Dunántúli Napló, 1954. június (11. évfolyam, 145-151. szám)

1954-06-27 / 151. szám

2

NAPLÓ

1954 jtrimjs *r

Pótoljunk minden tartozást, teljesítsük tói a tervet

A pártvesetőség tagja

ll/fessze még a mű- iTi szakkezdés ideje. Az aknairoaa bejáraté nál unatkozva álldogál a kapus. Az üres előtér kőkockáin csak egy ember lassú, de határozott léptei koppan- nak. A pártjelvénnyel díszített ajtó előtt megáll, kulcsot kotor elő a zsebéből, benyit és otthonos mozgással megy az ajtóval szemben terpeszkedő íróasztal mögé. Joga van hozzá. Az asztal lapján, a nehezéknek hasz nált tintatartó alatt heverő feljegyzések őt várják.

Nem sietve, nem Is kényelmeskedve ül a székre, s nézi a pa£ír- szeletkéket. Egyiket tintával, másikat ceru- íával írták, némelyiken szénporos ujjlenyo matok is akadnak. A feljegyzések hangja nem nevezhető éppen hivatalosnak. Például egyiken ez áll: „Úgyiát szik, sose lesz rázócsúsz dánk. Három készlettoló dolgozik két napja, ez hat kidobott mun kanap. Klepák." Másikon ez: „Szabó elvtárs megint kérdezte, hogy lesz-e lakása, mert régen ígérték. — Miihálovics." A többi is hasonló. Fogalmazásuk tömörségéből nemcsak az érződik, hogy sebtében íróotak, hanem az ügy sürgőssége, a feljegyzés írójának türelmetlensége is.

Elgondolkodva forgatja, valamilyen sajátos sorrendbe rakja a pa- pírszeletkéket, s a telefonhoz nyúl. Bátai Iá- nős aknász megkezdte munkáját. Most azonban nem az aknász dolgozik, hanem a párt vezetőség tagja. A legutóbbi vezetőségválasztó taggyűlésen a párttagság szavazata bízta meg ezzel a munkával s éppen ezért legalább olyan felelősség- érzettel végzi, mint hivatalos teendőit. Sőt, ha már az összehasonlításnál tartunk, hozzátehetjük: ugyanolyan

hozzáértéssel is. Volt már egy évig üzemi pírt titkár is, bár akkor mások voltak a körülmények. Napi munkája mellett kellett volna egyedül elintéznie mindazt, amit most két függetlenített párttitkár és a jól ösz- szehangolt vezetőség m- téz. Amin most dolgozik, az csak egy része a vezetőség munkájának. Nincs egyedül,

van kihez fordulni,

van kikkel megbeszélni a problémákat. így könnyebb a munka, több az eredmény, nagyobb kedvvel lát hozzá a ráháruló feladatokhoz. Jól esik tűnni, hogy a többiek is így járnak be a pártirodába és nem hagynak elintézetlen ügyeket. — Még arra is gondoltak, hogy valamennyiüknek legyen saját kulcsa, úgy járhatnak a pártirodába a vezetőség tag jai, mint saját otthonukba. Otthon is érzi itt magát Bátai elvtárs.

Jónéhány kedvező választ jegyzett már fel a papírszeletkékne, mikor órájára néz: nemsokára kezdődik a műszak, s kezdi munkáját Bátai János — az aknász.

Persze ezeket az átváltozásokat nem szabad olyan szigorúan venni. Ha felvette is munkaruháját, nem felejtette el, hogy párt- vezetőségi tag, mint ahogy munkaruhájával együtt nem veti le ak- nászi mivoltát sem. A kettő együtt teszi azt a Bátai Jánost, akit István-akma bányászai

szeretnek és tisztelnek.) Meglát például egy el- i gátolt vágatban valami' két-háromszáz méternyi sínt. Használaton kívül áll. Másutt sürgetik a hiányzó sínek pótlását. Az aknász gondjai közé tartozik, hogy segítsen megoldani az ilyen problémákat. Javaslatot tesz tehát Hámori Viktor bányamesternek, hogy a sínt szál lítsák oda, ahol szükség van rá. A bánya- mester kicsit gondolkodik, mérlegeb a aól- got, s azt mondja: „A vágatot egy idő múlva újra használatba vesz- szük, a sínre szükség lesz, ott kell hagyni.“ Ha a bányamester határozott, az aknász számára befejeződött aZ ügy. A pártvezetőség tagja számára azonban nem. Tovább gondolkodik és érdemesnek találja megbeszélni a kér dést a vezetőséggel. •— Most már a vezetőség beszél a bányamesterrel, aki újra mérlegel és megfontol, kiszámítja, hogy a sín átépítése többletmunka ugyan, de még több megtakarítást eredményez a másik helyen, ahol a sínhiány nehézséget okoz á munkában.

Nem nagy eset, de hasonló apróságok sokszor fordulnak elő. — Bátai elvtárs megfontolt, sőt kissé vontatott szavai sohasem hiába hangzanak el. — Szavainak súlya van a bányászok és műszaki dolgozók előtt. Még nagyobb súlya van azóta, hogy a párttagság bizalmából most már a párt nevében is beszél. István-akna párttagjai jól választottak, amikor Bátai János elv társat a vezetőségbe küldték.

Mészáros Ferenc

Egymásután érkeznek a győzelmi jelentések bányákból, üzemekből, a szántóföldekről: becsülettel eleget

tettünk kötelességünknek, teljesítettük félévi tervünket. Zátony Lászlónak, a hidasi bányaüzem vezetőjének levele így szól: „örömmei jelentem, hogy Ígéretünkhöz híven június 17-én délután 5 órakor befejeztük féléves tervünket. Azóta a kiszabáson felül már többszáz tonna szenet adtunk az országnak.“ Tettekbe öntött válasz, tüntetés most ez pártunk és kormányunk politikája mellett, igenlő felelet a békére, a jövőre.

Ezreket és milliókat sarkal most az a felemelő tudat, hogy pártunk — mint a kongresszusi tapasztalatok is igazolják, — újból kifejezte azt, amire sokan gondolnak, amit sokan várnak, azt, hogy helyzetünk, életünk javulása a cél.

A párt, a kormány ügye — mindannyiunk ügye. Megtettünk-e már mindent végrehajtásáért? Sokat tettek érte azok, akik már azt mondhatják: terven felül dolgozunk, akik egyik napról a másikra felzárkóztak az élenjárókhoz. Sokat tett érte dolgozó parasztságunk, ki azért verejtékezett, hogy időben földben legyen a mag, gyom nélkül zöldeljenek a kukoricatáblák, a cukorrépa. De keveset tettünk még, nagyon keveset a tennivalókhoz képest. Drágán termelünk és ezért drágán is vásárolunk.

Nem elég jóminőségű árut gyártunk, ami bosszúságot és kárt okoz a vásárlóknak: sajátmagunknak.

Érdeklődjünk az áruházak, a boltok vásárlóitól: eleget tettünk-e már a kormányprogramm sikeréért, taga- dóan válaszolnak, önmagunkat áltatnánk, ha csak egy percet is megnyugodnánk, s felnagyítanánk a kezdeti sikereket. Több üzemünk nem egy fontos műhelyrészünk még az első negyedévről adósa az országnak. Kevesebb porcelánedényt, cementárut, építőanyagot adunk, mint amire szükség volna. Ezt most közvetlenül is megérezzük, mert hatása nap mint nap jelentkezik. Az állam 75 százalékos hozzájárulással lehetőséget ad családi házak építéséhez. Ugyanakkor nem lehet meszet, cementet és másféle építőanyagot kapÁ háztetőnél a mélység fölé me redezett valamiféle faerkély, az állas. Cserepeket húztam fel oda a kaputól. Állványok nem takarták a sárga épületet.

Nem kellett újrahurkolnom az emeletek elé feszülő kötelet. Megszorult az magától is. Jó nagyokat rántottam rajta. Vastag, gubancos volt, akár a hajókötél.

Ballábbal hátraléptem és ahogy figyeltem az ég felé himbálódzó tetőcserepek útját, a nyakam egészen kifordult.

Az árnyék nélküli tér fölött Kádas Jóska karja lendítette be az állásba az imbolygó, megkötött halmazt. Tőle a lányok vitték tovább, hogy fel adogassák.

Szépen, tempósan húztam. Nagyokat befogtam a kötélből, nyújtott karral... Bal, jobb, bal, jobb, akár a katonák, csakhogy én itt kézzel lépegettem. Már amennyire bírtam szusszal. Eleinte nagyobbakat, — ilyenkor- repült a csomó, de valahány szór kezet váltottam, — megtorpant.

Aztán, amint feljebb ért, én is kifulladtam. A magasság csalt, ott már inkább állni, meg vánszorogni látszot tak a cserepek. Vagy inogtak, meg- pördültek és mindig kisebb ugrások kai táncoltak a csigáig, mely az állás legtetején forgott.

Vizes ingemet nem járta át a levegő, pedig a nap már csak me- resztgette a szemét. Nyár se volt, téi se volt.

A cserepeket Dézsiné, vagyis Teri, rakta, vigyázva tette le elém. Ahogy hajolt, kontya mögött kis szőke pi- he-hajak incselkedtek. Ha nem a téren állunk, meg nem annyival öregebb nálam, — hát a pihék közé csókoltam volna. De Teri már csaknem húsz éves volt és a lányok vele nem suttogtak.

Térde fehér hajlása. fürgén lendülő csípője, kibukkanó combja-húsa hívogatott a kötél mellől, de nem állhattunk meg ... Rohadt hely ez.

Éppen a kapu fölé rakták azt az

ni. Nagyszerű lehetőségeket kell kiengednünk a kezünkből, mert nincsenek feltételek, mert sok helyen még nem látják saját munkájukat az ország egészében.

Fejlesszük tovább a kongTesz- szusi versenyt, a vetélkedés közelebb visz a célhoz.

A nagy tanácskozás Idején bebizonyosodott, hogy mire képes munkásosztályunk. Rekordteljesítmények születtek. Olyan nevek lettek ismertek egyik napról a másikra, akikről azelőtt talán sohsem hallottunk. Az első sorokban a kommunisták álltak, hozzájuk igazodtak, tőlük várták mindig az első lépteket. A jó eredményeknek ez volt az egyik magyarázója. Ha most hibát észlelünk a versenyben, a termelésben, ez harci riadóként szól: fejlesszük tovább a kongresszusi lendületet, álljanak még többen a verseny élére. Mérhetetlen lehetőség rejlik a vetélkedésben, úgymint a nem rég feltárt aknában, mely napról-napra ad több és több szenet. Miért nem születhet most olyan kezdeményezés: ennyi és ennyi gépet vagy szenet adok terven felül a félév végéig? Ha más mérték egységgel is, de miért ne indíthatnánk hasonló versenyt minden üzem ben, vállalatnál? A verseny nem fejlődik küzdelem nélkül. Sok torlaszt kell kiküszöbölni, félreállítani az útból, fegyelmezetlenséget, egyes műszaki vezetők nemtörődömségét, nem egyszer meg kell ütközni az igazgatóságok bürokratizmusával. De ahol küzdelem van, ott mindig találunk kommunistákat, akik észrevehetik a hibák okait, tehetnek javaslatokat a nehézségek leküzdésére, figyelmeztet hetik a vezetőket az előforduló hibákra.

A Cementáruipari Vállalat 250.000 darab cementlappal volt adós az első negyedévben. Azt ígérték, hogy a kongresszusig törlesztik a hátralék egy részét. Könnyelmű Ígéret volt ez, mert mindmáig egyetlen mozaiklap sem készült el a tartozásból. A kommunisták is tudnák a dologról s mégsem gondolkoztak azon, hogyan lehetne kiutat találni, véget vetni a szégyenkezésnek.

Minden lehetőt meg kell tennünk, hogy győzelem szülessen az elmaradó üzemekben is a félév végére.

A legtöbbet mint mindig, most is a

állást! Örökkön erre jár Krizsán, a pallér. Cigányképű, hosszú langaléta. Olyan magasnyakú az inge, hogy már belevág az állába. Igazán nem rossz ember, de elég az, hogy ő a Eőpallér. Majdnem úr. Ha nem a kapuból bámészkodik, akkor fentiül, a tetőről figyeL

Engem ugyan szeret, mert jómult- korjában éjszaka az apámmal leraktunk neki egy nagy kocsi oltatlan meszet. Szakadó esőben, felszisszenő, fojtogató gőzben. Amiért megszeretett, én éppen azért utáltam meg ezt a leskelődő disznót.

Hát nem mondom?! Most is csak miatta rángathatja Jóska a magasból a kötelet, hogy húzzam már. Bizonyára megjelent odafönt... Teri meg éppen szoptat.

Ugróm a cseréppel. Bele a hurokba. És húzom... Máskor is győzném egyedül a munkát... ha marha lennék.

Amint csimpaszkodom a kötélbe, pamacsfelhőket látok az égen. Alig mozdulnak, lusták. Ma még nem volt légó. Ezt talán a kéménybe írhatnánk, pedig Igazán lehetne. Olyan jó lenne a hűvös pincében egyet szundítani.

Teri már jön vissza a kapu alól. Melle két gombjánál az utolsó tej- cseppektől nedves körök.

Soványka, magasranyúlt és deszka- elejű húga meg hangtalanul iszkol a gyerekkel. Az kedves kis poronty, csak a haja ritkás. Katona apja még nem is látta ... Nénje vékonyka válláról most valamit idegügyög. Foga is van. Nem kellene ezt már szoptatni ... Mondom is Terinek, de az rakja, rakja lábamhoz a cserepeket.

— Hadd lakjék jól szegény ... — Másból úgysem ehet ennyit... —

ás nevet.

Majd kisvártatva a hátam

mögött érzem Krizsánt. Nem látom, nem fordulok meg ... Most suhan is ám a magasba a teher!

Azért mégis előrelép*,

dolgozóktól lebet várni. Tehetségük, munkakedvük és megértésük a verseny célja iránti lelkesedésük — ez a mi kimeríthetetlen erőforrásunk, a legkevésbbé feltárt rejtett tartalékunk. Erre, mint aranyalapra bátran támaszkodhatnak a műszaki vezetők, bátran, úgy mint a kongresszusi verseny idejében, kérjék a segítségüket a dolgozóknak. Nem akármilyen győzelemről van szó. Vájjon örülhet-e a parancsnok olyan sikereknek, hol a harcban a legénység nagyobbrésze elveszik? Semmiesetre sem! Csökkenteni kell az önköltséget, javítani kell a minőséget, a mun kafegyelmet. Csak így lesz értékes a félévi győzelem.

Ha a versenyről beszélünk, nem vélhetjük azt, hogy minden kizárólag a műhelyben, a munkapadoknál dől el. Gondolunk az igazgatókra, az irányító mérnökökre, művezetőkre, műszaki ellenőrökre. Ha a tér melésnek ezek a parancsnokai együtt lélegeznek a dolgozókkal, a termeléssel, azonnal tudomást szereznek, mi hiányzik a munkánál, hatalmas segítséget tudnak nyújtani. Ez megnyugtatja a dolgozókat is, érzik és látják, hogy nincsenek egyedül. Egy- egy helyes intézkedésük sok tétovának, ácsorgásnak veheti elejét. Azt szoktuk mondani: szabad mint a madár. A mi igazgatóink közül nem egv olyan madárhoz hasonlít, melyeknek vizes a szárnya. Gyakran kezük- lábuk nieg van kötve az állandó minisztériumi utasítások, a körleveles rendelkezések által. Ez az oka a sok tehetséges igazgató önállótlan- ságának. A Pécsi Bőrgyárban nagy nehézségekkel küzdenek most egyes borfajták gyártásánál, a minőség javításával. Az igazgató azonban nem tehet határozott lépéseket, mert jóformán a minisztérium igazgat, rendelkezik. Sok lehetőség hullik ki kezünkből az ilyen centralizált intézkedések miatt.

A kongresszusi verseny továbbfejlesztése a féléves terv sikeres befejezésének kulcsa.

Az most a jelszó: pótoljunk minden tartozást, teljesítsük túl a tervet! így várhatjuk azt, hogy gondtalanabb s egyre bőségesebb legyen életünk. Dolgozzunk mindnyájan úgy, •hogy méltóan jelenthessük: üzemünk kiváló eredményt ért el, megtettük kötelességünket az életszínvonal emeléséért.

— Ne sokat piszmogjanak .ezzel

itt! — mutat a kerítéshez hordott malacszínű, hideg cserepe kire. —

Estére végezzenek vele. Holnap már belső vakolásra mennek.,, Fogják meg a munkát..,

Teri csak hajladozik földre sütött szemmel. Én meg addig oda sem bagózom, amíg a magasban Jóska le nem akasztja horgáról az újabb küldeményt. Már csak azért sem, hogy ne hallja a lenti vitát, ha meghan- gosodnának, mert ez a Jóska nagy irígyem. Mindig beleles a fizetés- borítékomba, amikor bontogatom. — Mint betanított, tizenkét fillérrel többet kapok nála óránként

Most már elengedem a megenyhült kötelet.

— Nem lehet ezzel ma végezni, Krizsán úr... Ha rajt marad a tenyerem, akikor sem... ■

— Ne magyarázzon nekem!... Ne

magyarázzon !... Adja ide!... —

A helyemre áll. Feljebb gyűri kabát- ujját, mint valami bűvész, úgy villogtatja meg fehér kézelőjét. — Csak éppen nem kell egész nap kényel- meskedni, dekázgatni. Maga félti a pracliját...

Teri a hurokba állítja a két egymás mellett sorakozó tetőcseréphal- mot.

— Még tegyen ide! — csattan rá Krizsán.

— Tessék... — Vigyázva csúsztat két darabot mindegyik oldalra.

— Még kettőt. — A hangja már nem olyan kemény.

Előbb félreállok, majd leülök a kerítés hűvös kövére. Kigombolom ingem i mellemen, hús fuvallatot lebegtetek oda és a bőrömön lefutó izzadság csermelyeket rózsás téglaporral dörzsölöm meg.

„Szakadjon a nyakadba!“ — kívánom Krizsánnak és a számra veregetek, mintha ásítanék. A pökhendit 'látszom, de Teri nem figyel rám. A pallért nézi, aki hosszú lépésekkel megy hátrább. Majomkarjaival megragadja a kötelet, és úgy nekiugrik, mintha mászni akarna.

Azt meg kell hagyni, szalad a cserép. Olyan gyorsan repül a magasba, mintha arra lenne a föld, De

pirosodik ám a főpallér, akár a sülő malac. Szemlátomást fojtogatja a gallér.

Mire a cserép a harmadik emeleti ablaksorhoz ér, már meg kell állnia.

Csakhogy a kötél egy kicsit előrébb vonszolja.

Megcsúszó lába, nagy cipőtalpa alatt csikoraül a törmelék.

Teri szeppenten bámul rá, én meg fitymálva máshová nézek.

A júliusi bombázásoknál leborotvá- lódott a harmadik emelet sarki része ... Azt ott csak elfalazzuk — átsiklik rajt a szemem.

Most irdatlan magasságban fehér sávot látóik. Aztán egy félkört. Ezt valami kondenz-csíknak nevezik. Az amerikai gépek húzzák maguk után.

Keresem a repülőt és csakhamar ráakadok a fehér uszály elején légy- piszoknyii pontjára.

Az egész Hitler-téren senkisem figyeli, csak én.

Az Andrássy-útom porfátyolos, szürke autók vágtatnak. Tele németekkel.

Sziréna nem szól, ágyuk nem csattognak és Krizsán az ingnyak foj- togatásában hörögve lélegzik.

Látom: bajban van. De úgy kell neki!

Mire ismét a repülőt keresem, már eltűnt. Vékonyul a fehér csík, beisz. sza az ég kékje.

Elmuiasztom a cserép utolsó métereit is, mert fejemet arra fordítva, fönt csak Jósika terhet emelő vállát, mellettem pedig Krizsán visz- szahalványodását láthatom.

Mo.'.l gyűlölettel néz rám. Pillantására talpra kell állnom. Átveszem tí-le a kötelet.

Remeg a karja, amikor visszahuzigálja kabátja ujját.

Teri fürgén újabb cserepekért siet.

Krizsán előttem áll és mérsékelné tüdeje fujtatását. Már-unár indul a kapu leié.

A hurkot rántom meg, — addig csak clt tétlenkedik, — mikor levegőhöz jut, oaaszól:

— Most láthatta ... hogyan kell... Ne kétbalkezeskedjen hát, hanem

fogja meg a munkát maga is ... Vigyorgásért, szájtátásért nem fizetünk’ — Meglazítja nyakkendőjét és bemegy a kapu alagútjálba. Még jó idő múltán is hallatszik onnét száraz köhögése.

Forr bennem a méreg. Megszégyenített Teri előtt, csak azért, hogy ő ne maradjon szégyenben.

Most Terire is lapos pilantásokat vetek. Faarcot vág, pedig belül bizonyára nevet.

Hadd nevessen. Úgyis vastag a

lába...

A szőke Gizi, odafönt a padlás árnyas gerendái alatt, sokkal keményebb húsú. Az igen!

Mintha rossz helyen állna, felemelem a lerakott cserepet és dühösen ráaobom a hurokra. A fenéken lévők mind összetörnek. Úgy kell kikötöm! őket a többi alól.

És még szedek le a halomból. Többé nem emelem meg magam.

— Mennyit adsz ide?! •— mordulok Terire. — Talán majd a Krizsán szép szeméért megszakadok, mi?!

Kevesebbet húzok fel, mint máskor. Ezután most már mindig így lesz.

Teri olyan marad, miint volt. Nem törődik mérgemmel. Sőt összehúzott szemmel azt látom, hogy mosoly bujkál arcbőre alatt., az hullámoz- tatja izmait.

Amikor lehajol, rápaskolok. <5 tréfásan — könyékkel — a bordámhoz vág és szent a béke.

A cserép lassan fogy. Lesz még ezzel dolog holnap is.

Unatkozom. Játszani kellene valamit. Talán azt, hogy mit hallok.

Ugyanis távoli berregésekre hútrafordulás nélkül — megmondom, mi jön. Autó, teherautó, autóbusz, de azt is, hogy a körút, vagy a liget felől közeledik-e?

Teri nevet, valahányszor tévedek, és csalással gyanúsít, amikor eltalálom. Pedig valóban nem lesek. —- Csak a fülem hegyezem.

Eme is ráúnunik, még mielőtt Jóska lekiáltana;-All*..*;

SZÁNTÓ TIBOR:

Mi TT Mj Mff Íí íÍl IS