Dunántúli Napló, 1956. augusztus (13. évfolyam, 180-205. szám)

1956-08-12 / 190. szám

1956 AUGUSZTUS 12 NAPLÓ A tnííatkotás sziiíeiísMM T alán 12 éves voltam, ami­kor Arany János „Szi- binyáni Jank“ című költemé­nyét olvastam. Akkor már tudtam, hogy nem minden­napi, nem közönséges ember­rel találkoztam, hanem olyan­nal, aki nemcsak Magyaror­szágnak, hanem az akkori vi­lágnak is egyik legnagyobb alakja volt. Ez a tudat egész életem során kísért, és innen ered az a tisztelet és megbe­csülés, amit Hunyadi iránt mindmáig érzek. k Mindig úgy éreztem: milyen jó lenne, ha író lennék és ír­hatnék a törökverő hősről egy hosszú-hosszú életírást, bele­szőve az én egész fiatalságom minden romantikáját és ra­jongását .; ; író nem lettem, nem is ír­tam meg mind a mai napig Hunyadi Jánossal kapcsolatos érzéseimet, hiszen egy levelet is nehezen szülök meg, de las­san, sok nehézség árán festő lettem és a „mögében“ mindig ott élt, ott volt Hunyadi, az a Hunyadi János, aki tízszeres túlerővel szemben, a népre tá­maszkodva győzött és akinek katonái — akik mindig a legegyszerűbb nép soraiból . verbúválódtak — az ő lelkesí­tő szavaiból merítettek új és új erőt, akik mindig győztek a magyarság ügyéért és nem engedték elözönleni, leigázni hazájukat és Európát. Festményeim alkotásakor nem egyszer kísérletet tettem Hunyadi alakjának megoldá­sára, de minden ilyen kísérlet csődöt mondott. Végre két éve, a Budai Nagy Antal és a Spartacus sorozat után, mikor már nagyobb gyakorlatot sze­reztem a fametszésben — hisz azonnal nem mertem a dédelgetett nagy témához nyúlni — kialakult bennem a Hunyadi-sorozat körvonala. Elkezdtem az anyaggyűjtést, nem gondolva arra egy pilla­natig sem, hogy ez a mű ép­pen időszerű lesz a Hunyadi évforduló alkalmából. Az első „skiccek“ után hoz­záláttam az első dúc metszé­séhez. Két év telt el az első és a tizenkettedik dúc elké­szülte óta és két esztendei van, mert miközben megalkot­tam a 12 lapot, elejétől végig, az a cél vezetett, hogy Hunya­di és a nép mélyen gyökerező kapcsolatát ábrázoljam és ezt tegyem meg sorozatom képei­nek középpontjává. i munka igen nagy erőfeszí­tést kívánt. Az utolsó félévben már napi 18 órát dolgoztam, Hunyadi a baranyai halásznép között munka eredményeként meg­születtek a fekete-fehér lapok, melyek három évtized óta ben­nem éltek és most új életre keltek. Az első élmény — Arany János Szibinyáni Jank-jának elolvasása — és a metszetsoro­zat között szoros összefüggés mert ekkor már tudatosan tö­rekedtem arra, hogy az augusz­tus 11-i ötszázadik évfordulóra legalább a fekete-fehér lapok elkészüljenek, ha a színes met­szetek dúcait az idő rövidsége miatt nem is dolgozhattam ki. Hunyadi János kilép a tör­ténelem ötszáz esztendejének távlatából. Nem volt hódító külsejű, kétméteres dalia, ha hihetünk a Thuróczy krónika képének, a 160 centit sem ha­ladta meg. Zömök volt, egye­sek szerint néha bicceget, de szemével, szavával, akaratával ezreket és tízezreket irányított és parancsolt. Talán bizonyta­lan családi körülményei, isme­retlen neve, az akkori fogal­mak szerint alantas szárma­zása volt az oka, hogy korá­nak főurai nem fogadták be, hogy állandóan harcban állt velük, mint például a Chileiek­kel. így hát egyesegyedül a népre támaszkodott, nem egy­szer a főnemesek ellenében is. De őrá is bizton számíthatott népe. Igaz, vagyont szerzett magának, de dús kincseiből a népet fegyverezte fel, bőven juttatva belőle a körülötte élőknek. Szuggesztív ereje, ha­talmas akarata és a nép támo­gatása segítette abban, hogy ellenállt minden hiú csábítás­nak, hogy győzni tudott mind a belviszályban, mind a török ellenében. Ez a rövid jellemzés, melyet magamban alkottam Hunyadi­ról, választ ad a kérdésre: mit adhat ő a ma emberé­nek? Ezt a hatalmas akaratot kell magunkévá tennünk és mindig, minden körülmények között a népre kell támasz­kodnunk, ha nagy tettekre ke­rül sor. Nem véletlen, hogy Hunyadi fia, Mátyás volt egye­dül az a király, akit a magyar nép szeretett és megbecsült, mind a mai napig, akinek ne­ve szállóigévé lett. Hunyadi János máig is a hősiesség, a hazaszeretet példaképe, mint fia, Mátyás az igazságossíjgé, és az lesz még évszázadok múlva is, hiszen örökké él az, aki a nép szívében talált ma­gának helyet. Dómján József (fOltombosi JCá&zlá: mUók s Hunyadi János emtékének ord idők vas falán zörgess szárnyas emlék. Tárja ki kapuját öt zimankós század. Hulljon le dörögve várak függő-hídja. támadjatok hősök, nyergeljetek, szárat megeresztve fussa lovatok a pusztát. Vas és vér esője szakadj, mint a láva a megtámadt földre. — Vezér lengő fürtöd szorítsd sisak alá, rettentő csatádat néped és a világ nézi csodálattal s lélek-paripákon lovad után vágta' Fényt álrnodott egyszer ötvenezer jobbágy, kardot fogott érte, Dugonics a falról hazánknak halálát rántotta a mélybe. Hunyadi, új utat vágtál a szabadság tisztásai felé, hogy boldogan járják majd az unokák, kik ezután születnek, leszűrted a borát szebb, magyar szüretnek. Látlak! Nem köd-alak vagy, mint Zeus isten, ki az Olympos bástyáit uralta, acélba-öltözött félisten a földön, hazát testesítő, buzogányos vajda. Tányér-nyalók között egyetlen egy igaz, nem térdeplő nagyút, — király kegyvesztettje, «=s ki a kis-királyok fojtó gyűrűjében a szegénység sorsát vállaira vette. Nézd az ünneplőket, ötszáz é- után ma, mint nagy, piros zászló vágyuk kibontatottj millió lélekből dől a szeretet nagy zuhatagja eléd, fogadd a szívedbe ezt < a hódolatot. QLY SZOKATLAN s fur­” csa volt János. Nem fe­küdt ágyban, egy hatalmas ka- fosszékben hevert, s párnákkal dúcoltatta föl a fejét s a lá- ba’t. Fel akart ugrani, amikor Püspök-barátját meglátta: — A végső vígasztalás sza­bit, az Ur balzsamos kene­tét hoztad el? Miért? Én ... én nem halok meg! Vitéz beteg barátja arcába Pillantott. Már csak büszke boltozatos homloka élt, meg két. eleven parázsként tüzelő, beesett szeme. Nagy orra elő­re meredt, mint a viking-ha­jóké; ezüstös, kúsza bajúsz-bo- Zontja megroskadt, vértelen ajkát úgy takarta, mint zuz- marás téli bozót a medvebar- lang-torkát. A haja, mint ezüstből szövődött hínár: a dáliáig folyt alá s még sápad- tabb. földöntúlibb fényben ra­gyogóvá magasztosult az arca. A püspök megborzongott: »Mint egy márvány halotti •baszk! Micsoda szörnyű erő tartja még benne mindig a lel­ket” ... — Én ... az élet üzenetét hoztam, drágám — mormolta csöndesen. — Helyes ... helyes! — élén­kült meg János teljes lénye: Tudom, a kis tallián kint áll az ajtóban s megintett: kí­mélj, de... jól tudod: azzal ölsz meg, ha... ha nem vagy őszinte hozzám! Nos, ország­kancellár úr?! Hogy mennek az ügyek?! A püspöknek lehorgadt a teje. — Á! Hallgatsz, tehát baj van. Olyasmik történtek, ami­ket ... el kell titkolnod előt­árni Jánosom!... — tette ke- ‘•ét Vitéz karjára: — Nem tud- nék még a síromban sem bé­kében nyugodni, ha ... elhall­gatsz valamit előttem ... Nos? fő a királyi sereg?! Mikor ér ide? Most... tízezer lovassal Jeruzsálemig törhetünk előre! Mert nemcsak én, a... szul­tán is beteg... — Elmosolyo­dott: — Megcsapoltam az ol­dalát egy gerellyel... Nos, jön-e a sereg? — Nem, nem jő. Megy. Hunyadi fennséges arca el­borult: — Megy? Hová megy? Hát van... hát lehet fontosabb ügy. mint a ... török kiűzése Európából?! — Az országtanács Pálóczi országbíróval a felvidékre küldte a hadat. •*- O, 6! Mit vétett a felvi­Hunyod# Já’zS'tf: fctbtyül o (Részlet a szemző „Holtás vitéz," d*n(í ieyéuyétöl dék? Tán éppen most jutott valakinek eszébe, hogy Gisk- rát megfékezze? Ostobaság! Ott elpocsékolni a drága vért. amikor'... — Nem, nem Giskra ellen mennek. Parasztok, kézműve­sek gyűltek össze, hogy Nán- dorfehérbe jöjjenek segíteni neked. Tábort üttettek vélek. A pa­rasztok nem akarják elhinni, hogy már megverted volna Mohamedet. Ide akarnak jön­ni. „Szét kell verni őket!” — ordítozta Ulrik úr, az ország­tanácsba: „Istentagadó, gyalá­zatos eretnek zendülőkre en­nek a népnek nincs szüksége!” — Úgy! Úgy! — vonta össze busa táncoló szemöldjét: — Dobjatok csak hajat meg minden más rondaságot a le­vesembe! A PÜSPÖK aggodalmasan " szívta be kétoldalt az or­cáját: „Jaj én ostoba fráter, hogy fölzaklattam szegény sze­rencsétlent!” Azt hitte, meg­nyugtatja következő szavával: — Nyugodj meg. János úr. Negyvenezer főnyi zsoldos se­reg közeledik Nándorfehér felé. — Úgy! Hetekkel az ostrom után jönnek, amikor már leg- föllebb csak temetni kell. És ki a hadak fővezére? — Ulrik úr. — A vörös gróf?! A halálos ellenségem „sietne” segítsé­gemre?! Megáll az ész és meg­rendül a hitem! Hát ez az át­kozott Ciliéi még mindig to­vább szöheti ellenem a hálót? Vitéz elfeledte: haldokló be­teggel beszélget, dühösen csat­tant fel a hangja: — Tűrhe­tetlen ennek a kappannak az aljassága. Tudod újabban mi­ket terjeszt felőled? — Hogyne! Elsikkasztottam az ország pénzét. Ennem fe­jemre kívánom tenni a koro­nát! ösmérem! Hogy a tűz égesse meg, a hetedik pokol tüze fonnyassza .el azt az át­kozott száját! O, té szerencsét­len Dugovics Titusz! Hát ezekért haltál meg?! Hej, ha tudnád, hogy... mégis, még­is... szívem mélyéből irigyel­lek?!... — Rettenetesebb a hazug­ság, amit vartyog! Azt híresz- teli: a döntő pillanatban meg­szöktél a csatából! Százezer arany gurusért eladtad a szul­tánnak a kereszteseket! János hirtelen felült. Vitéz rémülten ugrott föl, hogy visz- szafektesse. De Hunyadi forró teste, mint a szikla, mozdít- hatatlanul ellene szegült. Re­kedt sustorgással lihegte: — És ... nem akadt senki úr, aki... Ciliéi pofájába vá­gott volna ököllel: „Hazudsz, kurafi németje?!” — Gyötrő­dött rettenetesen. Patakokban ömlött testén a veríték s ráz­kódott, mintha Szent Vitus tánca jött volna reá: — Keserves úristen! Miért engeded, hogy e vereshajú átok, ez a svába szemét, ez a nyomorult cefet böcsmölhessen engem?! Hol hát az igazság, te szentséges, keresztrefeszített Megváltó? Az egyik ember be- léhal annyit áldoz a Hazáért s a másik egyetlen szavával or­vul tönkretehesse?! Az marad mindig a nyeregben, aki job­ban győzi szóval? Názáreti Jé­zus, Zsidóknak királya, mi szí­vünk bálványa, akkor te miért feszíttetted magadat kereszt­re?! Miért nem csak nyomorú szavakkal váltottad meg a vi­lágot? Felelj! — Csillapodjál, János! Nem lehet harcolnunk a Gondvise­lés rendelése ellen! — Nem lehet? — hördült föl János s fogcsifcordító erő­feszítéssel felállott. Minden ereje ott lángolt a kiáltásá­ban: — Majd én ... rendet te­szek! Márkó! A pallosomat! És végigesett a földön. /*Á KZSE a zajra félrelökött útjából mindenkit s bé- rohant a terembe: — Jánosom!... Jánosom! — s ráborult s forró könnyeivel fürdette urának harag pírjá­tól izzó arcát. — Ne sírjál, szívem.,, — zihálta Hunyadi; — Ne félj, nem halok meg! Legalább ad­dig nem, amíg Ciliéi álnok, gonosz szívét kardommal által nem verem! Aquavitát hívjad! Kínáljad neki minden uradal­mam, de olyan panáceát ádjon énnékem, amitől talpra álljak, hogy ez átkozott svába gö­rényre rámehessek! Valamit a szájába töltött egy pohárból a doktor. J ANOS megelevenedett, pedig csak egy itat hideg forrásvíz volt, hogy keble lán­golását egy kicsit lehűtse. — Uram, édes uram, csilla­podjál! — zokogta örzse: — De meg látogatott minket az úristen! — Engem! — döndült János ökle nagyotkonduló mellkasá­ra: — Engem látogatott meg! Ily nyomorult férgek hadna­gyává tett meg, akik hátulról döfik le az életüket megmentő vezérüket! Ezeknek legyek én megváltójuk, ez antikrisztu- soknak? Nem! Nem! Bosszuló- juk leszek! Meglásd, meggyó­gyulok s más ember leszek. Még te sem ismersz meg! Ki­rály, pápa, császár, báró: resz­kessen iszonyú haragomtól... mert... isten éngem úgy él­tessen ... ég a lelkemet úgy fogadja be... föld a testem úgy ki ne vesse, hogy... ha megélem: rámegyek mind­egyikre! Miért kerekedik úgy el a szemed?! Nagyon erős va­gyok. Százezer karom van ... itt lent a mélyben állnak és hallom szipogásukat... Ez a nép jön vélem bárhová zász­lóm alatt! Mi ketten, ők meg én: szívet cseréltünk egymás­sal! Hátunkat egymásnak vet­ve verekszünk, majdnem har­minc esztendeje... Sebeket kaptunk, vitézek voltunk, s ha kell, hát meghalunk egy­másért! Ne sírj örzse, örzse édes jó életem párja, Szilágy­nak tövéről fakadt ékes rózsa­szálam! ... Csoda történt vélem! Úgy érzem: ez a nép az én !gnzi barátom és egyetlen pillé­rem ... ők az értelme minden cselekedetemnek, ők, akik a szégyenfára-húzott Krisztusnál is többet szenvedtek ... Ne, ne reszkess tőlem, nem háborod­tam meg ... Parasztok! Kéz­művesek! Deákok! Igen, igen, igen! Barátom mindnyá! Aki énrajtam valaha is sebet ütött és megcáfolta tervem, csak úr, vagy pap lehetett... De eskü­szöm az élő istenre, csak gyó­gyuljak meg: sánta Messiásuk helyett Zsizskájuk leszek! Ki­ket mindig korbáccsal hajtot­tunk el az élet templomának küszöbéről, én most őket ké­zenfogva az Úr asztalához ve­zetem! Mind lenyakazom a Cilleieket és csinálok jó, új bárókat, bírákat és bíboroso­kat őbelőle! Ezt az életet így — nem szenvedhetem! Panaszosan kapott a szemé­hez: — Jaj, olyan sötét lett! ör- zsém, gyújtassál világot... Megszürkült a mindenség előt­tem ... örzse kendőjét rágva hangta­lanul zokogott. Ez a vég. A LESKELÖ Kapisztránó " intett a tallián ference­seknek, kik keservesen rázen­dítettek: „Circum dederunt me ...” — Mi ez? Kit temetnek?! Engem? Kussoljatok, ti férgek! Riadtan fűlt meg a zsoltár. Kapisztránó lépett eléje, stólásan, feszülettel: — Carissimo amico ... Nagy útra szólít az Ur.,, Bánjad bűneidet! — Úgy! Már temetsz? Úgy! ... Mondd, hát.., mit bánjak meg?! Egyetlen rettentő bű­nöm van, de azt se isten, se ördög nem bocsátja meg! Az az én legnagyobb bűnöm, hogy... hittem tinéktek, pá­pai haramiák!.. , Áll fel irtóztató erőfeszítés­sel, mert lent a mélyben a könnyező kürtösök száján ro­hamot kiáltanak az ezüst har­sonák. Nehezen dobban a lába: — Egy!... Halljátok? Rohamra megy a bad ,u Reál Ciliéire! A másik lába lép; — Kettő! Lacikám! Fiam! Ide! Odaugrik mellé sudár le­gény-fia, az arca, akár egy nyilt seb: rettenetes. A kín vonaglik rajta: „Haldoklik apám! Isten, úristen! Te irgal­matlan isten! Ne vedd el!” — A kardodat,, | mindig magasba emeld.,, Egyetlen vagyonom hagyom rád, amit se tűz, se víz, se ellen el nem ronthat; a hazádat. , , sze­resd!... Ciliéinek ne higyj!.., Átkozott legyen! — utolsó ere­je rándul a karjába s égő hanggal súgja: — Megöljed, mert... másként j,, nem vagy a fiam!. ,, — Gyere,, • — zihálja — a korláthoz vezess .,, A hada­mat akarom látni.,, mégegy- szer..» Hallod?,,, ,,Tra-tra! Tra-tra!” a kürtök mit énekel­nek.,« „János úr,«, elmegy! Szegény, öreg Hunyadi apánk.., Elmegy.., Elmegy!.,, Állj a helyembe te .«, Nem szabad magára hagyni ezt a szegény népet.,, Vezesd, vezesd, ve­zesd a Kanaán felé.,, Megroggyan a térde. Érzi: a hideg kúszik a boká­jából, a térdéből a szíve fele s valahonnan a tarkójából szürke, hűs köd bújik előre. — Akarom! — liheg: — A korlátig!... Két vén csikó!.., Tovább úgy sem lehet!.«, Mély lélekzetet szippant hánytorgó mellébe: — Engedjetek el!,,, Egyedül megyek.«, A vibráló, jegesen gyűrűző ködön át az öreg Márkó köny- nyes arca libben a szemét«. Bőrkesztyűs öklén János úr kedvenc, éjfekete vadászsóly­ma, Ráró.,. Panaszosan sír az oktalan állat, mintha valami veszedelmet érezne. Moccan János keze, a kis bőrsapka lebillen a tétova gyönge mozdulattól és a villo- gó-tollú sólyom éles harcivij­jogással felvág a ragyogó kék égbe. ^ yiVAT, hisz él a mi ™ ’ drága János apánk! — dördül a boldog mély, ele­venen. Hunyadi Ráró után kap, de már messzejár a kápráztató gyorsasággal emelkedő gyö­nyörű madár. S rójja-rójja egyre fölfele a szikrázó azúr-óceánban a gyű­rűket. míg végül is elnyeli a nap. Mintha János úr elröppenő lelkének wmletná a* Utat,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom