Dunántúli Napló, 1956. július (13. évfolyam, 154-179. szám)
1956-07-25 / 174. szám
4 IV A Pf 1956 JÜLItTS 25 Hegedűs András elvtárs beszámolója (Folytatás a 3; oldalról) sítását, a műszaki színvonal fejlesztését, új technológiai eh járások bevezetését, a korszerű géptípusok gyártására való áttérését, stb. A mezőgazdasági tudományoknak az eddiginél sokkal hatékonyabban kell segíteniük a mezőgazdasági termelés színvonalának emelését. A kutatás legfontosabb feladata az ország egyes termőtájaira — talajviszonyaira — legmegfelelőbb, legeredményesebb és legolcsóbb agrotechnikai módszerek kidolgozása. E feladatok megoldásánál is el kell vetni a dogmákat és azokat a tételeket, módszereket, amelyeket a forradalmi gyorsasággal fejlődő tudomány és technika már túlhaladott. Az emberekről való gondoskodás elengedhetetlen feltétele közegészségügyünk megfelelő színvonalának biztosítása, ami csak’ akkor érhető el, ha nagy múlttal rendelkező orvostudományunkat is tovább fejlesztjük. Kiváló szakembereink tudása lehetővé teszi, hogy újabb gyógyászati eljárások alkalmazásával, új gyógyszerek előállításával, gyorsabbá és hatékonyabbá tegyük a dolgozókról való ilyen irányú gondoskodást. Jelentősen növelni kell a társadalomtudományok szerepét a tudományos életben. A társadalomtudományoknak, s ezen belül különösen a közgazdaságtudománynak a valóság tényeinek sokoldalú elemzése alapján fel kell tárniuk népi demokratikus fejlődésünk sajátos vonásait, hathatós se- g’tséget kell adniok a párt és a kormány politikájának kialakításához. Ezért is minden erővel azon leszünk, hogy a társadalomtudományokban és általában a tudományokban leküzdjük a sematizmust, véget vessünk a dogmatizmus minden megnyilvánulásának és ne engedjünk teret a mar- xizmus-lenínizmustól idegen ideológiai áramlatoknak. A közgazdaságtudományt úgy kell fejleszteni, hogy hatékony segítséget nyújtson a népgazdaság legfontosabb kérdéseinek megoldásához, a szocializmusba való átmenet időszakában működő gazdasági törvények hatásának feltárásához, a népgazdasági tervek tudományos megalapozásához. Az akadémiai és ipari tudományos intézeteken kívül nagy súlyt kell helyeznünk az egyetemeken folyó tudományos kutató munka fejlesztésére. A tudományos intézeteket el kell látni korszerű műszerekkel, anyagokkal és eszközökkel. Sokkal szervezettebben kell gondoskodni a tudományos káderutánpótlásról. A tudományos káderképzés ideje 10—15 év, tehát a második ötéves terv éveiben tulajdonképpen a negyedik és ötödik ötéves terv tudományos kádereinek képzése folyik, illetve kezdődik el. A tudományos kutatómunkát a Szovjetunió és a népi demokratikus országok kutatóintézeteivel szorosan együttműködve kell végezni és szélesíteni. Erősíteni kell a kapcsolatokat, a tudományos együttműködést más országok tudásaival és tudományos intézeteivel is. Ily módon meg lehet — és meg kell — sokszorozni a tudományos munka hatásfoKát, nagyobb segítséget kaphat a gyakorlat a tudomány művelőitől, egyben a tudósok előtt is szélesebb perspektívák nyílnak, jobban hozzájárulhatnak az emberiség egyetemes kultúrájának fejlődéséhez. A párt és a kormány azon lesz, hogy ehhez minden segítséget megadjon. hlvibb, megalapozottabb, demokratikusabb gazdasági vezetést A második ötéves terv előirányzatainak teljesítése, az irányelvekben kitűzött nagy feladatok feltételezik, hogy jelentős változást eszközöljünk a gazdasági vezetésben, az országos Irányító'szervektől kezdve egészen a vállalatokig és a helyi tanácsokig. A népgazdaság előtt álló feladatok által megkövetelt változásoknak az a lényege, hogy a gazdasági vezetést elvibbé, ti''1''Hiányosan megalapozottabbá és demokratikusa bbá kell tenni. A vezetés ilyen megjavítása mindenekelőtt azt jelenti, hogy az irányító munkának egyre inkább az objektiv gazdasági törvényekre kell támaszkodnia, hozzáértőbben kell felhasználnia e törvények szabta követelményeket. Annak, hogy a párt és a kormány népgazdasági méretekben egyre előrelátóbban és megalapozottabban vezethessen. elengedhetetlen követelménye, hogy dogmák és előítéletek nélkül legyünk képesek és merjük is feltárni a társadalom és a gazdaság tényleges helyzetét, hogy idejekorán felismerjük a fejlődés által megérlelt szükségleteket, s ennek alapján hozzáértéssel érvénye? sítsük gazdaságpolitikánkban az ezekből leszűrt következtetéseket. A magyar népgazdaság átmeneti gazdaság a kapitalizmusból a szocializmusba, de már uralkodóvá váltak benne a szocialista termelési viszonyok. Az iparban és a közlekedésben a termelési eszközök döntő többsége társadalmi tulajdonban van, s a mezőgazdaságban is mind nagyobb teret hódít a szocialista szektor. Ennek következtében egyre kevésbé érvényesülnek a kapitalizmus és egyre inkább tért hódítanak a szocializmus gazdasági törvényei. Ez azt jelenti, hogy hazánkban a termelés célja a nép anyagi jólétének, kultúrájának állandó emelése, továbbá, bogy a termelés növelésének legfőbb módja a technika folytonos tökéletesítése. Ezek a követelmények kifejezésre jutnak az irányelvekben ts. amelyek fő feladatul tűzik ki a népjóiéi emelését, a termelésnek elsősorban a műszaki színvonal emelésére épülő fejlesztése útján. Ez továbbá azt jelenti, hogy különös figyelmet kell fordítanunk a társadalmi termelés olyan arányainak kialakítására, amelyek á fejlődés adott szakaszában egyre inkább megfelelnek a népjólét emelésére, a technikai színvonal tökéletesítésére irányuló követelményeknek. Mindezt elősegíti a tervgazdálkodás, amely óriási előnyt biztosít rendszerünknek a kapitalizmussal szemben. Ezért ml nem csupán javítani akarjuk tervezési módszereinket, hanem ennél többet akarunk: egész tervgazdálkodásunkat kívánjuk tovább erősíteni. A tervgazdálkodás megjavításáért mind elméleti, mind gyakorlati síkon kétoldalú harcot kell folytatni: küzdeni kell egyrészt a voluntarizmus, az olyan feltevések ellen, amelyek szerint terveinket kívánságaink szerint, a gazdasági törvényektől és a gazdaság objektív helyzetétől függetlenül határozhatjuk meg, másrészt küzdenünk kell az ösztönös- ség, azaz a tervgazdálkodás, a tervek jelentőségének lebecsülése ellen. A voluntarizmus érvényesülése veszélyének felismerése vezetett bennünket, amikor országunk társadalmi helyzetének tudományos felmérésére törekedtünk és erre építve tűztük ki a népgazdaság ötéves fejlesztésének legfőbb feladatait. Azt akartuk elérni, hogy terveink az eddiginél jobban számoljanak az ország lehetőségeivel, teherbíró képességével, hogy a termelés, a beruházás, a fogyasztás tervezése területein megszüntessük azokat a fogyatékosságokat és hibákat, amelyeket az első ötéves terv elkészítése és végrehajtása során elkövettünk. De nem engedhetünk a gazdasági vezetésben az ösztönÖ6- ségnek sem, s szembe kell szállnunk azokkal a nézetekkel és gyakorlati javaslatokkal, amelyek a tervgazdálkodást valami mással, például az értéktörvény szabad érvényrejuttatásával, a piac erőinek szabadjára engedésével akarják felcserélni. Tervgazdálkodásunkat, tervezési módszereinket természetesen lehet és kell is javítani. Központi szerveinknek nem szabad annyira részietekbe menő tervelőírásokat adniok, mint ahogy az eddig történt. Nagyobb lehetőséget kell biztosítani a helyi szerveknek, vállalatoknak, hogy kezdeményezéseik maximálisan érvényre jussanak. Ez azonban nem gyengíti, hanem erősíti a népgazdaság tervszerű irányítását. azáltal, hogy nagyobb lehetőség nyílik a népgazdaság össz- érdekeinek, a fejlesztés fő irányának a helyi érdekekkel való összekapcsolására. Az értéktörvény helyes alkalmazása segíti feladataink teljesítését Eddigi fejlődésünk tapasztalata azt mutatja, hogy népgazdaságunkban a szocializmus sajátos gazdasági törvényei, a fejlődés egész menetét meghatározó törvények, és nem a spontán érvényesülő értéktörvény uralkodik. Ha a fejlődés alapvető menetét nálunk a spontán érvényesülő érték törvény határozná meg, akkor népgazdaságunkra az lenne jellemző, ami a kapitalista gazdaságokra; túltermelési válságok, az újratermelés ciklikus menete, a tömeges munkanélküliség, stb. Senki sem tagadhatja, hogy népgazdaságunk eddigi fejlődése — noha nem volt hibáktól és nehézségektől mentes, — alapjában tervszerű, a dolgozó nép alapvető érdekeit kifejező fejlődés volt. Ha az értéktörvény érvényesülése elé nem szabnánk olyan korlátokat, mint például azt, hogy az állami és szövetkezeti kereskedelemben az áruk zömét szilárd fogyasztói árakon hozzák forgalomba, veszélybe jutna sok fontos célunk, mindenekelőtt az életszínvonal előirányzott emelésének a biztosítása. Amikor nagy erőfeszítéseket teszünk a társadalom sokrétű szükségleteinek egyidejű kielégítésére, akkor a kereslet, kínálat, vagy a jövedelmezőség korlátlan érvényesítése, mint egyetlen és legfontosabb cél előtérbe -állítása — közvetve, vagy közvetlenül — az árak emelkedésére vezetne és végső fokon a termelés anarchiáját idézné elő. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell az értéktörvény jelentős szerepét a mi viszonyaink között is. Nagy károk származnának abból, ha terveinkben, a gazdasági vezetés során nem számolnánk azzal a ténynyel, hogy népgazdaságunkban viszonylag széleskörű az árutermelés, sőt a mezőgazdaságban a kisárutermelés. Ha nem számolnánk az értéktörvény létezésével, ha figyelmen kívül hagynék az értéktörvény követelményeit — gátolnék a szocialista építés menetét, lassítanék a szocializmus sajátos törvénye! hatásának kibontakozását. Ebből következik, hogy gazdaságpolitikánkban egyre tudatosabban és hozzáértőbben kell alkalmazni az értéktörvényt és ezzel összefüggésben az anyagi érdekeltség elvét. A vezetés gyakorlati munkáját arra kell építeni, hogy fejlődésünket alapjában a szocializmus törvényei szabják meg, de ezek kibontakozása nem áll ellentétben, sőt feltételezi az értéktörvény eddiginél helyesebb és nagyobb mér- *ékű alkalmazását. Éppen az Ilyen elvi meggondolásokból indult ki a kormány akkor, amikor az állami gazdaságok területén az önköltség alapulvételével rendezte az árakat, amikor széleskörű munkálatokat indított az 1957. elején bevezetendő új Ipari, termelői árrendszer kidolgozására, továbbá, amikor olyan Intézkedéseket hozott, amelyek vállalatainkat az eddiginél jobban serkentik a gazdaságosabb és eredményesebb munkára. Az érték törvény fokozottabb érvényesítése segíti, hogy nagyobb mértékben építhessünk az egyes dolgozók, gazdasági vezetők, az egye6 üzemek és vállalatok kollektíváinak anyagi érdekeltségére. Az anyagi érdekeltséget hosszú idő óta több területen helyesen és sikerrel alkalmazzuk. így bér- és prémiumrendszerünk sok vonatkozásban eredményesen mozdítja elő a nép- gazdasági tervek teljesítését. Sok és egyre több azonban az i’.yan eseteknek a száma, amikor az anyagi érdekeltség érvényesül ugyan, de hatása jó esetben csak gyengén támasztja alá, rossz esetben azonban éppenséggel keresztezi a népgazdasági terv céljait. Gépgyáraink végszereidéiben, például az állam elsősorban abban érdekelt, hogy a szerszámgépek szerelése jó minőségben történjék. A szerelők viszont, akiknek fizetése a teljesítményszázaléktól függ, abban érdekeltek, hogy a minőség rovására is gyors munkát végezzenek. Az eredmény: a terv számszerű teljesítése, es ugyanakkor a termékek minőségének sokszor nem kielégítő alakulása. Az a tény, hogy a személyek, vállalatok anyagi, érdekeltsége nem mindig egyezik a társadalmi érdekekkel, az adminisztratív intézkedések tömegét „eredményezi“. — A gyárakban például sokszorosára kellett emelni a minőségi ellenőrök, az ú. n. meósok számát. A Klement Gottwald gyárban például jelenleg több mint 230 rp.eps dolgozik, azaz háromszor annyi, mint 1949- ben. A minőség mégsem javult. Hiába emelnénk tovább az ellenőrök számát: ha a dolgozók és á vezetők, az egyes üzemek nem érdekeltek anyagilag is abban, hogy a népgazdaság érdekeinek megfelelően dolgozzanak — nem számíthatunk javulásra. Már Lenin felhívta a figyelmet arra, hogy „ne közvetlenül a lelkesedésre építsünk, hanem a nagy, forradalomszül- te lelkesedés mellett a személyes érdekeltségre, a személyes érdekre”. Megfelelő ösztönző módszerek alkalmazásával egyre inkább meg kell közelíteni azt a célt, hogy az egyes dolgozók egyéni jövedelme közvetlenül attól az eredménytől függjön, amellyel hozzájárultak az egész társadalom anyagi erősítéséhez. Olyan mechanizmust kell kialakítani, amelynek segítségével az egyes dolgozók munkáját közvetlenül a népgazdasági terv céljai irányíthatják. Vajon nem mond e ellent a helyesen alkalmazott anyagi érdekeltség elve a szocialista tervgazdálkodásnak, nem fékezi-e a tervek erejét, a terv- utasítások kötelező végrehajtását? Ellenkezőleg! Világosan kell látni, hogy a népgazdasági terv nem öncél, nem azért készül, hogy az önálló cselekvés, a gondolkodás és kezdeményezés terhét levegye a terv végrehajtóinak válláról. Nem az a feladata, hogy az élet minden mozzanatát mutatók, keretek és előírások özönével szabályozza, hanem az, hogy meghatározott időre megszabja a népgazdaság fejlesztésének irányát, arányait, meghatározza a társadalmi termék megfelelő elosztását, a legfontosabb területek közt. A gazdasági élet túlzott központosításának okai Az anyag) érdekeltség alkalmazása egyszersmind nagy segítség a túlzott központosítás elleni harcban is. Segít abban, hogy csökkentsük a bürokratizmust, operatívabbá tegyük a gazdasági irányitó munkái. A második ötévé- •terv irányelveiben lefektetet’ célok megvalósítása számottevően függ ennek a feladatnak a sikeres megoldásától. Hogyan alakult ki nálunk a túlzott központosítás? A felszabadulást közvetlenül követő években, a hároméves terv időszakában, sőt még az ötéves terv első éveiben is, amikor a hatalom megragadása és megszilárdítása, a termelési eszközök és a különböző gazdasági szervezetek állami tulajdonbavétele, az állam gazdasági, szervező funkciójának a kiépítése volt a fő feladat — a vezetés nagymértékű központosítására volt szükség. Enélkül sem az állam tulajdonába került gazdasági egységek — iparvállalatok, bankok, stb. — sem az államigazgatás szocialista átalakítása nem lett volna megvalósítható. Ezekben az években a párt ezrével állított különböző parancsnoki posztokra olyan elvtársakat, akik közvetlenül a termelésből, a munkapad mellől kerültek fontos funkcióba, s ezért az újfajta munkában kevés tapasztalatuk volt. Számolni kellett a különösen 1949—1953 között egyre feszültebbé váló nemzetközi helyzetből adódó feladatokkal is. Gyors ütemben kellett kiépíteni néphadseregünket, az ország felkészítését egy esetleges imperialista agresszió visszaverésére, Mindez megint csak erősen központosított gazdálkodást tett szükségessé. Az időközben fellépő gazdasági nehézségek a népgazdaság számára szükséges nyersanyagok és termékek egy részénél viszonylagos hiányt okoztak. Ez utóbbi a meglévő, de a szükségleteket teljes mértékben ki nem elégítő anyagi eszközökkel való túlzottan központosított gazdálkodásra vezetett. Természetesen nemcsak ilyen objektív tényézők játszottak közre a túlzott központosításban, hanem gazdasági vezetésünk hibái is. A gazdaság irányításában általánosan olyan szemlélet alakult ki, hogy az állami érdekek figyelembevételét csak akkor lehet biztosítani, ha különféle rendeletekkel és szabályokkal aprólékosan körülírjuk az alsóbb szervek vezetői ténykedésének minden mozzanatát. Ebben a helytelen gyakorlatban nagy szerepet játszott és ezzel a helytelen mértékű központosítás jellegzetes szervezeti formájává lett az úgynevezett funkcionális szervezés, a tervezéssel, a pénzgazdálkodással, a bér- és anyaggazdálkodással, az ellenőrzéssel és számvitellel foglalkozó különböző osztályok, s országos szervek túlzott felduzzasztása. Gyakran hibáztunk azzal is, hogy a gazdasági vezetés egyes területein a külföldi tapasztalatokat mechanikusan vettük át. Tagadhatatlan, hogy a jó külföldi tapasztalatok nélkül sokkal nehezebben és lassabban jutottunk volna előre a szocializmus építésében. Nemegyszer elkövettük azonban azt a hibát, hogy a baráti országok tapasztalatait olyan kérdésekben is — mechanikusan, a hazai sajátosságok figyelembe vétele nélkül — átvettük, amelyek nem a szocializmus építésének alapvető módszereire, hanem az egyes gazdasági területeken alkalmazott részintézkedésekre vonatkoztak. Előfordult az is, hogy az ilyen tapasztalatok kellően át nem gondolt alkalmazása után derült ki, hogy a tapasztalatokat átadó országban az illető intézkedés helytelennek bizonyult és módosították. A túlzott központosítás akadálya a szocialista tervgazdálkodásnak Pártunk HL kongresszusa felismerte a gazdasági vezetésben rejlő hibákat. Azóta a párt és az állami szervek számos nagy jelentőségű határozatot hoztak a hibák kijavítására és e határozatok végrehajtására sok hasznos intézkedés is történt. Az 1954-1955- ben végrehajtott egyszerűsítések eredményeként valamelyest csökkent az igazgatási munkában foglalkoztatottak száma. Meg kell azonban állapítani, hogy a kitűzött célokat sok vonatkozásban még meg sem közelítettük; több fontos egyszerűsítő jellegű intézkedés csak részben valósult meg, a nehezen kigyomlált jelentések és mutatók helyére igen gyakran újak nőttek. A Minisztertanács a legutóbbi hónapokban a Politikai Bizottság iránymutatásának megfelelően több fontos határozatot hozott az ügyvitel egyszerűsítésére. Ezen intézkedéseknél abból indult ki, hogy mindenekelőtt az ügymenetet kell egyszerűsíteni és csak azután lehet szervezeti intézkedéseket és létszámcsökkentést végrehajtani. A már végrehajtott és tervezett egyszerűsítések gyakorlati megvalósítása nem mindig megy könnyen. Egyes elvtársiak attól tartanak, hogy a nagyobb önállóság, a hatásköröknek a ta-. nácsokra, vállalatokra történő fokozatos átruházása veszélyezteti a népgazdasági terv teljesítését. Nem hisznek eléggé a vállalatoknál, az intézményeknél, a tanácsoknál dolgozó elvtársak felkészültségében, képességében. Vannak, akik irányításon a jövőben is a szájbarágást, a részletes utasításokkal való vezetést, egyszerűsítésen pedig csupán néhány űrlap, vagy jelentés elhagyását értik. Akadnak olyan vezetők is, akik a rájuk bízott munkaterület, intézmény jelentőségét és tekintélyét kizárólag vagy elsősorban a hozzájuk tartozó ügydarabok és dolgozók számával mérik. Attól tartanak, hogy ha ők nem látnak mindent, akkor megáll a világ és a dolgok feltétlenül rosszabbul mennek. Az ilyen elvtársaknak meg kell magyarázni, hogy az ügyek és ügyiratok számának a csökkentése megköny- nyíti saját munkaterületük áttekintését, hogy a túlzott központosítás nem eszköze, hanem akadálya a szocialista tervgazdálkodásnak. Ugyanakkor fel kell lépni azok ellen is, akik kapkodva akarják az egyszerűsítést végrehajtani. Az új intézkedések alapos körültekintő előkészítéséhez és bevezetéséhez idő kell. Ha — mint egyesek javasolják — az összefüggések gondos vizsgálata és mérlegelése nélkül vezetnének be egy sor intézkedést, ez — ha még oly tetszetősek lennének is ezek a rendszabályok — óhatatlanul zavarra vezetne és alkalmas lenne egyebek közt arra Is, hogy éppen az új intézkedéseket járassa le. Támaszkodjunk jobban az üzemek kollektívájára A gazdasági vezetés új módszerének egyik közös jellemvonása a széleskörű demokratizálás. Ez azt jelenti, hogy a gazdasági Irányításban az eddiginél sokkal nagyobb szerepet kell biztosítani a dolgozók kezdeményezéseinek, javaslatainak, pos ismerete révén gyakorlati segítséget nyújthatnak a nagy, közös célok megvalósításához. Nagyobb mértékben kell támaszkodni az üzemek kollektívájára. Ebben kezdeti lépést jelent az üzemek egy részének az ötéves terv kidolgozásába való bekapcsolása, de ebben az irányban lényegesen tovább kell menni, sokkal inkább meg kell hallgatni és figyelembe kell venni mindazoknak a véleményéi, akik szakértelmük, a nagy összefüggések vagy a konkrét helyi feladatok alan agy óbb szerepet kell biztosítani az üzem kollektívájának a gazdasági feladatok meghatározásánál. Fokozni (Folytatás az 5. oldalon)
