett írásai jól megválogatott gyűjteményének közreadásával. Mai kiadásban ezeknek feltétlenül több helyet kell biztosítanunk, akár a középszerű versek kárára is.

Kétségtelen azonban, hogy a kötet így is megvillant Garay ismerős arcán néhány új vonást Érzékelteti pl. azt, hogy 1840 körül milyen döntő változás következett be gondolkodásában, 1838-ban Előre című versében még nagyon tompított a hangja: „Honfi érzelmet, de ne túlcsapongót“, írja, s teljesen Széchenyi eszmekörét hirdeti: „Tenni a Jelszó, szeretett barátim!“ De alig lapozunk kettőt a kötetben, s egymás után olyan versekkel találkozunk, amelyek már Kossuth hatását árulják el, amelyek már nemcsak a nemesi hazafiságnak, hanem a Jobbágyság hangjának is a megszólaltató!. Az udvari bolond című 1840-ből való versében pl. a király a nép megelégedettségéről beszél leányának, de amikor az kérdezi, hogy miért áll mégis a paraszt mögött a hajdú, az udvari bolond megmagyarázza:

Hogy amit az vet ott, ez itt

Komám csűrébe hordja.

Az utána következő vers. A néptörténetből című, már egészen plebejusa hangokat szólaltat meg:

Zsarnok fit a hőst nép

nyakán,

Karja súllyál fekszik a

hazán;

Száműzetve

Benn a szent igazság;

Rabbilincsen

A dicső szabadság.

S tűr, sok évig tűr a hősi nép;

De türelme partjain kilép—- Kél t kelése Tenger áradatja,

Vív, s vívása Győzelmét aratja...

Aztán következik a Mátyás király Gömőrben című közismert vers, amelyben az alulról jött király kioktatja embereit:

Azért, ha máskor isztok, nem kell felednetek Az áldomásba szőni: hogy éljen népetek!

Kár, hogy a sok sajtóhiba

értelmetlenségeket, sőt nem egyszer rí tmuszavarokat is okoz. A költő nem véletlenül használta az „áldani“ helyett az „áldni", a „legkedvesebb“ helyett a „legkedvesb“ szót, a ritmus így kívánta. A válogatásban azonbgn „kijavítva" közölték ezeket a szavakat, s ez komoly ritmikai zökkenőket okoz. (78—79. L) A gondosabb korrektúrázás sok egyéb zavartól is megmentette volna a könyvet: a 12. lapon pl- „édesanyja“ helyett „édesapja" a helyes, a 13-on 1892 helyett 1829, a 16. lapon „megróta" helyett ,megrótta“'stb. Mindez bizonyára az ügy sürgősségének tudatától fűtött sietség eredménye. A finom papír, az Ízléses kiállítás, a kötet elején, Miszlal Györgynek Garayról írt verse is bizonyítja azt a lelkesedést, amellyel a művet a közönség kezébe adták.

A szekszárdi vállalkozás megvalósítóinak a példamutató szándékért, a kisebb hiányosságok ellenére is Jól sikerült és hasznos munkájáért mindenképpen elismerés jár.

Költ» Ferenc

Hctn áikeuUt

lkaikor a plakáton olvastam „Tanár úr kérem —

századeleji diákhistóriák *— magyar film” — szörnyen felháborodtam. Mert felháborító, hogy a legnagyobb magyar humorista, a „Tanár úr kérem” halhatatlan szerzője, Karinthy Frigyes neve lemaradt erről a moziplakátról, és talán még ennél is felháborí- tóbb, hogy csak úgy, uk-muk- fuk, „századeleji diákhistóri- ák”-ká degradálják Karinthy legsziporkázóbb humoreszkjeit, amelyek egyben mély, emberi érzéseket, gyengeségeket feltáró pszihológlai remekművek is.

Mert vajon csak a századelejei diákot csúfolja ki az író a „Lógok a szeren” című írásával? Nem. A fantázia, a vágyak és a szűk korlátokat szabó valóság ütközik itt össze, mint ahogyan a „Megmagyarázom a bizonyítványom” című szatíra sem csak a rossz bizonyítványt magyarázó diák portréja, hanem a kudarcokat, megaláztatásokat .kimagyarázó” ember lelki arcképe.

Ilyen gondolatok foglalkoztattak, mikor elolvastam a moziplakát szövegét, de miután módom volt, hogy a „Tanár úr kérem” felhasználásával írt filmet megnézzem, megváltoztatom az álláspontomat.

Helyes, hogy nem írták a plakátra Karinthy Frigyes nevét. Helyes, mert amit a moziban látunk, az nem Karinthy, az valami más, Itt-ott szósze- rint idézi mondatait, a Karinthy által megrajzolt helyzetek is előbukkannak nemegyszer, azonosak a nevek, a mese sem sokat változott — de Karinthy humora, írásainak csípős zamata, az író mély embersége, egyszóval maga Karinthy hiányzik belőle.

Nagyon helyes az is, hogy azt nyomtatták a papírlepedőkre, hogy , századeleji diáSc* históriák”. Ezek, e filmbeli

mozaikok valóban nem mások* csak históriák. Méghozzá unalmas diákhistóriák! A könyvet ugyan ki tudja félbehagyni# olvasatlanul letenni a kézé« bői? A filmet annál többen hagyják ott felében, harmadéban, mikor az unalom már elviselhetetlenné válik. A könyvből magunkra ismerünk minden gyengeségben, minden kalandban, minden gondolatban# A filmen a címszereplő kisfiú elszigetelt gyengeségei, kalandjai, gondolatai vetülnek ki. A könyv találóan, szellemesen pszihologizál, igaz és mindig időszerű megállapításokat tesz. A film egyáltalában nem pszihologizál, szándékában sincs, hogy behatoljon az emberi lélek mélységeibe.

Elkeserítő, hogy mennyire kasztrálja ez a film éppen azt, amire az író fel akarta hívni olvasói figyelmét A legragyogóbb elbeszélést, a „Lógok a szeren”-t például csak néhány méterben mutatja (kérdés persze, hogy ki lehetne-e jobban bontani? Azt hiszem, nenv De akkor minek megfilmesíteni— rosszul? (1) aztán később, egy álombéli jelenetnél visszatér rá, összekombinálja a „Kísérletezem”-mel, ezzel elszakítja a formát a tartalomtól, a keretet a lényegtől. Hiszen éppen a szeren való lógás, a szégyen, a megaláztatás szüli a szertelen, nagyravágyó gondolatokat, hogyan pipálja majd le, szégyeníti meg azokat, akik most tökéletes szabályossággal végzik a nyújtógyakorlatokat.

Véleményem szerint tehát a plakátnak volt igaza. Csak egyet neon értek... Hogyan választhatták mégis címül ezt a nagyszerű csengésű „Karinthy Frigyes” fémjelet: Tanár úr kérem?!

(AMI)

e

(Az alábbi következő részlet a sajtó alatt lévő könyv „Emlékképek“ című fejezetéből valók

SxéUdty Júlia:

Consolatio 1,

Ha valakit a tanár úr megszánt, annak nyeri ügve vol. nála. Egyszer engem is meg- sh ,nált, mert észrevette legnagyobb fogyatékosságomat rendkívüli rövidlátásomat. Erre az epizódra is pontosan emlékszem, elmondom hát.

Még zeneakadémista koromban történt. A Kavics utcai lakásban együtt teáztunk hármasban, Ditta, én ée Bartók Péter, aki akkor még kisfiú volt. Nyílt az ajtó, bejött a tanár úr és leült közénk. Teát kert, e miközben Ditta az 6 csőszeiét is telttől töt te, Bartók elő’e'te cigarettatárcáját ■ engim is megkínált. Nem vol. tam dohányos, de örülve, hogy felnöttszámba veaz, köszönettel elfogadtam, s rágyújtottam Még ezt megelőzőleg midőn Bartók bejött a ezt bába, gyorsain lekaptam a szemüvegem ée titkon /sebre- vágtam. A zeneórákon la lehetőleg kotta nélkül Játszottam mindent, hogy ne kelljen szemüveget viselnem. Soha nem mondta, hogy ez* észrevette. Most azonban észre kellett vennie, me“ hiúságomnak az lett a következménye, hogy nagylányos affektéi tcággal belohamuztam a cukortartóba. Péter jóízűen kuncogott, de a tanár úr szigorúan ránézett, s halkan, komolyan ezt mondta:

— Nagyon rövidlátó.

Péter elkomoiyodott és sze- lid, bocsánatkérd tekintettel nézett rám. Vidám beszélgetésben folyt tovább a teázás, hiúságomért büntetést, rövidlátásomért vigasztalást kaptam. ,

De a vigasztalás másnap folytatódott.

Zor.goraórára mentem a Zeneakadémiára. Bartók nem érkezett meg, lementem a kapu alá, ahol a növendékek szamára kifüggesztett tudnivalók sorakoztak töméntelen írott és gépe’t papírlapon. Ezeket olvastam.

Egyszerre csak meghallom a tanár úr hangjai. Mögöttem á.iott meg és ő is a növendékek fontos tudnivalóját nézegette.

— Maga ezt nem látja jól, majd én felolvasom — mondta és máris olvasta fennhangon, sorra, egymásutón azósz- szes fontos tudnivalókat, tilalmakat, pályázati hirdetményeket, kollokviumi határidőket, bérelhető zongorát, eladó cím- ba'.n ct. Eltartott tán öi-hat percig is, míg elkészüli az tóz- szes cédulákkal.

Egy szót sem értettem a fontos tudnivalókba'. Csak azt értettem, hogy én ezt most Péternek köszönhetem, annak a s/elH kis kuncogásunk, melyért Péter édesapja most úgy érzi elégtétellel tartozik nekem.

Consolatio II.

Az elmúlt évtLedok folyamán elmeket Is adtam az emlékeknek. Az előbbi ezt a címet viselte: Coneolatio. Liszit hasonló c. zongoradarabja után.

De van még egy Consolatio emlékem, ezt Is el kell mondanom. Abból az időből való, amikor gyermekkorom legszomorúbb napjait éltem.

Meghalt a testvérem, Gyurika. Mikor a mulasztást igazolni akartam, a tanár úr tatet i. hogy fölösleges, Ismeri tó- volmaradésom okét. Az újságok gyászjelentéséből, tanulótársaim beszámolóié bői, vagy egyszerűen csak fekete ruhámról értesült-e, nem mondta. Semmit nem mondott, a részvétnek legcsekélyebb isiét sem árulta el szavakban. És én mégis úgy éreztem, hogy a görcsös feszültség, mely még a temetésen sem tudott sírásban feloldódni, lassan lazulni kezd. S ami a zajos részvétnyilatkozatok közepette konokul bennem .-e- kedt, most feltartóztathatatlanul kitört: a sírás. Percekig tartott, képtelen voltam abbahagyni. Szégyellem rettenetesen, de nem tudtam uralkodni magamon. Várni kellett. És ő várt türelmesen szelj, den. Amikor végre kissé enyhült a roham, art kérdezte:

Balták tanáé ue

— Nagyon nehéz?

— Igen.

— Miért?

— Mert olyan nyomtalanul

eltűnt a Gyurika — és tehetetlenül ismételtem, belekapaszkodva a talált szóba — nyomtalanul —■ nyomtalanul..»

A vigasztaló szavakat hónapokkal későbben mondta ki.

Ekkor már többé-kevésbé

megnyugodtam, de az átélt első szenvedés ott lappangott bennem valahol, akkor is, ha nem gondoltam rá.

Akkoriban tanultam Beethoven opusz 110. szonátáját, a nagy Asz-durt. A lassú tételt vittem órára, ezt a legbeethovenibb szonátatételt, melyben annyi a gyász, a fájdalom, s magányosság, mint kevés művében a világ szenvedő alkotóinak. Ezt a tételt játszottam órán és csak utó.ag vettem észre, hogy Bartók szokásától eltérően fölkelt az íróasztaltól, ahol az első ízben órára hozott zongoraműveket szokta végighallgatná. Megállt mögöttem, úgy hallgatta az Adagiét. Nem is láttam őt, csak a hangját hallottam, amint halkan, szelíden ezt mondta:

— No látja, mégsem tűnt el nyomtalanul a Gyurika.

Nem tűnt el, mert e rág elhangzott szavak még most, harminc év múltán is visszahozzák.

Balták **euet

Jóízűen nevetni egyetlen egyszer láttam.

Megfogadtam, hogy csak a tiszta igazat írom le, ezért hát bevallom, én voltam az, akit kinevetett.

Növendékhangversenyen történt. Mégpedig nem is a zongora, hanem zenekari hangversenyen.

A zongora főtanszakkal párhuzamosan a zeneszerzés fő- 'arszakot is elvégeztem, amit Bartók tanár úr, bár nem sokat tartott zeneszerződ képességeimről, nagyon helyeselt. Szerinte mennél többet sejt valaki a zenének egész birodalmából, annál Jobban tudja majd kormányozni annak egyetlen tartományát, jelen esetben a zongorát. Én persze, titokban meg voltam győződve arról, hogy nemcsak azért kell zeneszerzést tanulnom, hanem azért is, mert jeles zeneszerző é6 főleg kiváló karmester lesz belőlem. Miért is ne lehetnék én jó karmester? Dirigálni könnyebb, mint zongorázni. Nem kell gyakorolni, nincs meg a félreü'és, a memóriazavar veszélye, nem keli skálázni, ujjgyakorlatoz- ni, az ember megtanul a partit urából egy művet, átéli, át- 004 á^rt4^0É( ás átéiését beleszuggerálja a zenekarba. A többi mór a zenészek dolga.

A karmesterképzés akkor nem volt külön főtamszak, hanem a zeneszerzéstam mellett, mint kötelező melléktárgy szerepelt a tanrendben. Az utolsó év végéin a zeneszerző és karmestemövendékek nyilvános zenekari hangversenyen v zsgáztak le, közönség jelenlétében.

Csupa fiú vizsgázott ée ón vcltam az egyetlen lány. — A

Zeneakadémia nagyterme zsúfolásig megtelt. Nagyrészt növendékek, azok hozzátartozói, zeneakadémiai tanárok, s kritikusok ültek a nézőtéren.

Beethoven II. szimfóniája szerepelt a műsoron, 6 én azzal a felemelő tudattal indultam el a művészszobától a karmesteri pult felé, hogy a nézőtéren lévők most egy fényes karmesteri karrier elindulásának lesznek tanúi.

Kis ideig simán ment minden. Nagyszerű érzés volt ott állni a zenekar fölött. Az ember csak hadonászik kezével a levesében, s a zenekarban csodák történnek. És az mind az én közreműködésem eredménye, Nélkülem mindebből sem

volna semmi. Én intek, s 80 szolga teljesíti rejtjeles parancsaimat. Szinte szédültem a boldogságtól. Olyasféle érzésem volt, mint mikor először ültem a városligeti hullámvasúton.

Mivel kotta nélkül tudtam a partitúrát, akaratlanul is másfelé néztem. Vesztemre. Mert a baloldali tanári páholyban, ahová dirigálás közben tekintetemmel elkalandoztam, megpillantottam Bartók tanár urat. A hangverseny fél hatkor kezdődött, ő hatig tanított, s most lejött a nagyterembe, hogy szereplésemet végighallgassa. Az is lehet, hogy tanítás közben hagyta ott a XIV. tantermet, a kedvemért. Rettentően büszke voltam, no, most majd megmutatom, mit tudok.

De csakhamar észre kellett vennem, hogy Bartók tanár úr ott, a páholy peremére könyökölve, miközben engem néz, kitűnően mulat rajtam. Ö is észreveszi, hogy odanézek, kezével eltakarja száját, úgy nevet.

Riadtan kalimpálok összevissza, a zenekar követi tekintetemet, nyolcvan szempár keresi a baloldali páholyt. Egyszerre csak azt látom, hogy az egész zenekar vigyorog. — Csupa személyes jóbarátomból állt az intézeti zenekar, kamarazene órákról minden egyes hegedűs és gordonkás partnerem volt már, szonátáz- tam, trdóztam velük, most mégis cserben hagynak a gazok. Még egy perc, s leteszik a vonót.

összeszedtem magam, elfordultam a páholytól, s igyekeztem minél szigorúbb arcot vágni. Hallottam valamit arról, hogy a karmesternek „Szuggosztfv‘’-nek kell lennie. Az akartam hát lenni én ia. Csakhogy nem sikerült.

Nagyobb baj azért mégsem történt Senki nem tette le a vonót, a közönség talán nem is vett észre semmit.

Vége lett a számnak, a közönség tapsolt, én lecsaptam a karmesteri pálcát, s rohantam ki az előcsarnokba. Fel a második emeletre, be a tj- zennégyes tanterembe. Üres. Bekopogtam a tanáriba. Semmi válasz. Be akarok nyitni. Zárva van. A tanár úr már elmenti

Még tart a hangverseny, de én otthagyom as egészet.

Hazamegyek.

A hatos villamosnál megpillantom Bartók tanár urat# Hazafelé tart, a Kavics utcába. Én is Budán lakom, '.’árok a hatosra. Köszönök, visszaköszön. Ml lenne, ha kérdést intéznék hozzá?

— Tanár úr kérem tagyon rosszul dirigáltam ér -zt a másodikat?

— Nem is olyan nagyon rosszul — feleli kedv «n.

Felbátorodtam. Nine- sem* mi baj. Nyugodtan kéi vethetem tovább. Mégeg) ven fotóiét, s minden önbiza inam visszatér.

Világhírű karmester leszek, ha az égés® növendék-zenekar megpukkad, akkor ia

— Hát akkor miért tetszett engem kinevetni? — kérdeni öntudatosan, mert meg vagyok róla győződve, hogy most már csak valami nagyon megnyugtató felelet kö- vetkezhetik- Talán nem is rajtam nevetett, hanem a zene. kar valamelyik tagján, akinek bizonyára vörös füle, vagy égnek álló haja volt. Ha minden jól megy, még meg is dícsér, hogy milyen tehetségem van a zenekar vezetéséhez. Holnap jelentkezem az Operánál, egy évig korrepetitorkodom, aztán eldirigálom a csodálatos mandarint. Várom a biztatást.

Felelet helyett újból elkezd nevetni. Mint a páholyban, de talán még jobban. Bűvölten bámulok rá. Szinte #1 ia félejtem, hogy engem nevet ki; Olyan frappáns, olyan csodaszerű a tény, hogy Bartók nevet. Hangosan, jóízűen, teli szájjal, miközben folyton #n- gem néz, sőt, mutatóujjával rám is mutat, nehogy félreértés legyen, Igenis rajtam nevet, senki máson. Egy csöppet sgm zavarja, hogy én nem novetek vele. Alig tud szóhoz jutni saját nevetésétől. Végül még mindig nevetve ezt mondja:

—■ Sohasem láttam még 48

kilóg karmestert- Valamirevaló karmester általában hetven kilónál kezdődik.

Soha többé az életben nem 'ettem karmesterpéleát - ke. enibe. Megéri ettem hogy semmi sincs tőlem oh tó vol, min! a? a bisnnvo* ...» Tesztív varázs”, mely nélkül nem lehet aa ómba* karmester.