Dunántúli Napló, 1956. augusztus (13. évfolyam, 180-205. szám)

1956-08-12 / 190. szám

2

N a p r ö

1956 AUGUSZTUS 1* ’

IT i ő? Mi ő? S merre van hazája — kérdezhetnénk Hu- xv nyadi János után a költő szavaival, s bizony nehezen tudnánk válaszolni rá, mert a nép őt is — mint annyi má= hőst, akiért rajong — magáénak követeli, akár Magyarországon, akár Jugoszláviában, akár Bulgáriában vagy Romániában van is hazája. így lett Hunyadi Jánosból, a magyar nép csillagából — népek ragyogófényű, soha nem halványuló csillaga.

Neve, hőstetteinek híre a nép ajkán él. És hányféle néven tisztelik! Jankics-nak a szlovének, Szibinyáni Jankó-nak, Koszovói vitéz Jankulá-nak, Szebeni Jankó-nak, Jankó bánnak

vagy vajdának a szerbek és horvátok, Jankulá-nak, Jankulcse- nek a bolgárok, makedónok, ismét máskép: Sabiencea Iencea- nak a románok... És a sok név egy embert takar: Hunyad1 Jánost, a törökverőt, akire — mint ahogyan a népdalok, hős) énekek, balladák tanúsítják — szabadítóként, nemzeti hősként tekintettek Dél-Európa elnyomott, töröktől rabszíjra fűzött népei.

A számtalan sok ballada, hősi ének — melyekből itt csak néhányat közlünk, kiragadva Kiss Károly „Hunyadi énekek” című kötetéből — mind-mind azt mondja el, hogy Hunyadi rettenthetetlen hős, érzőszívű ember, népek barátja, pórnép

vigasztalója, urak ellensége volt, akitől rettegett a török. A nép legendák ködével szövi körül alakját, és e legendákból félisteni alak bontakozik ki, olyan óriás, aki egész hadseregeket vág le egyetlen szablyacsapással. Hazudnak-e a hősi énekek és balladák? Nem. Hunyadit olyannak ábrázolják, amilyen volt: egynek a néppel, és a néppel együttélő, együtt küzdő vezér valóban óriássá, ezerkarú óriássá, egész hadsereget legyűrő hőssé lesz.

így lett óriássá Hunyadi is, így lett népek csillagává, olyan csillaggá, melynek fénye ötszáz esztendő távlatából is ragyogóan világol.

Jankula fneg. a tihökökcsaláia

(Bolyát Ua$i íhele)

Ozuvzm. Qecyely:

JUvelel Ut óknátiimts c&á&xáb

«/ ankulát a sereg körülzárta Sztankaméntől egész Bicsicáig,

De Jankula bizony nem sejtette,

Csak üldögélt cifra szobájában, Csókolgatta kicsiny fiacskáját.

De mikor on j.fjú Jankuláné Föltérdepelt a magos dívánra, Szertenézett a zöld erdőségben,

Hogy láthassa csudáknak csudáját: Jankulát a sereg körülzárta,

Ló ló mellett, mint a sűrű erdő,

A vitézek, mind a sudár somfa,

Jó szablyájuk, mint cikázó villám, Fegyvereik, mint sok apró csillag„ Lobogóik, felhők lobogása. Visszafordult ifjú Jankuláné,

S hogy befordult a cifra szobába, Mondogatta Jankula vitéznek:

„Kelj föl, kelj föl, kerekedj föl, gazdám Ne csókolgasd kicsiny fiacskádat,

Eredj inkább kerek udvarodra,

Török hadak körülzártak téged.”

Hogy Jankula jó vitéz fölserkent, Kisétált ő a cifra szobából.

Föltérdepelt a magos dívánra, Szertenézett a zöld erdőségben,

Hogy láthassa csudáknak csudáját!

Erős hadak bizony körülzárták.

De Jankula jó vitéz kiáltott,

Kiáltozott az ő asszonyának: „Jankuláné, haj, te ifjú asszony,

Hozd övemet, hadd kössem magamra, Hozzad ide jó éles szablyámat,

A szálfát s a sziklát is elvágja,

Kilenc tokja van az én szablyámnak, Mindenik tok drágakővel ékes,

S igen könnyen megfér a kezemben,

Jó hatágú nyilamat is hozzad,

Eredj le az alsó istállóba,

Nyergeljed fel tarka paripámat, Ékesítsed kilenc hevederrel,'

Aggasd ráta sárga buzogányom,

Hadd menjek a sereggel csatázni!" Mindent úgy tett ifjú Jankuláné;

Mikor fölült szélsebes lovára Ugratott a csapat sűrűjébe,

S ott Jankula jó vitéz kiáltott: „Halljátok-e, zászlótartó ifjak,

Most mivégre jöttetek csatázni?

Tán vívnátok Králevics Márkával,

Vagy vívnátok Jankula vitézzel?” Szólották a zászlótartó ifjak:

„Semmi dolgunk Králevics Márkéval,

De dolgunk van Jankula vitézzel!”

„Ha Jankula vitézt óhajtjátok, Megkeresem Jankulát tinéktek, Álljatok csak kétoldalra szépen."

Pórul jártak zászlótartó ifjak, Odaálltak kétoldalra szépen,

De Jankula mosolygott magában,

S imigyen szólt: „Gyertek verekedni, Vitéz vagyok, s fölibétek ugróm.” Megcsapdosta sebes paripáját,

Előkapta jó éles szablyáját.

Amint egyet jobb felé suhintott, Lehulltak a zászlótartó ifjak,

S amint balra fordult paripája, Hírmondó sem maradt a seregből. Udvarába Jankula befordult,

S hogy befordult a cifra szobába,

Ott találta Jankuláné ifjút,

.Ott találta, könnyei omoltak;

Orcájáról könnyei omoltak,

S két szép kezét igencsak tördelte.

De Jankula jó vitéz így szólott:

„Miért zokogsz, ifjú Jankuláné!

Ha nem hiszed, menj ki az udvarra Ott láthatod sebes paripámat,

Az én szügyig véres paripámat;

Ott láthatod az én jó szablyámat!

Ott láthatod kicsorbult szablyámat!” Tüstént fölkelt ifjú Jankuláné,

Nem azért hogy a paripát nézze, Föltérdepelt a magos dívánra, Letekintett a zöld erdőségbe,

Hogy a fák közt a csapatot lássa,.

De nem látott csapatot köröttük, Leszaladt hát kerek udvarukba,

S a paripát ottan megtalálta,

Látta szűgyig véres paripáját,

Ott találta kicsorbult szablyáját,

S akkor kezdé Jankulának hinni,

Hogy Jankula mindőket levágta.

Hunyadi

K,

■i áll amott a szirttetőn, Hunyad magas falánál,

S körültekint a sík mezőn Az esti fénysugárnál ? Hunyadi ő, az ősz vitéz, Hazáját most nem űzi vész Várába szállt nyugonnl,

De hírnök jó, s pihegve szól: „Uram, hatalmad eldült, Hazádon nem kormánykodol, A polcra már Ulrlk ült.“

„Ha úgy akarta a király, Hunyadi akkor félre áll.“ Mond és marad nyugodtan.

Más hírnök is jő csakhamar: „Törnek reád, uram félj:

A főnemesség nyelve mar, Előlök, mint lehet, térj.“

„Hogy törnek rám, hihetni bár, De úgy nem, mint török, tatár.“ Mond és marad nyugodtan.

„Uram, hős vajda, véredet Szomjúzza egy gonosz szív,

S hogy oltsa fényes éltedet Külföldre álnokul hív.“

„Rám célza már nem egy halál, S ha Isten hagyja, eltalál." Mond és marad nyugodtan.

S a mint fennáll, a mint lenéz Nyugalmasan szívében,

Habos lovon fut egy vitéz. Vérlobogó kezében,

S kiált: „édes hazánk oda, Nyakunkon a török hada,

Siet kivívni Nándort.“

„Pogány jő? Hah! Nem tűrhetem — mond és tűnik nyugalma, — Magyar hazán és nemzeten Nem dúl pogány hatalma!“

S acélt ragad, lovára kap,

Csatáz, vív, izzad éj és nap,

S míg nem győz, nincs nyugalma.

ffletit, tncndefréii...

M

ént, mendegélt Jankics, lova messze vitte. Jó lovát eladta, s lánykát vett az árán.

Vitte, hazavitte öreg szülőjének:

„Én kedves anyácskám, kedvesemet hoztam, Kedvesemet hoztam, menyedet vezettem, Szépen gondozgassad, szebben öltöztessed, Nékem el kell mennem, járni e világot.

Járni e világot, szolgálni a császárt,

Hét esztendő múltán hazatérek újra.

De ha meg nem jönnék hét esztendő múltán, Hét esztendő múltán, s még rá egy hónappal, Kedvesem már akkor szabadon választhat.” Elmúlt hét esztendő, hét kerek esztendő,

Hét kerek esztendő, s rája még egy hónap, Elmúlott a hónap, de nem jőve Jankics, m S az ő kedves párja mást talált magának: Álmot látott Jankics, rossz volt az ő álma, Az ő kedves párja mást talált magának. Mikor reggel fölkelt, egymagában búsult. Kérdezgette tőle császárné úrasszony:

„Mi bajod van, Jankics, minek szomorkodnod?" „Bizony tegnap éjjel rossz álmokat láttam,

Az én kedves párom mást talált magának!"

;Eredj, Jankics, eredj tarka istállóba,

Tarka istállóban bogár lovad nyergeid.

Ered) haza tüstént öreg szülőcskédhez öreg szülőcskédhez, ifjú kedvesedhez!"

Elment Jankics, elment tarka istállóba, Tarka istállóban bogár lovat nyergeit,

Tüstént hazafordult öreg szülőjéhez, öreg szülőjéhez, ifjú kedveséhez:

„Jó estét, jó estét, én öreg sztilőcíkém, Adna-e énnekem éjszakára szállást?"

„Bizony nem adhatok, násznép van a házban Akkor a násznagyhoz odafordult Jankics:

„Adna-e énnékem éjszakára szállást?”

Szóval szólt a násznagy: „Adunk neked szállást: Jankicsot a házba, lovát istállóba,

Jankicsnak pecsenyét, abrakot lovának, Jankicsnak pálinkát, vizecskét lovának." Gyűrűjét az ujján látta a menyasszony, Kiáltozni kezdett: „En kedvesem itt van,

Itt van a kedvesem, sehol nincsen párja!"

/

(S<zM&-Uoa/ál Uasi énelc)

*** evelet írt Otmánovics császár,

S elküldötte Szeben városába Jankó vajda tulajdon kezébe:

„Idehallgass, te Szebeni Jankó,

Küldd el hozzám a Szekula bánfit,

Küldd el őt a tizenkét bánokkal Mert dolgukat Törökföld megúnta.

Nem hívom én elveszítni őket.

Azt akarom, legyenek törökké."

Mikor Jankó megkapta az írást,

Amint nézte, nevetgélni kezdett,

S a bánoknak mutatta az írást.

Jankó vajda megírta a választ,

S levélben köszönté a császárt: „Idehallgass, Otmánovics császár,

Bánok fölött nincs semmi hatalmam,

S jobb bánjaim akadnak azoknál,

Mint Szekula híres társasága.

Hanem, császár, ha fejedbe vetted, Szeretliját gyújtsál háromszázat Hodzsát, kádit hívjál majd közébük Szunetlia törököt is hívjál,

S Betyir béget állítsad elébük,

Küldd el őket Szeben városába,

Egész Szebent tehessék törökké.”

Levelét hogy megkapta a császár,

Amint látta, mi van a levélben,

Fenekedett, s törökjeit küldte,

Küldte őket Szeben városába Jankó vajda várta őket szépen:

S a császár úr Betyir bégjét hívta. Elvezette fényes udvarába,

Adott néki pálinkát és kávét,

S megkínálta mindenféle jóval.

De ha látnád császár Betyir bégjét!

A császárnak tüstént szólott szóval:

„Mit sem ér a fényes uraságod,

Ha Jankóé erős Szeben vára!”

De a török hitét csak dicséri.

Aztán másnap hajnalvírradáskor, Hajnalban, hogy fülemüle szólalt, Ezebenvárból ágyuk dübörögtek,

Remegtek a tornyok és a házak.

Megijedt a császár Betyir bégje,

Mert álmából riadt a törökje,

S Jankó vajdát ekkép szólította:

„Az istenre, Jankó vajda, szóljál,

Mi dübörög a szebeni várban?”

Jankó pedig szóval szólott néki:

„Ne riadozz, császár Betyir bégje,

Ma éjszaka Szeben is török lett,

Hited előtt Szeben is meghajlott,

S hajnaltájban tisztelgett teneked."

De a császár Betyir bégje szólott:

„Gyere, Jankó, kössük föl a szablyát, Binyíseket terítsük magunkra,

Pöfékeljünk hosszú csibukokból,

Mikor járunk Szeben városában,

Hadd fürkésszem falait Szebennek, Elbírnák-e nehéz ágyúinkat,

Mert Szebenben én leszek a császár!" Mind a ketten fölálltak helyükről,

S elindultak a szebeni várhoz,

Elértek a várfalak tövébe,

S Jankó vajda ily szavakkal szólott:

„Nézz csak oda, császár Betyir bégje, Miképpen lett törökké Szebenvár.

Nagy falait szépen ékesítik Koponyái háromszáz vitéznek, lmé, lássad, császár Betyir bégje, Császárságod falaink elbírják.”

Hogy a török a fejeket látta,

Mindenik fej Cárigrádra bámult,

Ment a török Szeben kapujába,

S rajta lógott a hodzsa, a kádi,

Szunetlia törökkel középütt.

Ott sétáltak a tizenkét bánok,

S előttük járt a Szekula bánfi. öt Szekula már levágta volna.

Ha kezére adta volna Jankó.

De a bégnek lovat adott s fegyvert,

S elküldte a sztambuli császárhoz.

Hogy meglátta gyermekét a császár, örömtüzet gyújtatott fiának,

S elsüttetett háromszáz nagy ágyút, Elsüttetett ötszáz hosszú puskát.

Szóval szólott fiának a császár:

„Jó, hogy itt vagy, gyermekem, Betyir bég Szeben vára törökké lett néked,

Nagy falai császársághoz illők?”

De Betyir bég fölfelelte néki:

„Szeben város törökké lett szépen,

Nagy falait szépen ékesítik Koponyái háromszáz vitéznek,

Mindenik fő Cárigrádra bámul,

A kapura hodzsát akasztottak,

A kapun lóg hodzsával a kádi,

Szunetlia törökkel középütt,

Ja), te apám, bolondulj meg végre1 Ha Szerbföldön nem lenne okosság,

S a legbölcsebb Jankó vajda lenne,

Világ eszén egymaga is túljár;

S ha nem lenne vitéz e világon Csak egy vitéz, a Szekula bánfi,

Dolgait a Törökföld megúnná!"

/

*

JUO

,oA

r