Dunántúli Napló, 1956. január (13. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-01 / 1. szám
1956 JANTJÄR 1 NAPLÓ 3 tín Szilveszter Dióspusztán i /'esztendő, vígságszerzó“, — hallottam felcsendülni kis tanítványaim hangját, akik búcsúztatva az ó-évet, már az új felé tekintettek. Eljöttek hozzám is, hogy együtt örüljünk. Egyikük kezében nagy kolomp volt, a másikéban só, a harmadik magvakat szorongatott. Később, hogy elfogyasztották a kalácsot, amivel megkínáltam őket, azt mondja az egyik, a kis Radics Jóska: — Kérdezze mán meg, hogy hát mink mér gyüttünk! — De kisfiam, már elmond- tátok a rigmust, és kívántatok boldog új évet, miért kérdezzek mást is? — Jaj tanítónéni, hát azt mindön Usztösséges házban rnőgkérdötik, hogy: na mijá- patban vagytok ti gyerökök. Hát jó, megkérdezem: mi,^'lban vagytok ti gyerekek? * Előállt aki a kolompot hurcolta és éktelen kolompolásba kezdett. — Fuss el baj, mönj el baj, kerüld ezt a házat, fuss el baj, mönj el baj, kerüld ezt a házat, — ismételte kitudja hányszor, majd mikor maga is meg elégelte, megkérdezi: — Na ölég mán? Mondja mán hogy ölég! Drága kis fiam, de mennyire elég! Előállt a másik és sót hin** telt szerte a szobában. — Maradj mög boldogság, ne mönj el boldogság .. s — Elég kis fiam! — igyekeztem gátatvetni a szóáradatnak. — Persze, hogy ölég, — felelte rá a kicsi, nem szabad a sót annyirán pazalni! — Hozzon be egy abroncs- karikát tanítónéni — okosított fel egy szöszke mosolygós kislány. Én siettem, ahogy csak kitellett tőlem, hogy kiérdemeljem ezeknek a csöppségeknek a megelégedését. X etettem a karikát. Odapöndörült a kislány és szorgalmasan szórta a rr a 'okát. — Ögyetök édöseim, pipikéim, csak ti ögyetök! — De kislányom ezt Luca Papján szokták csinálni a nagymamák. — Igön, de mi Luca napján iskolában voltunk és magának szegény tanítónéninek nem tötte mög senki. Mi lösz a kis P Pékkel, szerteszélednek, héjjá megöszi őket, harmat eláztatja, fekete fölhő mögkergeti, jaj neköm, jaj neköm! — Mennyi szorongás, mennyi félelem volt a kis arcán, a jövendő gazdaasszony minden aggódása. Nyitottam már a számat, hogy megmagyarázzam, nem kell félnie. De mint egy kis hős, aki megvédi a maga meggyőződését, mindenkivel szemben, már Radics Jóska véleményt mondott — és milyen jól: — Azért ezt nem köll ehinni, mer ez csak olyan babona, de mink azért tösszük, mer ez így szokás. Azt is tudom tanítónéni, hogy a kolomp is, mög a só is az, de azér érdökös. A gyerekek nagyon jó megfigyelők, és mikor látták az arcomon, hogy nagyon tetszik a kis Jóska okossága, a másik kis fiú is komolyan bólogatott, a kislány egy darabig komoly pofácskával hallgatott, majd kissé bizonytalanul, de ő is rábólintotta az igent. Felhasználtam az alkalmat arra, hogy megmagyarázzam kissé jobban a dolgokat, ék ki tudja : Mdig magyaráztam volna még, ha nem érkezik meg az egyik gyerek apja. Az én kis Jóskám odaugrik eléje és azt mondja: — Hiába gonduli ke, hogy este a hármas útnál mögláti ke a tüzesembört, amit a karácsonkor nem látott mög a luca széktyivel, mer nem jeleníti mög magát, hogy möglássa a kéncsöt, mer ez csak babona, mög a kolomp is az, mög a só mög mindön. Tuggya ke, mi nem babona? A Zetor az nem babona, mög hogy sózik a fődet, hogy jobban terömjön az nem babona, ippeg most mon- ta a tanítónéni. A három kis fej komolyan rábólintott. — Hát tanító néni tőgye szi- vire a kezét, maga sose főzött Szilveszterkor gombócot, sose mosakodott karácsonyi alma híjába, hogy szöbb lögyön az új esztendőben? — kérdezte nagykomolyan az apa. Mit feleljek rá a gyerekek előtt, amikor nekem is volt bevallani valóm a szilveszteri gombócfőzésekről? De az igazság — igazság és ráfeleltem az igent. De hozzátettem azt is, hogy én akkor még éppen olyan kis gyerek voltam mint most ők. — Lád-e Iád! — néz rám a kislány. — De aztán mán többet nem tötte. Biztosan magát is fölokosította a tanítónénije, aztán maga is elhitte, hogy ez csak babonaság, nemcsak én. Ábrányi Alajosné Gótikus freskók a siklósi várban A dél-baranyai siklósi vár helyreállításához a Hazafias Népfront kezdeményezésére a helybeli DISZ-fiatalok kezdtek 1955. tavaszán. Azóta mind nagyobb méreteket öltött a háború nyomán pusztulásnak indult vár restaurálása. Ez- ideig harminc helyiséget hoztak rendbe. Jelenleg a várkápolna és a nemesi börtönök helyreállításán dolgoznak. A kápolna hajójában az eddig befalazott jobb és balfülke feltárása alkalmával egyházi jeleneteket ábrázoló gótikus freskókra bukkantak. A freskók felett még két kép látható. Az egyik ugyancsak gótikus, a legfelső pedig korabeli reneszánsz eredetű. Ugyancsak napvilágra kerültek gótikus feliratok is. A terv szerint az igen értékes freskókat eredeti helyükön restaurálják. A legfelső reneszánsz festményréteget pedig lefejtik és keretben helyezik el. Ebben az évben folytatódnak a javítási munkák a siklósi várban. Helyreállítják a nemesi börtönöket, eredeti állapotába helyezik vissza a kínzókamrát, a kínzóeszközöket tüzesítő kohót, valamint az 1944-es háború során szétrombolt lépcsőházat. A siklósi vár keleti szárnyában a munkák befejezése után létrehozzák a Baranya megyei művészek alkotó házát. Születésnapi látogatás Marcsik Istvánnál A színház titkárságán, a hivatalos órák alatt mindig megtalálható az eleven színházi lexikon, azaz nevén nevezve: Mándoky Kálmán. A tervek, kimutatások, próbalisták fölé hajol, egyik kezével ide, jegyez valamit, másikkal oda ír egy-két sort, valamilyen harmadik kezével a telefont veszi fel, beszél, és közben — mintha csak könyvből olvasná — sorolja a Pécsi Nemzeti Színház 1956. évi terveit: — Január hetedikén két bemutatónk lesz. A kamaraszínház a „Párisi vendég“-gel kezdd meg új évi előadássorozatait, a nagyszínház pedig Broniszláv Nusics „A kegyelmes asz- szony" című bohózattal indul 1956-ban. Előbbit Marton Frigyes, utóbbit Bálint György rendezi. — Februárban — folytatja, miután bevégezte a telefonbeszélgetést és elkezdett egy újat, — Beaumarchais „Figaro házassága“ című műve kerül színre, méghozzá pontosan február negyedikén ... Igaz, a tájszínházrol megfeledkeztem ... Falun januártól a „Néma leventé“-t, a hétfői napokon Kodolányi „Végrendeleté“^, február 5-től pedig „Dulszka asz- szony erkölcse“ című lengyel vígjátékunkat játsszuk. — Márciusban örsi Ferenc „Földönfutók“ című színművének ősbemutatója következik... Hogy jön, az bizonyos, csak a címe változhat ... Ugyancsak márciusban kerül sor az újságban már megírt három szerző daljátékának, a „Békétlen szerelem“-nek az előadására. — Hogy mi lesz áprilisban, májusban a műsorunk? No, nem, nem ... Mindent egy színházi titkár sem tudhat négy hónappal előre! z4z ünnepelt nem veszi jó néven, hogy fontos munkájában zavarjuk. Haragosan összevonja szemöldökét, lát- latóan felesleges időpocséko- lásnak tart minden pillanatot, amit elrabolunk tőle. Szinte várjuk, hogy a bizalmatlan méregetés végén így fakad ki: — Ne háborgassanak! Látják, hogy nem érek rá! Hogy nem szólal meg, hogy nem formed ránk, azt kizárólag annak köszönhetjük, hogy Marcsik István, az ünnepelt, éppen egy esztendeje, Szilveszter napján látta meg a napvilágot, vagyis éppen most egy éves. Rosszalásának azonban mindenképpen kifejezést akar adni, így hát harsogó sírásra fakad. Csak úgy zeng a kicsiny konyha. : — Pedig nem szokott ám sírni, — mentegeti az udvariatlan fogadtatást a nagymama. — Sokat mondok, ha ötször sírt ez alatt az egy év alatt. Hát akkor ez a hatodik. Kiadós hatodik..; Pisti — talán nem haragszik meg, ha bizalmasan így szólítjuk — csak akkor vigasztalódik némileg, mikor a szépen aranyló, gondosan szidolozott kávédarálót a kezébe kaparintja. Aztán már mit sem törődik a vendéggel, csak a furcsa masina érdekli. így hát az ünnepeltre vonatkozó felvilágosításokat a nagymama adja meg: — Ö a nyolcadik unokám — mutat a most már elcsendesedett vasgyúróra. — De az első fiú ... Édesapja bányász, édesanyja beteges, így hát velem van legtöbbet..; A mama vesződik veled, igaz-e? — (ezt már Pistitől kérdezi, aki mind a nyolc-tíz fogát mutogatva mosolyog. Helyesel.) Azután kiderül, hogy a Somogyvári nagypapa is 40 éve bányász és Pisti az ő kedvence, részben, mert a legkisebb, főleg pedig, mert fiú. Még szerencse, hogy a gyerek nem érti a nagymama szavait, mert bl» zonyára elbízná magát.;: Most zavarban van az újság« író. Mit is kérdezhetne egy egyesztendős gyerekről? Meg» van! — Mi a kedvenc étele? — Megeszik ez mindent! Szereti a zsemlyét, a tejbe» grízt, a krumplit, persze a húst is, nem veti meg se a hurkát, se a kolbászt..: — Ez az utóbbi már határozottan felnőttes tulajdonság! De mégis, mit szeret legjobban? A válasz egészen meglepő: — A csokoládét! Mikor a papírját látja, már ugrál... — Beszél? — Most kezdi. „Mama” — ez volt az első szava. Ez én vagyok. (Büszke is erre a nagymama.) Aztán mondja még, hogy „cica“, „aja“ — ez az édesanyja, „sziszi“ — ez a csibét jelenti. — Kire hasonlít? — Az orra az apjáé. Különben tisztára az anyjau — Mi lesz, ha megnő? — Korai lenne még ezen gondolkozni! Azt csak a jó isten tudja! De az lehet, ami akar. Az újságíró végére jutott a kérdéseknek. Cihelődik, menne már, amikor eszébe jut a legfontosabb: — Igaz! Mit kap születésnapjára Pisti? A nagymama nem is mondja, hogy csokoládét — ez egészen természetes. A főajándék: — Fényképet akarunk csináltatni róla! Hadd lássa magát később, milyen is volt pöttömnyi korában! Most már tényleg búcsúzunk. Az ünnepelt félbehagyja legújabb játékát (a kávédaráló már kegyvesztett lett, közben valami más házieszközt szedett le a polcról) és ismét sírvafakad. Életében most hetedszer : a Sírt, mikor jöttijnk, sír mikor végre elmegyünk.: -. Ember legyen, aki kiismeri magát ezeknél a gyerekeknél! lére állítom a kérdést — vett nagy lélegzetet Hobolák, a termelési értekezlet szó- »ka. — És éppen az elvtársak lé állítom élére a kérdést! ígre ki kell értékelni az yéni tervteljesítéseket! Ez m mehet így tovább! És a vkszervezet jelé az lenne a ondanivalóm, hogy ... Ekkor hirtelen zavaros züm- ögéssé folyt össze minden ikács Pál fülében, táncolni ■zdtek előtte szürke, lila kakák, feje bágyadtan ökléte myatlott és ott, a termelési tekezleten azonmód elszun- tott. De még csukott szemel és füllel is hallotta, amint terebélyes ü. b. elnök, teretéhez nem méltó éles han- >n azt kiáltja: — Elvtársak! Nékem is len- ; néhány szavam Hobolák irtárs felé! Az ö hozzaszólánem volt eléggé konkrét! obolák kartárs szokása szent csak globálisan nézi a •rdéseket és a problémákat... Takács minderről már csak : ajtóban értesült. Félig tudatlanul is menekült a szó- ■adat elöl. Igaza volt. — Szabad kérem... — sut- gta az ajtót eltorlaszoló hús- ronynak. — Szabad? ... elvetem a kérdést: hova tart az elv- J,H társ?! — mordult rá az ajtó négyszögébe szorult hatalmas ember — Én beígértem az igazgató elvtársnak, hogy csak azt engedem ki, aki már jelszó» laM PAC40ÓJ*/ % — Én már becsszavamra felszólaltam ... — mondta a háromnapos gyermek ártatlanságával Takács a hústoronynak. — Hát nem figyelte a felszólalásomat? — Nem! — összegezte a tényt a nagydarab. — Úgy? Tehát nem hallotta a felszólalásomat!? — változtatott hirtelen taktikát Takács — Nem hallotta a hozzászólásomat, amit külön az elvtárs felé éleztem ki. A nagydarab hápogott, a hirtelen támadás elkábitotta. Takács kihasználva a helyzetet, elsiklott mellette és — végre, végre, végre — kinn állt a szabadban ... Különös, de nem volt egy szemernyi hideg sem. A decemberi éjszaka valósággal májusi meleggel kedveskedett a fejét szellőztető Takácsnak. De kedveskedett mással is. Fiatal lány támaszkodik az útmenti gesztenyefához. — Mancika! Maga az? — Persze, hogy én vagyok! Talán mást várt? — lépett közelebb a lány és belékarolt. Emberünk szívét sűrű öröm töltötte meg... — Gondolta: Végre, itt a jó alkalom! Most, most megmondhatja! Mancika füléhez hajolt hát, úgy, hogy a selymes hajszálak ingerlőén birizgálták orrát tbeszéltem a kér.. mßy. kést édesetnyámmúl — kezdte — i tP és közösen arra " * az elhatározásra jutottunk, hogy felteszem magának a kérdést... Happci! Itt Mancika közbevágott: — Okosabb lenne, ha a kalapját tenné fel, Pali, hiszen megnáthásodik! — Áh! Helytelenül értékeli Mancika a helyzetet — tiltakozott Takács. — Csak a haja csiklandozza az orromat. De hadd folytassam ... — Csak folytassa! — biztatta a lány és közelebb húzódott hozzá. — Csak folytassa! úlyponti feladatnak #fe tartom — emlékezett a termelési értekezlet szónokának egyik " nagyfontosságú ' mondatára Takács, — hogy még idén megmondhassam maga felé Mancika, hogy ... — Én felém? Talán nekem?! — Jaj! Ha mindig közbeszól, nem tudom kifejteni nézeteimet és elhatározásaimat! — nyögte a másik és csodálkozva tapasztalta, hogy az imént még hozzásímuló lány már legalább kétarasznyi távol-ág ban van tőle. — Pedig édesanyámnak is beígértem, hogy... •ét Talán megigérUZ tesik a ló túlsó »Mr oldalára, ManciogUjtK ka! — kiáltotta kétségbeesetten Takács. — Maga nyelvtanórát tart nekem, mikor én szerelmet akarok vallani maga felé! — Értem ... Felém ... — ezzel a lány kihúzta karját a fiú hóna alól.. — Hát akkor csak rajta! — Szóval kiértékeltük magát édesanyámmal együtt és úgy találtuk, hogy keresve se találhatnék megfelelőbbet... Maga házias ... — Mondja inkább úgy, hogy jól viszonyulok a főzőkanálhoz és kapcsolt részeihez... — Maga szerény ... — Vagyis nem szállt fejembe a dicsőség ■.. — Maga okos és művelt — folytatta rendületlenül a leltári felsorolást Takács, aki elhatározta, hogy nem törődik immár a közbeszólásokkal. — Azaz megfelelően fejlődőképes vagyok... — Maga nagyon-nagyon szép... — Szóval külcsínem megfelel a belém helyezett bizalomnak ... — Maga úgy gondolkozik, ahogyan én . .. , — Tehát gondolataim kapcsolódnak a magáéhoz, vagyis az előttem beszélő felszólaló- boa: csatlakozom — idomborítottam a maga jótulajdonságait, Mancika, és ezek után azt hiszem megérti, hogy nagy elhatározásra jutottam ... — És mi az a nagy elhatározás? — állt meg a lány és valahogyan nem a legbarátságosabban szemlélte a kétszemélyes értekezlet ünnepi szónokát. — Az eddigi kiértékelések alapján elhatároztam —, vett nagy lélegzetet Takács. — Elhatároztam, hogy felszámolom a legényéletel! — És?... eindítanék, szavamra, beindítanék magával egy házasságot! — Úgy?! Beindítana?! Mint a vasúton szokás?! — Mi? Mit mond? Mi van a vasúttal?! Értse meg, beindítanám magával a családi életemet ... a boldogságomat.... Hogyan értékeli ezt a tervet? — Hogyan értékelem? — Igen! Mit válaszol... Hiszen feltártam magának rejtett tartalékaimat... azaz legrejtettebb gondolataimat... Mancika felemelte a kezét... Valami nagyot csattant... Takács úgy tsak&i a mennybolt, a csillagok pontosan a szeme előtt táncoltak... — Ébredj már! — rázta a. mellette ülő Hufnägel. — Ébredj! Végighorkolod az egész termelési értekezletet! — Jaj! Jaj! A fejem! — nyögte Takács. — Hogy mekkorát tud ütni ez a Manci! 4- Miféle Manci? Ébredj már, te! — rázta tovább Huf- nágel. — Nem a Manci vágott kupán, hanem beverted a fejed a padba! — És a Mancika? — Álmodtál, fiam — szegezte le a tagadhatatlan tényt Hufnägel. — De most már nyisd ki a szemed! Stiglicz, a kultúrfelelős kért szót! Takács révetegen körülnézett, megdörzsölte a szemét, kiköhögte torkából az álom rekedtségét, mintha legalább is ő lenne a következő, aki szót kér — és csak azután jutott el értelméhez a kultúrfelelős szava: úlyt helyezek rá — A harsogta Stiglicz kari I társ, — hogy kikU- wP szöböljük értekezlet ü leinkről, beszélgetéseinkből a frázisokat, a magyartalanságokat! Ezért azt javasolom a tisztelt termelési értekezlet felé, hogy értékeljék ki jobban azt, amit felszólalásaikban mondanak! Indítsuk be a „helyes magyarsággal beszéljük át a dolgokat”* mozgalmat! Helyes? Takács volt az első, aki karját az ég felé lendítve megszavazta a „felvetettH problémát. ftAKAMl L.ASZLÚ
