Dunántúli Napló, 1956. március (13. évfolyam, 52-78. szám)
1956-03-04 / 55. szám
4 IN \ I» I Ci 1956 MÁRCIUS 6 Jleoíi az irodalmi Qlaplói'él jfUí&sikus-Ssz&ntnzt J ó irodalmi mellékletet szerkeszteni nem könnyű dolog, kiváltképp akkor, ha a lap különböző érdeklődésű olvasók kezébe jut el, terjesztenie, megismertetnie, megszerettetnie kell mai íróink alkotásait, foglalkoznia kell irodalmi múltúnkkal, tartalmasnak, érdekesnek változatosnak kell lennie. Az Irodalmi Napló negyedéves múltra tekinthet vissza, de az eddigi három számával sikerült megnyernie az olvasók tetszését. Figyelemmel kísérjük, azt is mondhatnám, türelmetlenül várjuk a következő számait. Ha az olvadóból a türelmetlenség beszél, ez Jó jele annak: felfigyeltünk a helyi és környéki íróink, költőink munkásságára, és jó jele annak, hogy gondosan szerkesztett és válogatott irodalmi lap áll rendelkezésünkre. Az Irodalmi Napló funkciója aligha lehet pedig más, mint hogy közelhozza hozzánk, olvasókhoz a helyi és környéki írókat, népszerűsítse műveiket, hogy alkotókkal és műveikkel megismerkedhessünk, közelebb kerülhessünk egymáshoz. Az eddig megjelent három számot összevetve, nem nehéz felismerni, hogy az Irodalmi Napló egyre kialakultabbá, Igényesebbé vált. Amikor ezt a levelet írón, nem célom, hogy propagandát fejtsek ki az Irodalmi Napló mellett, a propagandát magának a lapnak kell kifejtenie önmagáért, ezt a feladatot pedig jól elvégezte. Nyilvánvaló, hogy az első szám még magánviselte a próbálkozás jegyeit. Csuka Zoltán versével és Pákolitz István bemutatásával azonban már sejtette az újság tendenciáját. A prózai részben azonban még nem kaptunk ízelítőt mai íróink munkájából. Az Adam Mickiewicz-ról szóló megemlékezést semmiképp sem vettem volna bele, ez a cikk késve, halála évfordulója után jelent meg, Pataki Dezső novellája is a már elhalt novellistának állított emléket. A jól szerkesztett Notesz rovat aktuális, változatos hírei, a Dunántúl című folyóirat ismertetése Várkonyi Nándor tanulmányrészletével azonban mégis színessé tette az első számot. Érthető volt, hogy az olvasó egyre kíváncsibbá lett arra, vajon mit hoz a második szám? A januári Irodalmi Napló már teljesítette az olvasó követelését, nemcsak egy-egy írót és költőt mutatott be, hanem bemutatta versben és prózában mai életünk egy-egy fázisát is. Kalász Márton és Bár- dosi Németh János versei mellett színes portré keretében állította elénk a fiatal Kalász Mártont, és ismertette költészetét, Garami László riportírása és Szántó Tibor novellája egyszerre két műfajjal gazdagította a prózai rész változatosságát. Szántó Tibor neve ma már ismeretes mindany- nyiunk előtt, ebben a novellájában vázlatszerű és kissé elnagyolt kidolgozása ellenére is, megmutatkozik írásművészetének fő vonása, finom lé- lekrajzi megfigyelései és ábrázolása. Igaz, nemcsak az Irodalmi Napló sikerének könyvelhető el, de része van benne, hogy most már a többi vasárnapi számot is nagyobb érdeklődéssel lapozzuk át, és szinte mindegyikben van valami, amit szívesen olvasnánk újra az irodalmi mellékletben is. A december 11-i szám Három pillanatképe, a január 15-1 szám harmadik lapja, stb. mind több érdekes, magasabb színvonalú irodalmi cikket közöl. „A kegyelmes asszony“ Pécsi Nemzeti Színház-beli előadásáról írt bírálat nemcsak példás színibírálatként említhető meg, hanem mint olyan elvi jelentőségű cikként is, amelyet a Nemzeti Színház fejlődésére hasznosan kamatoztatni kell. Nem túlozunk, amikor az Irodalmi Napló februári számáról elmondjuk, hogy ez volt az eddigiek közül legérdekesebb, legváltozatosabb. Hozzáteszem, ez volt az a szám, amelyet kicsit mindig szem előtt kell tartani. Csorba Győző művészi Faust-monológ fordítása, Kalász Márton két verse mai költészetünk javát szólaltatják meg, Gyenis József Jutalom című elbeszélése meglepetésként hat, amikor a ritkán megszólaló író elénk áll, hogy bemutatkozzék azok előtt, akik írásait még nem ismerik. E levélforma nem alkalmas arra, sem a helyszűke nem engedi meg, hogy részletesebben foglalkozhatnánk egy-egy írás vagy cikk ismertetésével. Babits Mihály pécsi emlékeinek összegyűjtéséről szóló ismertetés (írója Tüskés Tibor) elevenebbé, színessé tette az Irodalmi Naplót. A februári Irodalmi Naplóhoz hasonlóképpen a többi szám is minél • több verssel, novellával ismertessen meg bennünket, minél több riportot közöljön, amelyek nemcsak aktualitásukkal, hanem irodalmi igényükkel is keltsenek meglepetést, és a bemutatott és még be nem mutatott írók, művészek munkáiból minél többet és minél rendszeresebben tárjon elénk részleteket. Hadd jegyezzük meg a másik kérdésünket is, nem lenne-e szerénytelen, ha azt kérnők, jelenjék meg gyakrabban az Irodalmi Napló? Olvasóközönsége bizonyosan lesz, s talán íróink, költőink, esszéistáink sem látnák kárát. Pettrich László 1\/| ire e sorok napvilágot látnak, addigra már másodszor játsszák el a pécsi Nemzeti Színház színpadán három pécsi szerző „Békét- len szerelem1’ című daljátékét. Az eredeti bemutató közeli visszhangja a múltévben lezajlott Csokonai ünnepségeknek, Lippenszky István a szövegkönyv írója Csokonai Vitéz Mihály és Lilla (Vajda Julianna) szerelmének története köré szőtte a cselekményt, mintegy emléket állítani akarván a legszebb költői szerelemnek; hiszen ennek a „békétlen“ révbe nem jutott szerelemnek köszönheti a magyar irodalom a Lilla dalokat, a magyar szerelmi líra gyöngyszemeit. A történet — mint köztudomású — nem végződik a daljáték törvénye szerinti happy andvel a szövegkönyv nagyon helyesen nem tér el a valóságtól. De éppen ezzel lesz hiteles és meggyőző a korrajz, hiszen éppen a kor szülte konvenció miatt nem nyerhette el szerelmese kezét a költő, aki rajta kívül, vagy éppen vele együtt az „ember és polgár“ címére vágyott. Talán ezzel a szokatlan befejezetlenséggel éri el a mondanivaló célját, hiszen a daljáték végső kicsengése optimista, mert az árva-magányos poéta az egyetlen Lillája helyett egy egész nemzet szívét szerzi meg — őrökre. A szövegkönyv írója a költő és Lilla, valamint az ő szülei kivételével költött alakokat mozgat a színpadon. Bárdosi Németh János a dalszövegek költője a főhős méltó utódaként írta, költötte a daljáték zeneszámainak szövegeit. Itt méltán vetődhet fel a kérdés: hát egy lírai költőről szóló daljáték miért nem nyúl az eredeti anyaghoz? Azért, mert a szerzők és főként a zeneszerző tényleg daljátékot akart írni. ahol a zenének nemcsak betétjei1 egű szerepe van, hanem a zenével is a drámai bonyo’üást. fejlődési akarja szoVá'ni. Az önmagáért való betéténeklés megakasztaná a cselekmény íolyamatosságál és kisebbítené a zene drámái szerepét. Ezért alakult úgy, hogy a 2Ü—22 szám közül csak 4 eredeti verset használtak fel, míg a többi Bárdosi költeménye. Költeményt mondok, mert nem slágerszövegekről, hanem a kor és költői levegő kívánta megkomponált költeményekről van szó. És ez nem is lehet másként. Hiszen az eredeti Csokonai szövegek mintaképei a poéta által felismert és továbbfejlesztett zenei és játékos lehetőségeket gazdagon tálaló magyar versnek. Horváth Mihály, a „Békétlen szerelem'1 zeneszerzője. Horváth Mihálynak nem ez az első színpadi műve. Éppen ezért biztos kézzel nyúlt a nem kis feladathoz. Évek óta tart az új magyar daljáték-opera problémájának kísérlete. S most egy érdekes színnel, egyéni megoldással továbbvitte ezt a problémát a megoldás útján. A kor, amelyben a történet játszódik, nyugaton a zene nagy korszaka. Mozart már nem él, Beethoven első szimfóniája még nem készült el. Európai rangú magyar műzene még nincs a láthatáron. De készül már valami 3 periferikus műhelyekben, kollégiumokban, nemesi kúriákon, ami összefogja, zeneileg is kifejezi, alátámasztja a magyar nemesség haladó törekvéseit. Ez a verbunkos muzsika. Csokonai kapcsolatban van mind a nyugati, mind a magyar népies zenével. (Ö fordítja le először Mozart Varázsfuvola című operáját.) Horváth Mihály előtt tehát az a feladat állt. hogy a kor hangulatának megteremtése érdekében ebből a heterogén anyagból saját művészi erejének tüzében egységes zenei nyelvet gyúrjon. A zene eredeti kompozíció, az egyetlen közismert Kossovits dal kivételével. A korabeli közkedvelt zene: a népies és tánczenei motívumok és verbunkos elemek olvadnak egybe romantikus nyelvvé, de úgy, hogy a szerző saját hangja korszerű intonációban ölt testet. Általában a romantikus, idillikus elem uralkodik a színpadon. A zene zárt számok sorozata, melyek közül a legfontosabbak — pl. a II. felvonásbeli nagy szerelmi ália elemei — a hallgatók előtt fejlődnek kerek, a dráma szoleó- latában álló komplexummá. Megejtően szép dallamok, a nagy nyitó és záróegyü^ es -k építése teszik igazi daljátékká a művet. Mi, akik kezdettől fogva szemlélő részesei voltunk a Békétlen szerelem című da1- láték alkotó munkájának, tudjuk, hogy milyen szeretőtől formálták kerek egésszé a szerzők a most bemut-u művet. Külön öröm. •■ogy a színház teljes művészi apparátussal, hasonló lelkesedéssel készült a mű bemutatójára. Fjeméijük a közönség is szeretettel fogadja a három oé- •s’ szerző bemutatott újdonságát. Antal Győr?« A gyár fiatal volt, még S 'rzett rajt a vakolat friss sza- a, még nem mocskolta se olaj, se korom a falait. A gyár fiatal volt és a fiataloké: tanműhelynek készült. Varga Mihály viszont öreg volt; elhasznált, elkopott öregember. Tüdeje asztmás lihegéssel tiltakozott minden gyors lépés, hirtelen mozdulat ellen. Most is megállt a műhely ajtaja előtt, sípolva nyelte a levegőt és szépen, óvatosan lecsúsztatta válláról az idomvasakat, megtámaszkodott rajtuk, mint juhász a botján. Kisvártatva összeszedte magát. Nagyot fújt, megpróbálta kiegyenesíteni időgörbítette hátát. — Ha jaj! — nyögte jólesőn — Hajajaj! Kenyérhéjat halászott elő a zsebéből, lassan szopogatta fogatlan Ínyével a végét. Micsoda fogai voltak, mikor ő még fiatal volt!... Igaz, akkor nem hozták kézhez az inasnak az idomvasakat. Az inas — egyik lába itt, a másik ott — maga loholt mindenért... Egyszer fát aprított, máskor a reszelőt nyütte, de sohasem uraskodott, mint ezek a maiak. Tudják is ezek, mi az inasélet!... Ipari tanulók! Csaknem urak! így aztán lehet! így igen.;» Elmaradt volna csendben, pihenve, elmélkedve, akár órahosszat is, de valami felriasztotta: *— Miska bácsi! — harsar.t egy éles hang és egy borzas lej jelent meg a nyíló műhely- ajtóban, — Miska bácsi! Az öreg a rajtakapott bűno- sök hirtelen mozdulatával rejtette el a kenyérhajat és erőlködve görnyedt a vaanyaláb alá, hogy vállára billentse. A gyerek szemét azonban semmi sem kerülte el. — Itt áll e! — rikoltotta befelé a többieknek.- — Itt éli és kajál, a fene tudja mióta! Mi meg leshetjük, akár a zsidók a messiást! Az ajtóhasadékban újabb kainaszfejek jelentek meg. Az egyik hosszúranőtt fiú az apróbbak fejére könyökölt és gúnyosan méregette az öreget, Garami László — A lányokon jár az eszei — útat tört magának és hz öreg mellé furakodott. — A lányokon jár az esze, mi?! — üvöltötte. . Az nem hitt a fülének. — Mi? — kérdezte és szokott mozdulatával a füle mögé rakta a tenyerét. — Mit beszélsz? — Hogy már megint a lányokon jár az esze! — A lányokon? — ismételte őszinte meghökkenéssel az öreg. — Már hogy a lányokon? — Talán azt se tudja, mi az, hogy lány?! — röhögött a langaléta és mint a karmester intett, hogy rajta, rajta, lehet nevetni! De a gyerekek furcsamód csendben maradtak, nem avatkoztak a játékba. A hosszú segítség után nézett. — Eszti! — üdvöltött be az ajtón — Eszti! Gyere csak! Miska bácsi nem tudja, mi ,z a lány ... És Eszti jött. Fejletlen, tizenötéves lány ez az Eszti, ke- lésnyi pattanásokkal arcán, homlokán. De most úgy vonult mint egy igazi nő. Riszálta a derekát, begyeskedett, nyújtózkodott az öreg előtt, kellette magát. Még apró, épphogy domborodó mellét is megsimogatta, hadd bizseregjen az öreg vére. Az ismét leengedte válláról a vasakat. Örökösen könnyező szemét rámeresztette a társaságra. A lányban nem látott mást, csak egy ugrabugráló, viháncoló kölyköt... A többiek pedig, ezek a kigyúltsze- mű, sóvártekintetű, lányraáhes, égőfülü kamaszok, ezek olyanfélék, mint az ő legfiatalabb unokája. Hasonlóak hozzá és mégis mennyire mások!... Gorombák, csúfolódók... De amíg ők mulatnak, addig azért ő pihen .. j Varga Mihály egy pillanatig sem gondolt arra, — se most, se máskor — hogy nyugdíjba menjen, Fiai, unokái elsodródtak tőle, ő pedig emberek között szerette élni életét. Emberek, gépzakatolás, a vasat metsző fűrész sivítása, a reszelők ütemes horkanósai — ez jelentette számára az életet, a világot. Eszti még keringett, a hosz- szú vezényelte a muzsikátian tánchoz az ütemet. De a gyerekek nem az öreget, hanem a lányt bámulták. Bámulták éhesen és egyikük-másikuk fejében már kigyúlt a gondolat. Hej ez az Eszti! Hiszen ezt jo lenne megvárni és elvinni egy este!.. . A gyerekek nem láttak, nem hallottak mást, csak a Nőt, a titokzatos, ismeretlen Nőt, amint éppen előttük búvik ki a tojáshéjból. — Menjetek a dolgotokra! Parancsoláshoz nem szokott leányhang parancsolt. A gyerekek meghököi- tek. Esztinek földbegyökerezett a 'ába. A langaléta lassan, hanyagul a hang felé fordult. — Nicsak, a Kató! Kató, ez az alacsony, mindenütt kerek kislány, dühösen sziszegte Esztinek: — Nem szégyeled magad?! Olyan vagy mint egy... Éppen olyan! — Mond ki ha mered! — ugrott eléje Eszti. — Hagyd csak! ö is az lesz! — jövendölte röhögve a hosz- szú. — Te meg lódulj befele, ha nem tetszik valami! A lány szembefordult a vi- gyorgó fiúval. A többiek közelebb húzódtak hozzájuk. Várták: mi lesz most. Az öreg legszívesebben indult volna, de körülfogták, így ismét füle mögé rakta a kezét, ha már itt kell maradnia, legalább halljon valamit. Van neked szíved? — kérdezte Kati a hosszútól, — Van! — nevetett az és bizonyságul balmellére ütött. — De mennyire van! És ha tudni akarod: csak éried dobog! — Eh, te!.. — a lány elfordult és Esztinek beszélt. — A saját nagyapád előtt is he- tyegnél így, mond?! Eszti meghökkent. — Az én nagyapám előtt? Áh, az én nagyapám egészen más. Az én nagyapám nem ilyen tedd ide, tedd oda ember. Az megcsinálja a maga dolgát... És ha pénze van, lecsúszik neki a két liter. A Miska bácsi meg . .. mást se csinál, mint tátja a száját: „Mi?... He?... Mit beszélsz?. ..“ Süket mint a viharágyú ! Az öreg leolvasta a lány szájáról a szót. Valami nagy bánat ereszkedett rá és Olyasvalamit motyogott, hogy nem süket ő, csak nehezen hall. Meg hogy hozzászokott már a gőzkalapács hangjához. Azért nehezen veszi észre a halk beszédet. Aztán görnyedtebben, mint valaha, indult befele, maga után húzva az idomvasakat. Éppen idejében. A műhelyfőnök kikukkantott, megnézte, hova tűntek a gyerekek. Pill-i- nat alatt látta, mi a baj. — Már megint a Miska bácsi! — vörösödött. — Mi \i ördögnek varrták a nyakamba a vén süketjét?! Gyerünk már öreg, gyerünk! Sok pénze lehet ennek a népi demokráciának, ha még magának is szót belőle! Hányszor mondjam még, hogy ne tartsa fel a gyerekeket?! A társaság szétrebbent. Az öreg tovább ráncigálta a vasakat, majd hely beérve odaejtette valamennyit a körfűrész mellé. — Én voltam a félország legjobb kovácsa! — mondta halkan az egyik legénykének, aki se látott, se hallott eddig, csak vad Igyekezettél aprította az idomvasakat. Vásárolni készült. e'kíro’özötl. de hogy z1- mehessen, le kell még ;*nt,nia kétezer vasat. így hát fsait félfüllel hallgatta az öreget, vagy még úgy sem. De az csak mondta a magáét: — Nem voltam én mindig ilyen ... ilyen berozsdásodoU derekú ... Én dolgoztam először a gőzkalapáccsal a gyárban! Ha vendégek jöttek, biztos, hogy megálltak mellettem. — Hát aztán — vont vállat a gyerek és nem értette, miért beszéli tele a fejét az öreg. — Talán szereljünk fel mi is egy gőzkalapácsot?! A nélkül is jönnek ide elegen! Miska bácsi azonban csak a saját hangját hallotta. — És tudod-e fiam, hány tonnás volt az a gőzkalapács7 Katiban — aki eddig mesz- szebbről figyelte az öreg kínlódását — megmozdult valami. Közelebb sündörgött. — Biztos jó nfhéz lehetett! — bíztatta Miska bácsit. — Hohó, de mennyire! — A többit majd megírja a faliújságon — vágta ketté a mondatot a művezető. — Hordja, hordja Miska bácsi azt az anyagot, mert ez a gyerek még utóbb maga miatt nem mehet be a városba. Az öreg elbolorkáll, Katinak csak ennyit mondott csendesen, bizakodva: — Majd máskor lányom ... majd máskor... Este ott szöszmötölt a gyárkapuban a portással váltott néhány szót, majd a gyár másik öregjével, az éjjeliőrrel ereszkedett beszédbe, pedig a bakiért igazán nem szerette. Végre meglátta Katit, jobbján is, balján is egy-egy legénynyel. Nagyokat nevettek, olyan csiklandósan, ahogy csak a fiatalok értenek a kacagáshoz. Erre aztán mondat közben há- tatfordított az éjjeliőrnek és megindult hazafelé. Másnap nem jött be. Harmadnap sem. A betegiátoaaté kiment hozzá, leült az ágyé szélére aztán valami cukorfélét szedett elő a táskájából, de az öreg egy bágyadt mozdulattal visszaparancsolta. Nem kell! Ha Kati hozta volna ... De így?... Minek az a cukor?! Negyednapra megjött a híre, hogy meghalt. Nem ezért, vagy azért... Tüdőgyulladástól. Hetven éves volt. Eleget élt. A gyerekek hallgattak, amikor meghallották a dolgot. Esztinek eszébejutott a tánc. az a bolond tánc ... Kár volt. . Megrázkódott, a hátgerincét csiklandozta a hideg. Mintha halottnak táncolt volna. Katinak könny futotta be a szemét. — Szegény ... A langaléta vihogott: — Nagyon felizgatta magát az Eszti láttán az öreg! A többiek nézték, mint a bolondot. Egyedül Eszti mozdult. Nyakleves csattant. — Nesze! Te disznó! — De miért?... — csodá^o- zott arcára tapasztott kézz° a fiú, majd elfutotta a pulyaa- méreg. — Hogy mertél?!... Összetörlek! ... Emelte a kezét, hogy Észtre üt, de ahogy a többiekre nézett, kényszerűségből meggondolta magát. — Még számolunk! — mormogta. Másnap az igazgató és a művezető a kisirodában gyászjelentést fogalmazott. Az eleje már készen volt. „A Fémárugyár vezetői és dolgozói őszinte fájdalommal jelentik, hogy Varga Mihály életének hetvenedik évében elhunyt, öreg harcostársunk élete végéig segítette a szocializmus építését. Gazdag tapasztalatából készségesen juttatott mindnyájunknak...” — Azt hiszem, ennyi elég — mondta az igazgató —, csak még valami kellene ... Olyasmi, hogy a fiatalok szeretettel, hálóval, tisztelettel vették körül... Egy jó befejezés ... — Igen! — sóhajtott a művezető —. Valami szép bef~i"*és kellett volna .. . Valami szop befejezés, s, A BEFEJEZÉS
