Dunántúli Napló, 1956. október (13. évfolyam, 232-257. szám)

1956-10-07 / 237. szám

■ Megjelenik minden hónap első vasárnapján 1956 OKTÓBER 7 j Tülop János: á&fd faltok Ha behunyt szemmel, csendben hallgatom a vadgesztenye topogását, táviratszöveg jut eszembe: ..Holnap érkezik az ősz. Stop. Várjákf* Ugyan hol, merre kószált akkor az ősz amikor álmait szőtte a tavasz? Ma már a parkban id, egy kicsit még időz. Beteg, de ajkáról sem panasz, sem jaj nem haitik. Es ezt is alig- alig suttogja a járadt nyárnak: Ráérsz még. Megvárlak." Mint szőke hajfűrti remegve hull szobámba a szeptemberi nap illatíalan, búsfejű csokra. A nyár dobta be. Búcsúzóul. Mindennapos eset: egy levél elbóbiskolt a fa ágán. azután leesett. A szökőkút hiú lányszobra is elfecsegte már minden pletykáját. Esténként néha már fázik is. Csak a hulló levelek szánják. Beszélgetnek a színek. A zöld: „Alig remélek. * Sárga: „Gondom van, temérdek." Barna: „Bőrömön egy féreg.“ Arany: „Senkivel sem cserélekE‘ Piros: „Pedig szép volt az élet...” Fülembe hullanak a néma szavak s a hangok tengerében megnyugszanak. ■4 földeken millió lepke! A gazdag ősz lágy, meleg pelyhe, a gyapot szeme villog feléd. ..Megértem“ — int s lehajtja fejét. A tücsök elővette a legutolsó kottát és olyan bánatosan játszik, hogy a mezei virágok szirmuk mind. elhullatja 1 harmat is megőszül, lér lesz belőle, tavaly ugyanígy történt. ■Ta jón jövőre? Páícoíiíz 1 síitán.: I» t <> } (» } Sál Ha a boltban vettem volív 2Zt a sálat, megóvna a léli fagytól s ha szél támad. Az is puha, meleg lenne, mint ez itten; attól is csak azt várnám, hogy •nclegilsen. De ez a sál mégse olyan mint a bolti; auhább is, meg melegebb is. teáig holmi lamuszürke fonál az is, mint a többi, "íc ilyen melegre csak te iudtad kőim. Dolgos kezed jó melegét benne érzem, s dudorászva gondolok rái most a szélben. A bátyák, atyák, diadal­mas felvirágozott se­regének vonulását néző kisebb te-'tvért, fiút foghatja el olyan érzés, mint azt az olvasót aki szemlét tart a „Dunántúl ez évben megjelent számai felett. Nem rövid újságcikket, tanul­mányt lehetne írni arról a gazdag, változatos, valóban irodalmi értékű anyagról, ami ennek a folyóiratnak puratan utóbbi, nevezetesen 15—-ib—ií —18 számában megjelent. A helyhiány, a rovathatá­rok kényszerítenek arra, nogy szűkre szabályozott kö­zé szorítsuk a lap-kivaltotta gondolatok áradásai s csupán fővonalakban »utassui* ra az említett számok értékeire, egyes hibáira­Legelőször talán a világnézeti képét, helyesebben alaprajzát próbálnám 1»^ nással felvázolni. Mar el ólja róban megálLapitoatjuk hc^ - Dunántúl” élénken kiveszi ré^alellem, életünkben lejátszódó küzdelmekből, pon tosabban a napjainkban zajló Irodalmi harcokból, melyeknek célkitűzése szókimondó, az ieazsáshoz mindenkeppen hu, ^kifejezés mélyebb értelme­a „szabadlélegzésű”-re helye­zem a hangsúlyt. Pártosság-bírálat, '3Í'ztfti^s — józan ítélkezés, bizalom- csüggedés, ezekkel az ellentét­párokkal jellemezhetnénk esz mei szempontból a megj műveket. Míg Rákos? Ger­siessünk annyira a jelen bí­rálatával, hiszen a múltat sem számoltuk fel egészen s a J - lennek is vannak- nagy vív mányai, -- a társadalmi gátlá­sok felszabaditasa; az ezt meg előző számban, al 5.-ben Her- nády Gyula: „A csend c. el­beszélésében a játékdob per- gése mögül is kihallható kriti­kát mond a robotról, s a bé­kés, családi otthont állítja vissza őt megillető jogaiba. Garai Gábor „Veszprémi ké­peslapok” c. ciklusának „Le- nin-liget” c. versében az „anya­got megoldó ember’-rol, a „felhőkarcoló jövo”-rol ír. Szántó Tibor „Május es skar­lát” c. elbeszéléséből azt a tanulságot vonhatnánk le, hogy hagyjunk fel bizonyos történelmi illúziókkal. (Kőnk rétan: a Horthy-rendszerben vívott munkásharcok illúzió­jával.) Hogy verset allitsunK szembe verssel: Bajor Jem>. „Decemberi reggel c. költe­ményében a napot is a mun- kás-szerelvényhez igazítja, tv» lász Márton: „Idénymunkások ősszel” c. műve azt is ki­mondja, hogy_ ugyanezek • munkások az őszi, nyirkos degben másfél órát kénytele­nek várni az őket munkába vivő tehergépkocsira. Fokozatokba állítlianánk az ellentéteket a hangnem ke­mény sége-lágysága szer‘nt; Eörsi István hitvallásnak, db hai káromkodásnak egyarán ható „Kurjongató”-ját, Csorba Győző „Egy karakanra c. epés indulatú epigrammáját, Mészöly Mi idős tikkasztó han­gulatú novelláját, a „Hőséget”. Gyenis Józsefnek, a múlt szennyét idéző írását elemez­ve. A rövidség kedvéért azon­ban folytassuk a kép kiegészí­tését egy más jellegű felsoro­lással A fentebb említett „szabad- lélegzésű”, egyszersmind tel­jesjogú irodalomért vívott küz­delemnek, egyik fontos rész­területe, a magyar irodalom teljességének helyreállítása. A „Dunántúl” egyik legjelentő­sebb érdeme, hogy ebben a „restitucióban” példamutatóan élenjár. Eveken keresztül mél­tatlanul háttérbeszorított, nagytehetségű alkotóművé­szek számára biztosított és biztosít nyilvánosságot. Hogy. csak az utóbbi számoknál ma­radjunk, találkozunk ezekben — nem egy költő, író esetében hosszú idő után elő­ször, — Keresztury Dezső, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Lő­rinc, Tamási Áron, Weöres Sándor, s az irodalmi élet ké­sőbbi „internáltjai” közül Benjámin László, Déry Tibor nevével, írásaival. Itt szeretném megemlíteni, hogy a felsorolt írók, költők művei közül kettőnek, Weöres Sándor, a modern magyar köl­tészet rekord-teljesítményét jelentő, mesés-varázsos, időt- időtlenséget egybeolvasztó, iégiesen-monumentáüs művé­nek, „Az elveszített naper­nyődnek; Benjámin László ódon, biblikus nyelvezetű, mélyből valló költeményének, a „Kérdezetlenül vallanak csontjaim is” címűnek megje­lentetése, — a felelősség élői oly szívesen bújóoskát játszó korunkban sem csupán egy­szerű „fegyvertény”-nek, „vi­tézi tett”-nek minősíthető cse­lekedet. Véleményem szerint az irodalomtörténet is érdem­ként fogja elkönyvelni a „Du- nántúl”-nak, hogy ezek a mű­vek először ennek a folyóirat­nak lapjain láttak napvilágot. Térjünk azonban vissza az alaprajzhoz. A világnézeti ké­pet még egy, a szerkesztést karakterizáló, eesetlvonással szeretném kiegészíteni. A fo­lyóiratnak egyik legrokonszen­vesebb jellegzetessége, hogy az egyes művekben elhangzott nézetek mellett, mindjárt fel­lelhetjük az ellenvéleménye­ket is. így pl. Abody Béla Ju­hász Ferenc költészetének mai s általában nemzeti irodal­munkban elfoglalt helyzetéről írt, magasztaló tanulmánya mellett, ott találjuk Szabó Ede nem csekélyebb felkészültsé­get, hozzáértést eláruló „veto”- ját, Kodolányi: „Utóhang”-ja egyik fejezetének utóhangja­ként Basch Lóránt: „Mozaikok a Baumgartendíj történetéből” c. írását. ­Mindebből azt a következ­tetést vonhatjuk le, hogy — hála a szerkesztők ellenző­mentes, széleslátókörű tevé­kenységének, — a „Dunántúl”, Marx szavaival élve: „benne él, lélekzik a kor áramában.” Tükrözi napjaink teljes való­ságát, hangot ad bírálatnak- ellenbírálatnak egyaránt s az olvasó szabad ítéletére bízza a választást. Azt jelenti-e ez, hogy ezenkívül nincs semmi­féle elv, norma, ami a „Du­nántúl” szerkesztésében ér­//J)u(A.á.(A'Íuí -C0& vényesülne? Korántsem. Itt kell szólnunk a művek minő­segéről a színvonalról, amire a bevezetőben már céloztunk, s ami a folyóirat kiválóságának titka A „Dunántúl” méltán tett szert országos hírre. Lapjain meglehetősen különböző párt- lobogójú írókkal találkozunk, de ritkán akadunk olyanra aki nem teljes vértezetben jelent­kezik. A négy említett szám­ból kapásból idézhetünk 15 _ 20 kiváló művet jelentő címet, Weöres, Benjámin költemé- nyein kívül Csorba komoran elmélkedő „Threnos”-át, Ka­lász nagylélekzetű, modern hangvételű „Az elszökött ló elegiája”, Keresztury Dezső kolboi magasságokat, intellek­tuális mélységeket megjáró „Rendületlenül” c. versét Csorba kiváló „Faust”, Illyés Gy. rutinos kínai versfordítá- sait, Örkény finoman agitatív „A szürke asszony”, Hernády tömör szuggesztív „A csönd”, Szántó, a stílusbeli szertelen­ség ellenére igen jól megírt, elgondolkoztató „Az aranyfo- gu c. novelláját, ide kell so- rolnunk a kiváló ikerpárt, Abody Bélát, esztétikai kettős- szaltoival, a nem kevésbé éles- eimeju Szabó Edét bravúros válaszával, s nem hagyhatjuk isi LiiKácsy Sándor szenvedé­lyes, okos eszmefuttatását, An- tál László, Várkonyi Nándor elmélyült tanulmányát ebből a soruol. Az igényesség, a ,jm- gasszinvonal” még olyan apró, részterületeken is kifejezésre jut, amilyen az újonnan meg­jelent könyvek ismertetése. Csak harmat ragadok ki: „Csá- nyi László: Pataky Dezső: Assahy^ pálma” c. elbeszélés­kot etero], Rajnai László: „Ka­lász Márton: Hajnali szekerek” c. versgyűjteményéről, Zsikó Gyula: „Hetedhétország” c meseakönyvröl írt recensio­Ját. Mindemellett a „Dunántúl”- ban még kezdeményező vállal­kozásokkal is találkozunk. Ilyen az újonnan megindított ”Hld” 5 rovat, melynek cél­ja a külföldön élő magyar írók megismertetése a hazai közön­séggel. Ugyanekkor nem hallgathat­juk el a folyóirat gyengéit sem. Nem sorakoztatható a „gyengék”, még kevésbé a „hibák” közé, hogy a „Dunán­túl npm kizárólagosan dunán­túli írókat szerepeltet. Pár bekezdéssel feljebb rámutat­tunk ennek az eljárásnak tisz­teletreméltó, nemzeti kultú­ránkat szolgáló vonásaira. Azonban a helyi érdekeket fi­gyelembe véve, feltétlenül tá­madható az, hogy pl. a 18. szám fedőlapján felsorolt 27 név közül tudomásunk szerint 12, — lehet, hogy több. — nem dunántúli írót jelöl. (Déry Ti­bor, Palotai Boris, Doby Já­nos, Garai Gábor, Gazdag Er­zsi, Kiss Károly, Nemes Nagy Agnes, Reményi Béla, Simo- nyi Imre, Weöres Sándor, La­katos István, Lukácsy Sán­dor). Ha ide számítjuk Gelléri Andor Endre novelláját is, az derül ki, hogy a megjelentetett írásoknak csaknem 50 száza­léka nem helyi író tollából szármázik. Valóban olyan sze­gény lenne országunk írói te­hetségekben, hogy egyik Jelen­tős nagyságú, irodalmi hagyo­mányokkal rendelkező részei Janus Pannonius, Zrínyi, Ber­zsenyi szűkebb pátriája hiva­talos irodalmi folyóiratának más tájegységek, s főként a főváros íróival kell ékesked­nie? A névsor további vizsgálata nem ezt bizonyítja. Csomó ismeretlen, vagy kevéssé is­mert névvel találkozunk: Ba­jor Jenő, Takács Tibor, Stetka Éva, Hernádi Gyula, Urban László, Kertész József, Tímár György, Tarbay Ede, Vasvári István (folytathanánk tovább): Csak az a böifckenő. hogy ezek­kel is négy számon, négyszáz, oldalon belül — egyszer. Ha ennek a szűkmarkúság­nak oäta a helyhiány, a szer­kesztőségnek tovább kell har­colnia a lapszám bővítéséért: A „Csillag“ 210—220, a na­gyobb formátumú „Űj Hang" 80—90 oldalon jelenik meg, csaknem ugyanakkora lapter­jedelemben, mint a „Dunán­túl“. Vagy a Pécsi írószövet­ségnek is ki kell küzdenie a maga „Nagyvilágát", „Életké­peit“. Néhány kisebb hibáról sze­retnék még szólni. Ugyanan­nak a folyóiratnak lapjain, amely Antal László, Várkonyi Nándor stb. tanulmányait köz­li, ilyen szóvirágokra bukka­nunk egy színi-kritikában: „Páprádiné a görög tragédiák fojtó szelét érzékelteti..." (Nem tudom miféle csintalan gondolatok jártak írás közben a bíráló fejében, hogy ilyen hasonlítás kerekedett ki tolla alól) Egy sorral lejjebb: „ .. mennyire emlékeztet a Szomszédasszony szomorkás humorral megrajzolt figurája a görög tragédiái kórusához“ (Az még hagyján, hogy egy személyt egy egész kórushoz hasonlít a szerző.) Hogy pon­tosak legyünk, mindez a 15: szám 74. oldalán olvasható: De találunk ugyanebben a számban máshol is bántó stí­lushibákat. Hogy ennek a „kukacosko­dásnak" nyomatéira legyen, meg kell jegyeznünk, hasonló stílushibák ellen éppen a fo­lyóirat lapjain emelt 6zót Zsikó Gyula a „Hetedhétország“ c.- mesegyűjteményről írt kitűnő bírálatában. A mondottakat összefoglal­va megismételhetjük, amit a bevezetőben írtunk. Büszkén tekintünk, gondolunk a „Du- nántúT’-ra, hazánk egyik leg­jobb irodalmi folyóiratára. Ki­sebb hibáktól eltekintve, me­lyek minden elővigyázatosság ellenére előfordulhatnak, való­ban az élvonalbeli sajtótermé­kek közé tartozik. S mégeas*« szer hangsúlyozzuk: a szer­kesztőségnek tovább kell vias­kodnia a terjedelem kibővíté­séért, a magasabb példány- számért, hogy a mérce lejjebb bocsátása, a minőségi átlag romlásának veszélye nélkül, jobban figyelembe tudja ven­ni a helyi érdekeket, szélesebb körben, ismertethesse meg ki­tűnő írók kitűnő írásait. A „Dunántúl“ méltó a követelt vívmányokra. S ha ezeket ki­harcolja, a szerkesztésben az említett szempontot is jobban érvényesíti, még büszkébben mondhatjuk magunkénak. Németh Tibor A magyar könyvkiadás — a fe'szabadulás előtti helyzet­hez képest — hatalmasat fej­lődött. A nyomdák ontják a könyvek özönét, korábban szinte elképzelhetetlen pél­dányszámban készül egy-egy mű. A mennyiség növekedése, a ’gyorsaság viszont megsok­Ax Ú+ mayyai könyvkiadás néUány fúyyaUko&sáya szorozza a hibák lehetőségeit iS. Ami néhányra a követke­zőkben szere tnók felhívni a figyelmet, egyrészt olyanok, hogy gondosabb munkával el­kerülhetők, másrészt az egyre szaporodó olvasóközönség ér­dekében — el is kerülendők! A itáfopatáf ^oUlmáia Mindenkor kényes kérdés Volt egy-egy antológia össze­állításakor, a bekerültek és kimaradtak aránya. Elfogad­ható a szokásos szerkesztői eiv és gyakorlat, hogy pl. egy irodalmon belül bemutathat­juk azokat a verseket, ame- lHk t vagy a világirodalom legszebb szerelmes verseit. Ellenben teljesen önkényes és elfogadhatatlan, különösen klasszikusoknál, az olyan op­portunizmusból származó ros­tálás, amely elhagyja a közzé­tételkor a szerző egy-egy je- ’ ént ős, de az összképbe be nem illő alkotását, ahelyett, hogy megmapvp.rázná. mié”T ri ki az egész műből. Így jelentek meg pl. korábban Csokonai Vitéz Mihály művei, a „Lélek halhatatlanága“ cí­mű verse nélkül. Természe'e- sen befolyásolhatja a váloga­tást aiyaa ttt""* *» u* nek készül. Pl. az ifjúsági ki­adás joggal hagyhat el egyes kifogásolható alkotásokat. El­lenben mi indokolja pl. Tamá­si: Szegénység szárnyai című művében, a felszabadulás előtt már közzétett 100 válogatott novellájának ötvenre való le­szorítását, ahelyett, hogy az e’őbbi kiadást kiegészítették volna újakkal, megírva, hogy vannak köztük irracionálisak, vannak gyengébbek (esetleg!) de ezek hozzátartoznak Tamá­si fejlődéséhez?! Mindezek a kiragadott pél­dák indokolják azt a javasla­tot, hogy felül kell végre vizs­gálni a válogatás eddig köve­tett gyakorlatát! A pszeudá „ttf" kiadások Meg ennél a — vitatható — eljárásnál is kirívóbb és a ka ■ pitalisita könyvkiadás kísértő szellemére mutat, hogy egy- re-ukáara jelemnek meg „új könyvek” (nem utánnyomá­sokra gondolunk, az más!), amelyek új címen a szerzők­nek másutt már kiadott mű­veit utalás nélkül. Ez lényegében az olvasó akaratlan becsapá­sa. Néhány kirívó példa. Jó­kai: Tűzön át az égbe c. no­vellagyűjteménye — (Olcsó Könyvtár) — túlnyomórészt a Nagyenyedi két fűzfa, a Ked­ves atyaf iak, c. könyvek anya­gát tartalmazza. Anatole Francé „A király mulat” (Ol­csó Könyvtár) 16 novellájának majdnem a fele (!!) A Cram- quebilléből való! Könyvkeres­kedők, könyvtárosok tudják, hogy ma már a dolgozók több­sége észreveszi és méltán ki­fogásolja, hogy zsákban macs­kát vétettek meg vele! 2úb> Gyűl»

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom