Dunántúli Napló, 1955. december (12. évfolyam, 282-303. szám)

1955-12-04 / 285. szám

4 NAPLÓ 1955 DECEMBER 4 Hétfőn jelenik meg • Dunántúl című folyóirat tizennegyedik száma, a Magyar Írók Szövetsége pécsi csoportja kiadósában. Az új számban Rnelymek címlapját Mantym Ferenc festőművész mnekbesifce- rült rajza díszíti), GeMérl Andor Endre önéletrajz-részletét, Kor dollárnyi János Móricz Zsigmondiról szóló megemlékezését, Mé­száros Ferenc ,,öregek játéka” című novelláját és Vidor Mik­lós „Az angol’* című elbeszélését találjuk. A folyóirat tág teret ad a lírikusoknak is. Bárdcsi Németh János, Dudás Kálmán, Görnori György, Gyenes István, Jesze- ' nyin, Jobbágy Ká­roly, Kiss Károly, Kulcsár János, Lá­zár István, Pál Jó­zsef, Rácz Károly, Rákos Sándor, Re­ményi Béla, Ró­nay György, Roze- wicz, Szűcs László versei szerepelnek. Az örökségünk című rovat két ta­nulmányt közöl Ungvári Tamás és Szombathelyi Er­vin tollából. Ung­vári Gelléri Andor Endréről ír, Szom­bathelyi pedig Hamlet egyénisé­gét méltatja. A jegyzet rovat­ban Székely Júlia Bartók Béláról ír, Kolozsvári Grand- pierre Emil legen­dák nyomában in­dul él,’ a széljegy­zetek között Ber- da József, Dalos László. Galsai Pongrác, T. Polgár István és Pett- rich László írásai­val találkozunk.— Különösen érde­kes ezek közül Galsai jegyzete, amelyben a szelle­mes kritikus egy dilettáns „író-’ együk ..művét” ve- sézi ki. A könyvszemle Ugyancsak gazdag. Várkonyi Nándor kriti­kájának rövidített szövegét az Irodalmi Napló olvasói is tanul­mányozhatják, ezen kívül Géczy József, Timár György, Pett- rich László, Futaky Hajna és Lengyel Balázs recenzióit, kriti­káit, ismertetéseit találhatják meg a tizennegyedik számban a folyóirat olvasói. A gazdag tartalom azonban mégsem adja a teljesség érzését. Hiányzik, nagyon hiányzik a mai élet tükre, az irodalmi riport és kár, hogy a Dunántúl megszokott mellék­lete, a műsorfüzet is kimaradt ebből a számból. Bízunk abban, hogy a 15. szám pótolja majd aat, ami a tizennegyedikből hiány­zott. Egry József—Iakáta Gyula : ^Vizitiikik Szokatlan vállalkozás, ha­sonlót hirtelenjében nem tud­nék mondani. Tudniillik nem illusztrált verskötetről van szó, sem a fordítottjáról, ami­nőre szintén akad példa: híre­sebb, szép képek alá válogatott versszövegekről. Az illusztrált verseskötet hosszú időkön át divatos volt, s érthetetlen mó­don maguk a költők is töre­kedtek rá. Pedig elhibázott műfaj, vagy inkább könyv­fajta, minthogy a lírát aligha lelhet utolérni, tolmácsolni a piktora eszközeivel. De mi­csoda líra az, amelynek tol­mácsra van szüksége? Vi­szont, ha sikerül tolmácsolni, tulajdonképpen fölösleges fá­radság, mert a kép ugyanazt mondja, mint a vers, csak­hogy a festő alárendeli magát, lemond a szuverénitásáról. Ha pedig nem sikerül, ha a festő nem „találja el“ a vers mon­danivalóját, az eredmény bosz- szantó. Példa rá a tömérdek Ady-illusztráció: egyetlenegy sem fogadható el, ellenben an­nál több félreértett, túlzó, vagy alulmaradó ábrázolás akad köztük: holott magában véve nem egy egészen szép. Lehet-e a két művészetet egy kalap alá fogni? Ez a kö­tet például tájlirát nyújt, s a táj eleve festői fogalom. A költőnek javarészt vizuális ki­fejező eszközökkel kell dolgoz­nia, s ez bizonyos közösséget olt a két művész munkájába. Közös a könyv témája is: két művész él egy tájban, s noha kétféle művészet eszközeivel fejezi ki élményeit, belső re­akcióit, a párhuzamosság meg­lehet közöttük. Emellett alka­tuk is lehet rokon. De mind­ezek a meggondolások nem oszlatják el előzetes aggályain­kat. ha avval az igénnyel nyú­lunk a kötethez, hogv vers és kép összhangját kapjuk, s hogy a lírai és a festői ábrá­zolás nem várt. teljesebb él­ménnyé olvad össze bennünk. Tagadhatatlan, hogy ebben az újszerű kísérletben vala­minő széthajlást, divergenciát tapasztalunk. A két művész szabadon él, szuverénül mozog egymás mellett, csak a tér köti őket össze. De erre a térre azonnal ráismerünk, mert tolmácsolá­suk hű és megragadó. Semmi­képp sem szabad párhuzamos­ságot, alkalmi, külsőleges megfeleléseket kutatnunk vers és kép között, ellenkezőleg, a ■költő és a festő külön-külön útját kell követnünk, s akkor, és csak akkor közelítjük meg a közös tárgyat, melyet ők el­értek: belépünk a balatoni tájba, és átéljük életét. Itt hát csakugyan megvan egy magasabb összhang, vagy ha úgy tetszik, mélyebb közösség, s éppen a két művész érintet­len, csorbátlan maradt szuve­rén itása teremti meg. De nem könnyed, olcsó idegenvezetés ez, magunknak is ismernünk kell, átélnünk a tájat, a tavat, a vizek, nádasok, a hegyek, erdők, az ég és a föld világát, hogy a saját élmény ábécéjé­vel olvashassuk el művüket, s fölismerhessük benne a művé-' szí tökéllyel kifejezett tárgyat: az ezerrétű szépséget, amelyet a Balaton vize tükröz a való­sáéban és mibennünk. Egry—Takáts könyve ma­gasrendű, igényes, művészi vál­lalkozás. Eleve fölteszi és megkívánja a két szerző mű­vének szélesebb ismeretét, nem azért, mert válogatott szemel­vényeket mutat be, hanem mert a válogatás alkalmi, előre megadott tárgyhoz igazodó. Noha kéo és vers ezt a tár­gyat, a Balatont kívánja meg­mutatni két művész érzékeny­ségén keresztül, ők sem állhat­nak szerényen hátrább, mert a művész maga is mindig tárgy marad az olvasó-szemlélő szá­mára. Ez az alkalom tehát nem arra szolgál, sőt meg sem engedi, hogy Egry és Takáts egyéniségét ismertessük és teljes művét bíráljuk, mert nem nyújt rá elegendő és eléggé sokrétű anyagot. Képességeik persze e szemelvényekben is megmutatkoznak értékskálájuk szerint, s formaviláguk is hí­ven tükröződik bennük. Várkonyi Náhuor (Megjelent a „Dunántúl" 14. számában.) Bemutatjuk VÁlcolibz Pákolitz István Pakson, 1919- ben született. Apja kőműves, és harangozó. Szegénységét a kettős foglalkozás mutatja. A harangozó élénkeszú fiát a hatodik elemi után — a taní­tó biztatására — tovább isko­láztatják. Kalocsán lesz taní­tóképzős „bögrés diák*’. Így hívták ott az ingyenkosztoso- kat, akik bögrével kezükben kilincseltek az adakozóbb ka­locsai jcibbmóduak ajtaján a napi háromszori étkezésért. Is­kolái elvégzése után Magló­don, Cseresnyéspusztán, mard otthon, Pakson tanítóskodik, Istvánt a felszabadulás után pedig pedagógiai főiskolát végez. Jelenleg a Baranya megyei népművelési osztály dolgozó­ja. Pákolitz István költői jelent­kezése még a negyvennégy előtti időkre esik. Versei fő­városi és vidéki lapokban, fo­lyóiratokban jelentek meg, de költővé igazén csak a felsza­badulás utáni idők érlelik. A háború után valamennyi szá­mottevő magyar lap helyet adott verseinek, köztük — nem utolsó sorban — a pécsi Dunántúl. A Szépirodalmi Könyvkiadó az 1955-ös könyv- napra Bcda Istvánnal és Pet- rovácz Istvánnal közös kötetet adott ki tőle, önálló kötetét pedig a jövő évre tervezi a Dunántúli Magvető. Pákolitz István halkszavú költő. Versei a dalok egysze­rűségével vallanak életről, családról, szülőföldről. Költé­szetének középpontja mégis a csalód, ahonnan — mint csepp- ből a tengert — szemléli a világ jelenségeit. Tempós, dunántúli paraszti szemlélet ez, amely nyílt szemmel és romlatlan érzéssel tallózgat kis és nagy dolgok között. Mutatóba íme. egy verse. G. J. Uzsonnázunk. Dió, szóló a tálcán. A nap sugár a: mint a sárga méz. Fürtöt szemezve kérdezi a lánykám: „Miből készül a szőlő?" — Lám, az ész a sűrű kémiát citálná menten, de ahhoz csöppnyi, buksi a gyerek. (a költő tudja már, hogy mit feleljen) lecsippentek egy telt, húsos szemet. .,Verejtékből lesz” mondom s messze nézve a tőkék között görnyedő anyám megtört alakját sóhajtva idézem, verejték csurran le a homlokán. Sós, sűrű cseppje a bakhátra szédül, a tőke szomjas tövéhez pereg, eső és harmat hull hozzá az égbül, vessző, levél, virág nő és kerek bogyócska püffed, mit a nap sugára kövérre hizlal, édessé nevel, s ki dolgozott és nem hevert kapája, (láthattad te is) ősszel szüretel. Hány kapa csillog tavasszal és nyáron! Hull a verejték! Akárhova nézz: verejtékből lesz minden a világon, mit fáradsággal megmunkál a lcéz! Az aitónállól | elgondol- ------------------------kozva meg­sodorták bajuszukat, felnéztek a mennyezetre, és azt mond­ták: — A főnők nincs itten most, tessék talán holnap jönni. S én nap, mint nap megje­lentem, míg Pedrinho meg­szánt: — Menj fiú, az angya­lokkal ... — s végre ott állot­tam a rioi Hotel Belvedere igazgatója előtt. — Magyar? — kérdezte az arcomba nézve fürkészön, szür­ke, hideg szemével. — Az vagyok, uram... Vol­tam már pincér az Esplanade- ban is — szóltam ekkor re­ménykedve, s a szívemre tet­tem a kezemet. — Miért teszi a kezét a szi­vére?... Jó, jó, azért nem kell elérzékenyülnl — ütött a vál­tamra. — Mindjárt telefonálok a személyzeti főnöknek. — S már is felvette a kagylót. — Claude urat kérem — »nondotta halkan a készülékbe. — Kedves Claude úr, egy fia­talembert küldök magához, fel kell venni őt... amilyen mun­ka akad... igen, igen.... a holnapi kisegítésre ... Hogy van-e neki frakkja? ... Várjon csak, mindjárt megkérdezem... — s felém fordult kérdő tekin­tettel. Riadtan néztem rá, de fe­jemmel igent intettem önkén­telenül. Oh, megtanultam én már régen, hogy ilyenkor, ami­kor pillanatok alatt döntenek az ember sorsáról: minden kérdésre ezzel az egy szóval szabad csak felelni, — Igen ... igen — folytatta az igazgató. Holnap este je­lentkezik önnél... Köszönöm — és letette a hallgatót. — Ez rendben is volna — nézett rám mosolyogva. — Holnap este nyolc órakor meg­keresi a személyzeti főnököt. A többit már egymás között kell elintézniük ... Hát, sok szerencsét! —* nyújtotta a kezét felém. Lenn n parkban, a szálloda előtt, leültem egy gömbölyű kőre. El^Jedetten, éledő re­ménnyel néztem magam elé. A tarka, sörényes csavargókat fi­gyeltem, meg a kerület fájós- lábú koldusait, akik itt szok­ták tartani esti gyűlésüket. De most nem fogott el, mint más­kor a rettegés, hogy magam is hasonló sorsra juthatok. Ne félj, (pajtás — biztattam ma­ga mat — ha megtetszel Clau­de úrnak, asztalfőnök is lehet belőled. Aztán lehajolt a nap, hirte­len sötétedett, s mintha csak bűvölet lett volna ez: ugyan­abban a pillanatban gyúltalc ki végig a part mentén a gömb­alakú, fehér lámpások. A sötét­tel együtt csönd és hűvösség ereszkedett alá; szél indult a fák között, s bennem nyugta­lanság mozdult. Honnan fogok én frakkot szerezni? — tűnődtem, miköz­ben a Régi Kikötő felé ballag­tam. Elmehetnék talán az Egyletbe, hátha adnak valami támogatást... Ha nem segíte­nek rajtam ott, akkor még mindig eladhatom a holmimat — gondoltam megkönnyebbül­ten, és frissen léptem tovább. Repfjel már borán | £tt legtem a Szentegylet tájékán. Kerek, fehér zománctábla volt a kapura szögezve, rajta por­tugálul és héberül, fekete be­tűkkel a felírás: Jótékonysági Ügyosztály. A bejáratnál pa- rókás vénasszony álldogált, aki egy kiskutya pórázát tartotta kezében és héberül beszélt a kutyához. Az iroda előtt a fo­lyosón azonban hosszú sorban már tömörültek az emberek: rongyos, szakállas, öregek és dacosszemű fiatalok. Csecse­mővel a karján néhány nő is állt a tömegben, meg egy vak katona maga elé tartott tenye­rekkel. Beálltam a sorba. — Hát neked mi kellene? — kérdezte szomszédom, egy pi- hésszakállú, kövér férfi, aki hóna alatt újságpapírba cso­Pataki DessŐ: f r a ;< ;< magolva, úgy látszik, egész vagyonát hordozta. — Az, ami neked is hiány­zik1— feleltem. Ez a válasz nyilván tetszett neki, mert élénk taglejtésekkel barátkozni kezdett velem. — Meg-meglökte mellemet, ki­oldotta nyakkendőmet, kabá­tomról egy gombot is leszakí­tott a beszéd hevében. Már at­tól tartottam, hogy egészen le akar vetkőztetni. Közben pe­dig szidta a zsidókat, akiknek segélyegylete előtt várakozott. Egyszerre hangos robajjal felcsapódott az ajtó. Vastag­nyakú, zömök fiatalember per­dült ki rajta, akár a karika, belekapaszkodva egy rókakiné- zésű, vörös férfi. — Szent Isten, hiszen ez a titkár, éz a vöröshajú! Ki lök­te ki a titkárt a szobából? — kiabálták össze-vissza az em­berek. A titkár zihált, remegett az izgalomtól, olyan volt a hang­ja, mint a dühösen kukoréko­ló kakasé. — Figyelmeztetem magát, — rázta mutatóujját a vastagnya­kú felé— figyelmeztetem ma­gát, hogy nagyon messze ment, hogy túlmant már a megenge­dett határon... Figyelmezte­tem, és vegye tudomásul, hogy maga nagyon ideges... — Én nem vagyok ideges, én csöndes és nyugodt vagyok, én vagyok a világ leghiggadtabb zsidója — ordította a kis zö­mök, és hatalmas vállával mellbelökte a titkárt megint. Végül mégis csak elválasz­tották őket egymástól. Barát- jai tuszkolni kezdték kifelé a méltatlankodó vastagnyakút. Néhány perc múlva ott állot­tam a rókaarcú előtt. — Mi tetszik? — kérdezte barátságtalanul. — Kérem, engem egy nagy szállodába felvettek pincérnek — kezdtem a mondókámat té­tován — de nincsen frakkom, így nem tudom a munkát megkezdeni... — Ember, maga összeté­veszt minket egy jelmezköl­csönző intézettel — mondta görbén mosolyogva. — Mi itt sem frakkot, sem rendjeleket nem osztogatunk. — Legalább tanácsot adja­nak nekem, hogy kihez for­duljak — mondtam alázato­san. — Nem pénzt kérek Önök­től, uraim.., — Várjon csak — mondta a titkár és elgondolkozott. — Von egy tagtársunk. Amin Arynalc hívják, pincér az is, ő talán tud magán segíteni... Most éppen betegen fekszik, maláriája van... Itt a címe, látogassa meg. Egyúttal azt is mondja meg neki, hogy ügyét elintéztük s jövő héten bevi­tetjük a kórházba. Amin Aryl messze lakott ...... a várostól, túl a kapukon, a periférián. Ko­mor, palánkkal körülvett ipar­telepek, hatalmas rétek és le­gelők, apró, széthintett viskók váltogatták egymást errefelé. Hosszú volt az út, csak las­san, fáradtan haladtam. Pe­dig estefelé járt már az idő. A lenyugvó nap fényében lán­golt az ég alja, s arra messze, a kikötő másik partján, mint­ha tűzben álltak volna, a nagy, köményes gyárépületek. — Hová megy? — ugrott utánam a házmester, amint beléptem a kapun. — Amin Aryval szeretnék beszélni. — Mit akar tőle? — fagga­tott tovább és kivdrtcsian bá­mult az arcomba. — Jó hirt hozok noki ,•* Jövő héten beutalják a kór­házba. — Nem jó annak már sem­miféle hír... — De azért csak menjen fel, mondja meg ne­ki. Első emelet, a folyosó vé­gén, — mormogta, visszamen­ve odújába. Vigasztalan, sötét volt ez a ház: fojtó szag terjengett ben­ne mindenfelé. A meredek, rozzant lépcsők banánhéjjal voltak teleszórva. Az egyik sa­rokban vérző, szétvert fejű kígyó vergődött. Kopogtatásra görbült ujjak­kal sokáig álltam ott Amin Ary ajtaja előtt. Fülemet is Tátapasztottam az ajtóra, olyan furcsa és nyugtalanító volt az, ami belülről hallatszott. Vala­ki zümmög \, halkan énekelt bent a szobában. Fájdalmas, egyhangú volt ez a szöveg nélkül dünnyögő melódia, akár a siratódal. S az, aki éne­kelte, ugyanazt a néhány tak­tust ismételte szüntelen, talán százszor is egymásután. — Daj-daj-daj — hallatszott be­lülről szomorúan — daj-daj- daj — hangzott tovább még akkor is, amikor hirtelen el­határozással zörgetni kezdtem az ajtón. Hiába kopogtam azonban, újra meg újra, az ének csak szólt bent tovább panaszosan. Végül is lenyomtam a kilin­cset s beléptem. A szobának alig volt valami bútorzata. Középen, két kam­póra akasztva függőágy lebe­gett, bepne egy hosszú, sovány fiatalember. Szürke arcából szinte világított nagy, tüzes szeme. Felült az ágyban, hirtelen mozdulattal — kérdően nézett felém. — Amin Ary — léptem oda hozzá — én a segélyegyletből jövök. A titkár azt üzeni: jö­vő héten elvitetik magát a kórházba. Fáradtan legyintett: — Nem lesz nekem arra már szükségem... «— Ugyan Amin Ary — szo­rítottam meg a kezét bizta­tóan. A keze forró volt, akár a parazs, mégis olyan hűvös ta­pintata. Szája néha kinyid, mintha mondani akarna vala­mit. Tanácstalanul ültem ágya mellett, néztem, hogyan járja át meg át a láz. Arca hol ki­pirult. hol ijesztően elhalvá­nyodott, fogai összeverődtek, amint rázta a hideg, s kocog­va beszélgettek egymással. Ráraktam minden ruhát, amit a szekrényben találtam. Ek­kor megnyugodott: egyenlete­sebbé vált a lélegzete és el­aludt. Indulnom kell — gondoltam bizonytalanul. Már ott is kel­lene lennem a hotelban... De hagyjam ezt a gyámoltalant itt magára most? S hogyan kérjem el a frakkot tőle?.... Odamentem hozzá, a vállá­ra tettem kezemet: — Amin Ary, adja kölcsön a frakkját nekem ... De Amin Ary már nem fe­lelt. Hidegülő testtel, elnyúlva feküdt. Sokáig ültem még mellette. Mély, nagy részvétet éreztem iránta, mintha testvérem lett volna ő nekem. Hiszen közös a sorsunk — gondoltam, Boly­gó vér '-agyők én is, nincsen senkim, semmim. Üres tarisz­nyát viszek a vállamon — s fáradt vagyok tőle ... Megint ütött a toronyóra — nyugtalan konpása /elijesztett Körülnéztem tétován. Ott feküdt Amin Ary frakk­ja, szépen rendben összehajt­va egy széken a fal mellett. Kapkodva felvettem. Felhúz­tam lakkcipőjét is, mely ott csillogott, fényiéit a szekrény sarkában, s kiosontam az aj­tón, lassan, lábujjképpen. Lent azonban futni kezdtem, mert a Régi Kikötőben búg­tak már az időjelző hajók kürtjei. (Az elbeszélés az író nemré­giben megjelent Assahy pálma című kötetéből való, a har­mincas évek Brazíliájáról szól)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom