Dunántúli Napló, 1956. április (13. évfolyam, 81-103. szám)
1956-04-08 / 84. szám
ms ÁPRILIS 8 iv ä p r ó n * Jü&zt pécsi LanfyVMsehifzm%M0{a Z)M pttoMt fT' öbb mint másfél évi kuta•*• tásunk eredményeként sikerült azt a zongorát, amelyet 1846-ban Liszt pécsi hangversenyeire magával hozott, megtalálnunk. 1908-ból és 1911- ből származó megbízható híradások szerint ezt a zongorát a püspök megvásárolta és utóbb a Miasszonyunk zárdának ajándékozta. Másnap, hogy február 26-i rádióelőadásunk e tárgyban elhangzott, Mayer Albert zongorahangoló, aki negyven éven át kezelte a zárda és intézeteinek zongoráit, eljött velünk a jogutódokként szereplő intézetekbe. Miután már nyolc zongorát megtekintettünk, szinte reménytelenül mentünk le a Leöwey Klára Leánygimnázium tornatermébe, ahol Mayer örömmel kiáltott fel, hogy ez az általa keresett, százévesnél idősebb Bösendorfer-zongora, amelyről nem egyszer említette neki az 1945-ben már elhalt Karola nővér, hogy ez volt a legelső, tehát legrégibb zongora a dárdában. Már a billentyűfedélen ol- rasnató cégjelzés megdobogtatta szívünket, amikor olvastuk: 1. Bösendorfer Kaiserl. König1., Hof Pianos Verfertiger Wien. A hangversenyzongora tehát a gyár alapítójának, az 1859-ben elhalt Ignaz Bösendorfernek idejéből származik, amikor még nem használták a kiegyezés utáni kaiserlich und königlich megjelölést. Teljesen bezárult azután a bizonyítási kör, amikor a rezonancfenéken a következő beírást találtuk: I. Bösendorfer Kaiserl. Königl. Hof Forte Piano Macher. Goldene Medaille Ausstellung von dem Jahre 1839 & 1845. 3075. Az 1845-i aranyérem nyomban eldöntötte, hogy ez a nagy hoz is kértük a közönség segítségét, amelybe Liszt Pécsen tartózkodása alatt beleírta a nevét. E zongorát Obersov- szkyék 1917 táján eladták Stubnya Flórián aknászéknak Bányatelepen. 1945-ben elhalt leányuk, Bernát Ottmárné, 1927-ben továbbadta Pécsett valakinek. Némelyek szerint még mindig a budai külvárosban lappang valahol. Bár művészettörténeti becse sokkal kisebb lenne, mint a Liszt-féle Bösendorfer-zongoráé, mégis Liszt-ereklyét őriznénk meg benne. CSEKEY ISTVÁN. lünk közölt gyártási szám megfelel az 1846-ban forgalomba hozott hangversenyzongoráknak. Es scheint uns absolut wahrscheinlich, dass dieser Flügel der von Ihnen gesuchte ist”. A pécsi Liszt-zongora története tehát a következőképpen rekonstruálható. Nyilvánvaló, hogy amikor Liszt 1846 őszén Pécsett megjelent, hangversenyzongoráját a püspök azzal a szándékkal vásárolta meg, hogy a néhány hónap múlva már építeni kezdett zárdának ajándékozza. Azt is tudjuk, hogy Bösendorferék .Lisztnek mindig a legfrissebb gyártmányú hangversenyzongorákat S&$di SUftCWf .* adták kőrútjaira, mert ez volt zongoráiknak legkitűnőbb reklámja. Nem is valószínű, hogy abban az időben még egy hasonló hangversenyzongora került volna Pécsre vagy egész Baranyába. A zongora fahang- tőkés szerkezetű, két vasból készült merevítővel. Hangja még ma is kitűnő, de a hangolást már nem tartja. Külsejére, igen nemes darab sötét diófából; szép, egyszerű faragású lábakkal. Legjellemzőbb része azonban a klaviatúrája. Míg az előzőén megtekintett zongorák billentyűzete roppant foghíjas; egy sincs közöttük, amelyiknek le ne pattogzott volna néhány műanyagból készült billentyűje: addig a zárda és intézetei egyetlen Bösendorfer-hangver- senyzongorájának oly hófehér és ép a billentyűzete, mint egy fiatal leány fogsora. Liszt Ferenc száztíz évvel ezelőtt ezeken a billentyűkön át hódította meg a biedermeier kor lelkes pécsi polgárságának szívét. Reméljük, hogy hamarosan elfoglalja majd méltó helyét a zongora a Janus Pannonius rFelt házak előtt pereg az -*• új jugoszláv film, a „Döntő pillanat”. A siker, az érdeklődés jogos és megérdemelt, a közönség ugyanis jól felépített, érdekes partizántörténetben gyönyörködik. A film feszültséggel telített, tempója az utolsó pillanatig sem csökken, sőt fokozódik, és hatását növeli az újszerű környezet, a mélyen emberi probléma: hogyan kerül a partizánok közé a neves orvosprofesszor, aki embert öl, hogy embert mentsen, és hogyan oldódik meg — egy magasabbrendű szintién — ez kérdés. humanizmus lelkiismereti Bosszú hangversenyzongora nem lehet Múzeum művészettörténeti osz- más, mint amelyet Liszt 1846 tályán, miután hivatását — az őszén magával hozott, és tőle egy épülettömböt alkotó volt a püspök megvásárolt. Tüstént zárdái és ma állami leányne- írtunk is Bécsbe Ludwig Bö- velő intézetekben vándorolva sendorfernek, aki forduló pos- — több mint egy évszázadon át ával tudatta velünk, hogy bar betöltötte, üzleti könyveik csak a hatva- Rádióelőadásunkban annak nas évekig terjednek, de a tő- a zongorának a kinyomozásáízzé válíhat-e a vér, ösz- ’ szebékíthető-e a vízzel a tűz? Hát a fokhagymalevesen nőtt faluvégi szegénylány lehet-e egyenrangú házastársa az özvegyen maradt nagy- gazdának, jó mostohája az elkényeztetett, szemtelen kamaszfiúnak? Ezt próbálja meg —• más lehetőség híján — Radi Juli, a harmincadik évéhez közeledő, sok napszámban meghajlott hátú szegénylány, amikor hozzámegy Csóka Imréhez. a falu második leggazdagabb emberéhez, akinek feleségen felül nagyonis szüksége van egy dologtól nem félő mostohára két fia mellé. De hiába próbál meg mindent az új asszony ebben a számára idegen, csak szerzésre beállított környezetben. A nagyanyjától, Hidász Katitól bújtogatott ellenszenves kamaszfiú megkeseríti az életét, feldúlja lelki nyugalmát any- nyira, hogy végül egész élete összeomlik s már csak egyetlen tennivalója marad: megbosszulni, kiirtani ezt az egész idegen, könyörtelen világot, legalább ennek az egynek a személtében, aki a leggyűlöletesebbé lett számára a földön. Nagyon vázlatosan ennyi a cselekménye a regénynek. De mennyi izgalmas, drámai esemény történik, miközben egyre növekvő rokonérzéssel követjük a becsületes Radi Julit végzetes útján, mely gyilkossághoz s a tébolyhoz vezet! Amíg azonban ide eljutunk, élő, hús-vér emberek sora, szemünkkel látott, fülünkkel hallott, felejthetetlen alakok vesznek kör-fii bennünket; a háttérből áskálódó Hidász Kati kígyósziszegését halljuk s a vérünk felforr a becstelen úszítás láttán, mellyel asszonyfaló fiát Juli ellen küldi. Nem lehet elfelejteni a ..Bosszú” szereplőit. Ez pedig az író mellett szól. Aminthogy a hibátlan, kifejező nyelvezet, a jellemek helyes lélektani megalapozottsága sa szerkesztés zártsága, drámai- sága is arról tanúskodik, hogy Sásdi Sándor legújabb regénye magas színvonalú, érett írói alkotás. Nem egykönnyen lehetne számottevő kifogást felhozni ellene. Hacsak azt nem, hogy a belőle kiáradó szemlélet cseppet sem vígasz- ' -V). hanem nagyonis reménytelen — mint egyébként az a kor is az. amelyről beszámol — s nem jelzi, ha mégannvira csírájában is, az el jövendőt. Wawnich Gábor Pécsi Kokszművek A „Döntő pillanat” az egyszerű emberek hősiességét zengi, a névtelen harcosokról szól. Munkásokról, parasztokról, értelmiségiekről, akik habozás nélkül olyan természetességgel vállalják a harcot az elnyomók ellen, mintha életelemük lenne ez a véres — kegyetlen ellenséggel folytatott — mindennapi élet-halál küzdelem. Életelemük is, mei-t szabadság nélkül nem élhet a nép és ezek az emberek nem alkusznak meg soha. Jelszavuk ugyanaz, mint a francia partizánoké, mint a hősöké mindenütt a világon: „Jobb állva meghalni, mint térden- állva élni”. így értjük azt az erőt, amely a jugoszláv partizánokat győzelemről győzelemre vezette. A matrónakorú munkásasszony nagy ön- érzetességgel vállalja a halálos veszély kockázatát, amint angolnaként siklik az ellenséges katonák között, hogy megszervezze a sebesült partizánvezető biztos helyre juttatását. A film egyik főszereplője, aki naponta szembekerül az ellenséggel, de saját szomszédaival is, szinte mindent vállal, tűri, hogy falubelijei megvessék és esetleg mint árulót kiirtsák, hisz az a feladata, hogy kom izzón a/ ellenséggel — hírekért, adatokért. Hősnek lenni könnyű egy rohamban, a szalmaláng is fellobog, de hősnek lenni, napról napra szívósan, aprómunkában őrölni fel az ellenség erejét — ez a népi hősiessé« amelv megveti lábát valahol és megkaonstíkodik minden gyökérben, ha az ellenség túlerőben van, de vulkán. mely kitör és puszth, ha van vezető, amely összefogja, megszervezi, egy ökölbe markolja a népi ellenállás min- d°n erejét. Mennyi népi furfangot, mennyi szellemes ötletet mutat be a film, amellyel szemben tehetetlen a legrafinál« tabb elnyomó gépezet is! A történelem igazi formálója, kovácsa a nép — ez a tanulság cseng ki a filmből. A film nagy ereje ez a mélyen és művészien ábrázolt népi ellenállás. Ez a helyes törekvés azonban gyakran túl részletező és ez művészi fogyatékosság okozójává válik; A megszeretett hősök a háttérbe olvadnak, a kis ápolónő, a partizán, a soffőr mellett egyre újabb és újabb er- cok tűnnek fel. sőt egyidőre megszakad a főszereplő professzor jól indított, sok érdekes egyéni problémát felvető története is. Hogyan találja meg helvét a számára teljesen szokatlan környezetben? — ezt a kérdést csak felveti, de nem oldja meg a film. A népi környezet sohasem egyszerű háttér, hanem é'ő és eleven kölcsönhatás. A ,:,m elején a professzor helytállásában érezhető szerepet kap a kis ápolónő izzó hazaszeretete, lelkesedése, a továbbiakban szinte elveszik az orvos, nem érezheti a film. hogy a partizáhkörnyezet hogyan edzi az orvostanárt. A belső dráma szála meglazul, a szöktetés izgalmai új feszültséget teremtenek és így mikor a film rákanyarodik a professzor történetére és egy megindító fináléval zárja be az orvos dilemmáját, kissé mesterkélté lesz a sok véletlen miatt, amelyekre szükség van, hogy a nagy kibontakozás létrejöhessen. Mindez azonban nem befolyásolja a lényeget, a film művészi hatását, erejét. Helyes azonban felhívni erre a lendülettel előretörő jugoszláv filmgyártás figyelmét, hogy a tehetséges művészkollektíva a jövőben még szebb, még emberibb és sikeresebb filmeket készíthessen. Szántó Miklós tyuK Ofni Xástdá: Jó napnak ígérkezett a szombat. A spaleltán keresztül be- s ikló napsugárszalagok már iákor reggel megcsiklandozták 9rrát, szemét, és a konyhából •itmikusan ismétlődve hallotta tzt a jellegzetes cuppanó-só- Xajtó hangot, ahogyan a ke- tyértészta enged anyja öklé- xek. Kenyérsütés lesz — ez jó lolog. Megfizethetetlen és itólérhetetlen élvezet az illa- os-ropogós gyürkét azonmód, xhogyan a pék megsütötte, foi- •ón, párázón felmajszolni. Valóban, kenyeret dagasztott snyja. Sanyi tésztát csent, elrántotta kezét anyja lisztes ke- (e elől, azután kipacskolta a zsákmányolt tésztadarabkát és negsütötte kislángosnak a •pór forró lapján. Mire megsült és elrágcsálta a forró tej mellé, már kapta is a parancsot: — Kisfiam, vidd a kenyeret t pékhez! Kivételesen nem nyafogott, hogy ez meg az a dolga, hanem hóna alá szorította a két háncsszakajtót és csak az ajtóból szólt vissza: — A Heffnerhez vagy ... — Igen, a Heffnerhez! — Az jó! — örült a gyerek! — Mert az itt van a szomszédban ... Es aztán? — Utána játszhatsz! De tizenegyre menj a kisült kenyérért. Itt egy pengő ... Nyolc kiló lesz, 56 fillért fizetsz. A gyerek keze tele volt, így hát anyja a kiskabát felső zsebébe csúsztatta a pénzt, egy utolsó figyelmeztetéssel: — Aztán vigyázz rá, nehogy ... A többit már nem hallotta Sanyi. Vágtázott lefelé a síró falépcsön, le a macskaköves utcára, annak is a legközepére, ahol lusta kígyó módjára tekergeti a mecseki víz. A kövek mohosak-síkosak voltak, de Sanyinak már gyakorlata volt abban, hogy úgy egyensúlyozza magát a veszélyesen csúszó köveken, mint egy kötéltáncos. Hét éves volt, komoly, felnőttnek érezte magát, de ilyenkor nyáron nem ' agyta volna el a reggeli lábfürdőt. Néhány lépés és már a pékműhely utcára nyíló ajtaját nyitotta ki az állával. Letette a hosszú pultra a kenyeret, illendően köszönt Heffner bácsinak, aztán bejelentette: — Tizenegykor jövök érte ..: Meglesz? — Meg. — És Heffner bácsi... Csináljon neki olyan ropogósát az oldalára.. ■. — Mit? — Olyan ropogósát... Jó? — Na, csak eriggy! Majd ... A többit csak motyogta, hogy ki a fene érti mit akar ez a kölyök és hogy a kenyér ropogóssága nem a péktől, hanem a tésztától függ, meg az élesztőtől, a keléstől, szóval sokmindentől. Sanyi pedig nekilódult az utcának, rohant a kesztyűgyár felé, mert tegnap megbeszélték Dörgővel, hogy a gyár előtt gátat‘építenek — ott van jócskán homok — és papír hajó-versenyt rendeznek. Azonkívül titkos kincse is volt Sanyinak: nyolc fillér, ehhez akart még két fillért szerezni, esetleg azon az áron, hogy Dörgő a két fillér fejében kétszer belenyomhat a fagylaltjába. De erre van idő, hiszen tizenegyig még sok mindent elvégezhet egy fürge fickó. Dörgő tényleg várta a gyár előtt. — Hol a fenébe maradtál? — vonta felelősségre és gondterhelten intett az utcai patakocska felé. — Kevés a víz... — Kevés? Elég az! — legyintett Sanyi és irigyen mustrálta Dörgőt, akin egy klottnadrá- gon és egy kivágott trikón kívül nem volt az égvilágon semmi. Rajta pedig az apjától levetett szürke ruha, anyja csak éppen a cipőt engedte el neki, azt is kényszerűségből, mert javításra adta és nem telt a kiváltására. Micsoda kényelem! Ezt a Dörgőt ugyan nem nyaggatják otthon, ha nedves a nadrágja üllepe, vagy sáros a kabátja! Neki pedig lesz mit hallgatnia ... Es ... Hirtelen észbekapott... Se a klottga- tyán, se a trikón nem lát zsebet ... Fuccs a fagylaltnak. Azért a nagyobb biztonság kedvéért megkérdezte: — Van pénzed? — Pénzem? — Az. Két filléred. — Mire az neked? Sanyi óvatos lett. Ez a Dörgő még utóbb rábeszéli, hogy a nyolc fillérjén ne fagylaltot vegyen, hanem cukrot és akkor részeltetni kell a cukorból is. Csak úgy, potyán. így hát kitérő választ adottr — Csak úgy, kérdeztem ... Jó volna, ha volna ... Láttam a Varga boltosnál egy olyan valamit... Két fillért kell bedobni, aztán kiesik egy golyó... Ha fekete, kapsz egy stolver- ket, ha zöld, egy nápolyit, de ha ezüst vagy arany, akkor egy irtó nagy szelet csokoládét ... — Bolond vagy!? Hát azt hiszed, pont neked esik ki az arany? Én is láttam, mikor anyám sóért küldött, de csalás az egész. Tudod, mit mondok? Nincs is benne arany. Hanem, ha harminc fillérem lenne!... — Negyven a mozi ... — Mozi, minek a mozi?! Egy százlövetűt vehetnék érte! Az Ambrus eladná, két doboz kapszlival együtt... Pengő húsz helyett harmincért! Sanyi veszettül sajnálta, hogy csak nyolc fillér a vagyona, de tudta, hogy ehhez már semmiképpen sem szerezhet hozzá huszontkettőt. így kibújt a kabátjából, a gyár kerítésére fektette és megtapogatta felső zsebében a pengőt. Megvan ... Ha az övé lenne, megvehetne a százlövetűt... Eh, úgyse az övé, csináljuk hát azt a gátat! Mikor tizenegyet kongatott az Ágoston téri templom órája, gyorsan tisztára mosta kezét, lábát az utcai patakban, belebújt a kabátjába, búcsúzott: —.Hű, kapok anyámtól! Már otthon kéne lennem a kenyérrel! Szerbusz. A péknél már a kisült kenyerek édes illata fogadta. Heffner bácsi szó nélkül a tizedesmérlegre rakta a két jól- megtermett cipót és számolt. — Nyolc kiló... Az annyi mint... ötvenhat fillér... Van pénzed? — Van. Most fizessem, vagy mikor jövök a másikért? Nem bírom együtt a kettőt. — Vidd csak, mert még elfelejtem és kétszer kérem a pénzt! És Sanyi vitte nagy diadallal, mert ingerlő bamapirosan kínálkozott a gyürke és félkézzel letörhette, ■ megehette. Számolt vele, hogy nyaklevest kap a kenyér megcsonkításáért, de úgy döntött, hogy megéri. Otthon anyja észre sem vette a merényletet. Gondterhesen fújta a konyhatűzhely parazsát és új megbízást adott a gyereknek: — Kisfiam, menj csak a Vargához, hozz öt kiló fát, de szárazát... Másképp nem lesz ebéd. Ami pénzed van, az elég lesz, abból fizess. Sanyi lódult a fáért, meghozta, aztán igyekezett a pékhez a másik vekniért, de az ajtó zárva volt. Hát ez a kenyér bizony kihűl — törődött bele a megváltozhatatlanba, — pedig csak a meleg gyürke ér valamit. A hideg — akár ne is lenne. A pék csak délután nyitott. Mikor Sanyi jelentkezett nála a kenyérért, és a szakajtókért, éppen a villanyszámlással bajlódott. így csak feldobta a veknit a tizedesre, lemérte, aztán tartotta a tenyerét: — Van pénzed? Huszonnyolc fillér! Sanyi kikotorta a pénzt a jobb felső zsebéből, odaadta. Azután — de már künn az utcán, kettéosztotta a maradékot és a balzsebbe rakott 19 fillért, a jobba huszonnyolcat. Ott csörgött, még négy darab barna kétfilléres is, a titkos vagyon. Milyen gyorsan és váratlanul megszaporodott — örült Sanyi. = Heffner bácsi megfeledkezett a másik vekniről. Huszonnyolc meg nyolc az harminchat — megveheti a százlövetűt és még marad hat fillérje! A délután boldog tervezge- tésekkel telt el. Bandát alakít, határozta el, ő lesz a fővezér. A hatlövetű egymagában alkalmassá teszi erre a tisztségre. Hatlövetűnek keresztelte ugyanis a riasztópisztolyt, mert ilyenekről olvasott a füzetes regényekben. A sok néha kevesebb, mint a kevés. A hatlövetű például az ő szemében többet jelentett, mint a világ minden százlcve- tűje. Alkonyodon, mire hazavetö- dött. Nem sokkal előtte érkezhetett meg az apje. mert éppen akkor mosta kezét a lavórban. Köszönésére abbahagyta a tisztálkodást, csak úgy lerázta, nagy, eres kezéről a vizet és nem is válaszolva Sanyi köszönésére, megkérdezte: — Mondd csak, mit fizettél a Heffnernek? A gyerek érezte, hogyan száll fejébe a vér, hogyan emelkedik a torkába a szíve. Maga is csodálkozott, hogy milyen nyugodtan, milyen folyékonyan mondja: — ötvenhat fillért... — torkát köszörülte, mert a hirtelen izgalomtól berekedi. — Biztos, hogy ötvenhatot fizettél? — kérdezte inkább rábeszéljen, mint kétkedve az anyja. — A Heffner azt mondja.: 5 — Hagyd csak a Heffnert, — akasztotta meg az ember,— Azt mondd meg inkább, hogy mikor mérte le a kenyeret a pék. amikor az elsőt, vagy amikor a másodikat elhoztad? Sanyi egy pillanatra clgondolkozott. Mit is mondjon? Aztán észrevette a buktatót. — Mikor az elsőt. — A másodikat már nem mérte le? — Nem. És ötvenhat fillért fizettem érte — erősítette. Az apja összehúzott szemmel. hallgatagon méregette. Aztán gondolt valamit és hirtelen magához intette Sanyit. — Mennyi pénzed van? — Nekem? Nekem semmi! Honnan is lenne? Nevetett, de hamisan csengett a hangja, ö is érezte, így hál egy suta csuklással abbahagyta. — Mutasd a zsebed! Az apja ezzel már fordította is ki a zsebeit. Uramisten, csak most, most az egyszer segíts! Nem kell a százlövetű, csak most... most tűnne el a zsebéből az a tüzes harminchat fillér, amiből huszonnyolc lopott... Apja a bal felső zsebében kutat... Most jön a másik és benne. ■.; Kezét ösztönszerűen feje fölé emelte, hogy legalább az első ütést védje. Készült, hogy nekirugaszkodjék az ajtónak, aztán... Aztán majd megalszik valahogyan a tetlyei barlangban, .hallotta, hogy a csibészek rendre ott töltik az éjszakákat. Majd csak ő is meglesz valahol. De nem. Apja eltolta magától és egy székre zöttyent. — Azóta már százszor el- költhette! — dünnyögte és legyintett. — Lehet, hogy a pék téved ... Fene tudja ... Anyja nagyot sóhajtott és megsímogatta fejét. — Mondtam, hogy az én fiam nem lop! Nem neveltem én lopásnak. Sanyi kiódalgott az utcára. Gyéren világítottak a lámpák, meghűlt a kis patak vize is az út közepén, ö pedig megindult a patakban fölfelé. Minden három lépésnél beeresztett a vízbe egy pénzdarabcl. A fillérek nem csörrentek. elkapta őket a víz. Belehullott a huszonnyolc után a nyolc fillér is, belehullott Sanyi könnye is. Maga sem tudta, mit is sirat tulajdonképpen: a százlöve- tüt-e vagy a becsapott péket, az elvesztett becsületet-e. vagy a tisztességes nyolc fillért, amit az orvul szerzett huszonnyolc után dobott. — Én nem vagyok lopás! Nem vagyok lopás! — mondogatta szakadatlanul. — Én nem vagyok lopás!
