Dunántúli Napló, 1954. október (11. évfolyam, 234-259. szám)

1954-10-17 / 247. szám

6

NÄPtö

1854 OKTÖBER ff

A szürkeség belopja magát a

“ boltozatos műterembe, elmélyülnek az árnyékok és minden szürke lesz; a színes balatoni akva- rell a falon, a vázlatok a fal tövében s a szivárvány minden színében tobzódó paletta. Mindent magához ölel a korai este szürkesége, csak egyetlen pont világit még a festőállványra támasztott vásznon, öreg Kapoli Antal faragó népművész ezer barázda szántotta arca. A kalap, a ruha. a kezében tartott hosszú, egyenes fadarab, az éles bissók. remekműveinek öreg szerszáma, mindmind beleolvadt a háttér sötétjébe. Borostás álla, fehér bajusza egy ideig birkózik még a mélyülő szürkülettel, de nem sokáig bírja, azt is legyőzi s a műterem, amelyben egy órával ezelőtt még pompáztak a színek, mindennapi teremmé változnék, ha nem töltené be a terventinfestő számára oly kellemes, átható illata és Soltra Elemér festőművész, a baranyai képzőművészek alkotó csoportja vezetőjének áttüzesedett hangja.

Még a kora délutáni órákban jöttem, amikor kint is bent is ragyogtak a színek, kint a lüktető élet, bent reális képeinek színei. Azóta nagy utat megjártunk, tegnapot vizsgáltunk, holnapot néztünk, álmodtunk és építettünk. Jó lenne leírni a szürkületbe hulló szavakat, mondatokat, betűbe önteni Soltra Elemér tüzes szavait, hiszen közel áll jnin- denkihez a beszélgetés tárgya: a pécsi, baranyai képzőművészet problémái, múltja, jelene és holnapja, tervek, szándékok, vágyak és azok megvalósulása. Jó lenne leírni, de egyenlőre beszéljenek az alkotások: festmények, grafikák, szobrok, kisplasztikák az október 17-én megnyíló baranyai IV. Képzőművészeti Kiállításon. En pedig egy téli vasárnap, ismét eljövök s mindazt, amit az alkotásokról hallottam, kiegészítem ezzel az októberi beszélgetéssel, így most csak annyit mondok el, amennyi nem zavarja, nem befolyásolja a nagy kiállításon formálódó

véleményüket, hiszen éppen a befolyásmentes véleményükre kiváncsiak a képzőművészeink, mert a legilletékesebb bíráló bizottság: a dolgozó nép.

A hivatalos bírálóbizottság elvégezte munkáját. 34 képzőművész összesen 254 alkotását küldte be a kiállításra. A bírálóbizottságban helyet foglalt az Országos Képzőművészeti Alap részéről Bartha Éva és Boromissza László festőművészek, Béres Jenő Munkácsy-dijas festőművész, az Országos Szövetség volt titkára. Szánthó Miklós, a megyei népművelési osztály vezetője. Nemes Pálné az osztály művészeti előadója. dr. Kodolányi János múzeumigazgató, Bizse János, Gádor Emil, Kelle Sándor, Kolbe János, Simon Béla, Soltra Elemér festőművészek és Palkovics Lajos szobrászművész.

z elbírálás titkosan történt, számok alapján, szavazással; ez lehetővé tette, hogy a beküldött anyagból a legkiválóbb kerüljön kiállításra. A titkos elbírálás kizárt minden baráti, vagy más természetű befolyást s ennek következménye a minőség nagy fokú megjavulása az eddigi kiállításokkal szemben.

A szigorú és magas igényeket támasztó szűrőn 74 műalkotás jutott keresztül: 67 festmény és grafikai alkotás, hét szobor, kisplasztika, illetve dombormű.

A kiállítás anyaga, de egyáltalán a beküldött műalkotások komoly fejlődést mutatnak az előző évekhez viszonyítva. Ehhez jelentősen hozzájárult az a tény, hogy a Baranya megyei képzőművészek közül többen állami támogatással* művésztelepeken készülhettek fel a nyár folyamán az őszi kiállításra. Azok a művészek, akik Hódmezővásárhelyen töltötték a nyár nagy részét, Thorma János haladó szellemét szívhatták magukba, a zsennyeiek viszont együtt dolgozhattak a nagy haladó magyar művésszel: Domanovszky Endrével. Igaz ugyan, hogy a nyári munkának eredménye még nem minden esetben kézzelfogható, de

elindította művészeinkben a magasabb igényű művészet iránti vágyat.

Érdemes megemlíteni, hogy a festők önmagukkal szemben támasztott igénye milyen nagy mértékben nőtt, milyen bensőséges kapcsolat alakult ki alkotó és témája között igen sok esetben. Ennek következtében eltűnőben van az egyénieskedő modorosság és mind nagyobb mértékben mutatkozik meg a téma által szinte készen nyújtott festői megoldások meglátása és megoldása. Szinte minden kiállítónál megmutatkoznak az őszinte realista törekvések, ha kifejezési módjuk nem is az minden esetben.

Jelentős a szakmai téren megmutatkozó fejlődés is, jobb a festmények megmunkálása, a technikai felkészültség, az elvi következetesség.

180 műalkotást utasított vissza a bizottság. Ez bizony nagyon sok, de alkotóik ne veszítsék kedvüket: a mezőny nagyon erős volt, erősebb, mint bármikor s ha le is maradtak ebben az erős mezőnyben, ne csüggedjenek, tanuljanak a kiállított művekről. Tanuljanak, dolgozzanak szorgalmasan, fejlesszék szakmai tudásukat, művészi szemléletüket, hogy tehetségük nagyobb mértékben bontakozhassék ki. A zsűrizés a továbbiakban még igényesebb lesz. ez a fejlődés útja, ezt kívánja kultúrpolitikánk, de ez az alkotó művészek érdeke is, hiszen a bírálóbizottság véleménye, döntése bíréin

és a bírálat az a hajtó erő, mely előbbre viszi a képzőművészeket a dolgozó népet szolgáló magas igényű képzőművészet kialakításában.

A kiállítás ma, október 17-én, délelőtt 11 órakor nyílik meg az MSZT nagytermében s az igazi bírálat akkor hangzik el majd a dolgozók ajkáról. Had idézzem Soltra Elemér szavait: „Ezt a bírálatot elvárjuk, sőt igényeljük, s ha a dolgozók egyet értenek a bíráló bizottsággal, akkor az jó munkát végzett, de jó munkát végeztek a képzőművészek is.”

DEBÍTZKY ISTVÁN

Haida Péter „esztrád-egyíitteséneb“ szereplése Pécsett

Pénteken este a rádióból közismert és rendkívül nagy népszerűség, nek örvendő Hajdú Péter „esztrád- együttese“ Vámosi és Hollós Ilona rádióénekesek közreműködésével mű. soros estet adott — a Baranya megyei Műsoriroda rendezésében — a Liszt Ferenc hangversenyteremben.

Az, ahogyan Hajau Péter és együttese szerepelt és szórakoztatta a hang versenytertmet ez alkalommal zsúfolásig megtöltő pécsi közönséget, — amelyiknek nagy többsége természetesen fiatalokból állott — vitán felüli, hogy művészi volt. Utánozhatatlan művészet.

Mégis van azonban valami, ami mellett nem mehetünk el szótlanul. — éppen azért, mert túlnyomórészt épülő szocialista társadalmunk bázisát képező fiatalságunk tömegszórakoztatásáról van szó. Ez pedig az úgynevezett ..modern tánomuzsíka'' kérdése. Nem igaz, hogy akiiben él a vágy, vagy igényesség bontakozik ki az igazi kultúra, az igazi művészetek iránt, az kedvét leli a „vitus- táncos tébolyban“, annak esztétikai érzéke nem tiltakozik az emberi test természetes formájából való kivetkőztetés és minden szépséget fonákjára állító ..tándkultúra" ellen. Mert a műsor első részében Hajdú Péterek is beillesztettek ilyen zsánerű táncszámokait, amelyeknek sem a zenéje, sem pedig bárgyú szövege nem szolgálta azt a színvonalat, amelyet a későbbiek folyamán sikerrel képviseltek.

Ahhoz, hogy megteremtsük az igazi kultúrát, nem elég a „siker“ és nem elég a „közönségfhatás“. A népnevelés nem olyan egyszerű dolog, hogy „sikerrel“ lehetne elintéz™. — Nem akarjuk vitatni, — Hajd.u Péter „esztrád-együttesének“ művészi értékét, mert semmi alap nincsen hozzá, — megérdemelten és joggal tarthatnak igényt a művész elnevezésre, mert azoik: művészek. Hajdú Péter meg nemcsak zenész és zeneszerző, hanem karmester és előadó- művész is egyszemélyben. örülünk, hogy megismerhettük és szem-, fül- tanui lehettünk előadásaiknak. Csak egyre kérjük: szolgálják épülő szocialista társadalmunk kultúráját azon az úton, amelyet műsoruk második részében mutattak be.

Közlemény a felszabadulási irodalmi pályázatról

A Baranya Megyei Tanács népművelési osztálya által meghirdetett felszabadulási irodalmi pályázat benyújtási határidejét november 1-ről november 15-ig meghosszabbították, hogy a résztvevőknek több idejük legyen műveik színvonalasabb kidől, gozásána. Az eredményhirdetést nem november 29-én, hanem december 5-én tartják.

Egyben azt is közli a pályázat bizottsága, hogy a beküldött anyagot jeligével kell ellátni, a szerző nevét és címét1 lezárt borítékban kérik mellékeim. Ha valaki a pályázatra beküldött írását még az eredményhirdetés előtt akár a sajtóban, akár a rádióban megjelentetni kívánja, úgy névaláírás helyett a pályázati jeligével közöltessev

Előadás a filmről

Széleskörű érdeklődésre tarthat számot a TTIT előadójának, T. Polgár Istvánnak előadása a filmről ok. tóber 18-án, hétfőn délután (> órakor a November 7 Kultúrotthonban. Ki fog terjedni az előadás a film történetére (a némafilm első kezdetleges próbálkozásaitól a mai színes, plasztikus hangosfilmig). A’filmezés technikai és művészeti kérdéseire. Milyen a film írásbeli előkészítése, mik a filmíró eszközei r milyen filmteehniikaá lehetőségek határozzák mega forgatókönyvet; milyen a fikn dramaturgiai felépítése; mik a kepszer-. kesztés módszerei; milyen a filmrendező, az operatőr és a színész munkája; a játék, az idő és a hang problémái; — ezekről esik majd szó.

A vetítetfképes előadás utón egy rövid film kerül !«forgatásra. Minden érdeklődőt szívesen lát a TTIT és a November 7 Kultúrotthon ve„ zetősége.

Mészáros Ferenc:

V-A LLOMÄSO

in.

■ — Szóval megpróbáltam kibúvót keresni. Mondom neki, hogy ezt meg kell tárgyalnom a szüleimmel, h parancsnokommal, a politikai helyettessel, a párttitkárral... azért mondtam ezt mind, hogy lássa, nem olyan egyszerű a dolog. Aztán a többi: akkor már tudtam, hogy élt addig, á férje rengeteget keres, jól tartotta, necn engedte dolgozni, kényeztette. megvolt mindene, amit kívánt. Elmondtam neki, hogy nekem bizony egyelőre lakásom sincs, de ha lakást sikerülne is szerezni. nincs bele bűtor, meg hogy a szüleim parasztemberek és igaz, hogy tsz-ben dolgoznak; de azért mégiscsak szigorúbban veszik a régi erkölcsöt.

— No és ő?

— Ö? Azt mondja, neki minden mindegy, én vágyóit az egyetlen, akit valaha is igazán szeretett és szeretni fog és ha én most el nem veszem, megy a Dunának, vagy mérget vesz be, vagy leugrik az ötödik emeletről, mert nem bírja ki. Hogy mit nem bír ki. azt nem mondta, de nem is kellett. Mit tehettem vele? Beszéltem a párttitikárral. kérdeztem, mit tegyek? Csalt annyit mondott: tegyek úgy, ahogy a becsületem diktálja, írtam a szüleimnek, jött a válasz, hogy ejnye, ejnye Jóska, nem ezt vártuk tőled — persze tudod ők abban reménykedtek titokban, hogy majd egy falubeli lányt veszek el — de írták, ha már meglesz a kis unoka, akkor már csak egyet lehet tenni. Hát wt az egyet tettem. Elvált, én meg «Ivettem. És mondom, azt csodálom, hogy ő. aid annyira el volt kényeztetve, most olyan jól érzi magát a gyárban, meg azt, hogy most, három év után még mindig olyan leveleket kapok tőle, mint első házas korunkban.

— Mondd csak Jóska, miért nem Ismerjük mi a te feleségedet?

A tollal önfdledten lyuikaikat bök- dösött a levélpapírba, sokáig hallgatott összeráncolt homlokkal, végre megszólalt.

— Nézd, nem tudom, mit fogsz szólni ehhez, de én valahogy úgy éreztem mindig, hogy ha elhozom a családomat is a társaságtokba, talán lesznek majd, akik különböző dolgokat gondolnak. Mondjuk olyasmit, hogy „no, ennek a pipogya fráternek a nyakába varrta magát egy asz- ggonr‘‘i vagy azt, hogy mohó és

ügyetlen voltam, amiért házasságikötés uűín pár hónappal már megszületett a gyerek ... Igaz, pajtás, hogy a gyerekről aztán egy szót se! Az öregem tiszta apja. azt le nem tudnám tagadni senki előtt. Csakhát mégis... tudod, hogy van ez.

— Tudom, hogy van — hagytam rá, — csakhogy nem tudod örökké véka aíá dugni az asszonyt. Látod, például én már ismerem.

— Honnan?

— Hát nézd —* mondtam nagyképűen, — az a legkevesebb, hogy az ember ismerje a barátja családját.

— Szóval ismered? És... — belepirult. de megkérdezte: és mit szólsz hozzá?

— Csak azt. hogy szegyeibeted. amiért szégyeied. De most már hagy j aludni.

Halk toAlsercegés altatott el hamarosan. Álmomban hatalmas tengerjáró hajó robogott felém az országúton és nem tudtam kitérni előle. A kormány kerék mellől medvetermetü tengerész fenyegetett bunkónyi öklével.

*

Érdekes emberrel ismerkedtem meg legutóbb. Üdültünk. A Mátra felett gyülekező fellegek persze egyébre sem vártak, csak arra, hogy megérkezzünk, akkor aztán szinte rafinált módszerességgel öntozgették ki tartalmukat, mindig akkor, amikor indultunk volna valamerre. Nehézkes termetű, szólesen, imbolyog- va lépkedő férfi volt az új ismerősöm, bivalyerős nyakán kissé előre- lógiatva hordta mindig kócos fejét. Egészbevéve volt benne valami, ami medvére emlékeztetett. Például még a hangja is brummogó volt. Nem mutatkozott túlságosan kedélyes embernek, képes volt szó nélkül meginni egy liter egrit és utána nem ;s imbolygott sokkal jobban, mint előtte. Egy szobáiba kerültünk.

— No, — gondoltam az első unalmas estén — meglátjuk, melyikünk fog többet beszélni.

Elbrummogta a nevét, bizalmatlanul végigmért és rosszkedvűen állapította meg, hogy mindig pont akkor esik az. eső, amikor üdülni szeretne. Biztosítottam róla, hogy pontosan úgy vagyok vele.

Ennél aztán meg is akadtunk.

öreg este volt, hát lefeküdtünk,

Hanyattfekve bámultam ki az ablakon. Néztem a csillagokat. Persze, most előbujnak, amikor úgyis aludni akar az ember.

A másik ágy felől halk motozás jelezte, hogy szobatársam sem alszik. Gyufa lángja villant, s láttam, hogy felikönyökölve rágyújt.

A nyitott ablak alól fojtott suttogás hallatszott. Női hang. Az ember akaratlanul is figyel ilyenkor, s kínok a szivét nem bizsergetné meg valami bizonytalan irigység, amikor a női suttogásra férfi suttogás válaszol.. De nem. A választ is női hang adta.

Szobatársam halkan krákogott a cigarettafüsttől. Hiába, nem egészséges dolog ágyban cigarettázni. Váratlanul megszólalt.

— Trécseinek . . . késő éjjel is . .. ezek a nők ... a nők csak pletykál- kodni tudnak . ..

Válasz nélkül hagytam a morfon- dírozást. Újra megszólalt, s most már egyenesen hozzám intézte a szavait.

— Alszik?

— Nem.

— Én sem tudok. Az ember pihenni jön ide és kiderül, hogy még aludni sem tud. Ezeknek a nőknek folytan jár a szájuk.

— Hát — gondoltam. —• ettől a suttogástól még nyugodtan 1 elletne aludni. De ezt hangosan nem mertem monoarüi. Úgy látszik, valami megrögzött nőgyűlölővel kerültem össze.

— Mert a nők olyanok .. .

Kiharapta a félmondatot. Vártam.

Nem hiszem, hogy ikj fogja bírni szó nélkül. Beszélnie kell. Az ilyen félegyedüllétnek, amikor az ismeretlen leendő ismerőssel áll valaki négyszemközt, akinek bizalmasabban beszélhet, mint a legjobb barátjának, mert biztos, hogy nem meséli tovább elferdítve egy másik barátjának, — nagy a varázsa. Nem bírta ki.

— Az ember sose higyjen nekik — fejezte be a gondolatát.

Újabb szünet. Nem, nem válaszra vár, csak rendezi a mondanivalókat.

— Bizony öcsém. — megengedi ugye, hogy így szólítsam, hiszen sokkal fiatalabbnak látszik, — én megégettem magam a nőkkel. Hajaj...

Egy halk résztvevő sóhajt megengedtem magamnak. Bizony, a nők ..

— Annyi idős lehettem, mint most maga, amikor boldog férjnek hittem magam. Szép, fiatal feleségem volt. Szerettük egymást.

így. csak így tovább, kerekednek, hosszabbodnak a mondatok.

— Azt hittem, hogy most már zavartalan lesz az életem, valahányszor hazatérek, szerető feleség vár rám. Jól kerestem már akikor is. A mi munkánk olyan, hogy aki jól végzi a dolgát, érti a mesterséget, azt meg is fizetik. Persze ezzel nem mondok újat, mert mindenhol így van, de tudja, nálunk az embernek mindig ébernek kell lenni. Csak egy jelzőt vétsen el az ember, kész a bai. És ködben, viharban menni kell.

■— Bizony. — folytatta, — kétezer- tonnás száiütmámyokért viselni a fe. lelősséget, az nem tréfadolog. Azért is fizetnek meg bennünket.

Csak úgy gondolatban mérlegeltem a dolgot. Kétezer tonna egy tengerjáró hajón? Az nem is túl sok.

— Hát szóval ezt csak azért mondom, mert erre a feleségemnek nem lehetett panasza. Mindig tűrhetően megéltünk. Jutott ruhára, ajándékokra is. Ha hosszabb útról hazajöttem, mindig vittem valamit az asz- szanynak. Úgy tartottam, mint egy elkényeztetett gyereket.

Szünetet tartott, elnyomta a csikket.

— Tudja fene, — fújta ki az utolsó adag füstöt, — talán éppen ez volt a baj. Mert egyszercsak előáll azzal, hogy ő tanulni szeretne, meg dolgozni. Mondom, minek az neked, nem keresek én eleget? Nem a pénz, azt mondja, nem az hiányzik, hanem, hogy- egy kicsit „emberek között mozogjak“, ne maradjak el egészen. Igen, gondoltam én, unatkozik az asszonyka, nem munka kell neki. hanem szórakozás. Mondom is neki hogy udvaroltatni akarsz te magadnak, nem dolgozni. Erre sírvafakad, azt mondja, én nem értem meg őt. De értelek, mondom neki. csak ne bőgj. Nekem nem kell, hogy azt mono jak a hátam mögött: .no, ez is egy zsugori, nem elég a jó keresete, még az asszonyt is dolgozni küldi." Te csak tartsd rendben a ház táját és szeress engem, akkor minden rendben van.

Szünet, motozás. Újabb cigarettát vesz eáó. sűrűn szipákol. méregerős füstje ködbeburkolja a parazsat.

— Hát szóval így. Akkor már betette a bolhát a fülembe. Tudtam, hogy valami nincs rendben. De mit tegyek? A munka az első, ott kell lenni az ember eszének, mert különben emberek és értékek pusztulnak. Tudja, hogy van ez? Gondoltam, ezek az asszonyi szeszélyek csak elmúlnak majd.

tam közbe.

— Igaza van, — hagyta rá nyugod t

tam, minőén meglepődés nélkül, — nem múltak el. Az asszony túljárt az eszemen. Nem hiába gyanakodtam. Megismerkedett valami modern fickóval, akinek minden mindegy, tisztesség. családi becsület, meg minden és azzal csalt. Persze nem tudtam meg, csak ajkkor, amikor az asz- szony már el is költözött tőlem, ösz- szeköltözöbt azzal a taknyossal. Először arra gondoltam, elmegyek oda és kitekerem annak a fickóinak a nyakát. Ha a kezembe került a konyhakés, már azt néztem, elég éles-e, hogy elvágjam a gégéjét vele. Mit mondjak magának kedves öcsém? Ősemberré lettem azokban a napokban. A szakállam kinőtt, a sze mem beesett, elszívtam napi száz cigarettát és készen voltam arra, hogy a puszta öklömmel verem szét a gazember fejét.

Mindezt nyugodtan mondta, csak az utolsó szónál remegett meg egy kicsit a hangja. Gyorsan, sokszor egymásután szippantott a cigarettából, s ezt is elnyomta a hamutartóban. Mikor megszólalt, a hangra már újra nyugodt volt.

— Sokáig emésztettem magam. És tudja a végen miire jöttem rá’ Arra. hogy legjobb, ha nem bántom őket. VK^f U*gyS€ hozhatorn az asszonrt,

^ "?ár sPnim'se lesz. És mit csinálhatok egyáltalán? Semmit. Úgy ahogy mondám, semmit. De azóta kedves öcsém nem bízom a nőkben Nem hiszek nekik. Egy szavukat sem hiszem el. Rámnézihetnek akármilyen szépen. Nem és nem. Aki egyszer megégette magát, ne menjen a tűzhöz. Levontam a következtetéseket és megnyugodtam. Nehezen ment, de megnyugodtam. Ideje i» volt. mert mondom, a munka az első és már majdnem baj történt a munkáimmal is emiatt. Majdnem rántottam teljes sebességgel és telje« terheléssel egy vakvágányra.

kenveMÍre? ~ kérdeztem meghök— Vakvágányra. Tuaja. aminek a végén mar csak egy ütközőbak van. Annak nekimegy az ember és kész...

Megzavarodtam. Egyikünk sem ivott sokat, nincs tévedés. Vakvágány. De hajóval? Ez furcsa.

Hát nem hajókormányoe ?

— Miért lennék kormányos’ Mozdonyvezető vagyok, az volt már az apám is. Ketezer tonnánál is többet viszek a nógyhuszonnégyeserrunel.

Igaza van. Miért lenne éppen a tengerjáró hajó kormányosa?

Vég«