Dunántúli Napló, 1954. április (11. évfolyam, 77-102. szám)

1954-04-25 / 98. szám

6-S A i> L o 1954 ÄPRTLTS 25 FEGYVERÜNK A NYELV A helyes magyar kiejtés A nyelvművelés feladata, hogy ** szép, árnyalatokban gazdag, kiművelt nyelvhasználatra tanítsa és szoktassa a művelődő tömegeket. — Szegény, silány, hibákkal teli nyelv hogyan is lehetne a nemzeti kultú­ra méltó hordozója? Anyanyelvűnk kiművelésének vonzó, lelkesítő cél­ját csak sok tanulással, komoly mun­kával, törődéssel közelíthetjük meg vagy érhetjük el. A nyelv, az anyanyelv az emberek többségének elsősorban a hangnyel­vet, a beszélt nyelvet 'jelenti. Na­gyon sokan úgy vélik, ha a nyelv­művelés megtanít bennünket a gon­dolatoknak legjobban megfelelő sza­vak, kifejezések helyes mondattá fű­zésére, akkor már meg is oldotta feladatát. Akik ezt hiszik, elfelejtik, hogy a nyelv, a beszélt nyelv nem csupán agyműködés, hanem a beszélő sáervek jól begyakorolt működtetése is. Lehet valaki logikus gondolkozá- sú egyén, ismerheti a gondolatok anyagi burokba öltöztetéséhez legal­kalmasabb szóanyagot, a szóanyag mondattá fűzésének nyelvi törvé­nyeit, írásban jól és nyelvtanilag he­lyesen fejezheti ki magát, mégsem bizonyos, hogy kiművelt nyelvű em­bernek nevezhetjük. Mondassunk csak el egy nyelvileg hibátlan szöve­get idegen anyanyelvű egyénnel! — Azonnal bizonyítva'látjuk, hogy van a nyelvnek írásban nem, vagy csak alig jelölt oldala: Riejtési vonatkozá­sa. Kiejtésünk tehát úgy hozzátar­tozik az élő nyelvhasználathoz, de a nyelvműveléshez is, akár a szó­anyag vagy a nyelvtan ismerete. . Kiejtésen a nyelvnek jelekkel alig rögzíthető, hallható részét értjük. Tágabb értelemben a hangképzés, a hangzók hosszúsága, rövidsége, a hangsúly és a hanglejtés, a beszéd tempója, a szünetek mind a helyes kiejtés összetevői. A helyes magyar kiejtés törvényeinek, ismeretéhez csak a nyelv zeneiségének vizsgálata vezetheti el a tudományt. Anyanyelvűnk ilyen kérdéseivel sokáig maga a nyelvtudomány sem foglalkozott. Más népek már ismer­ték, szorgalmasan kutatták nyelvük kiejtési, zenei vonatkozásait, amikor nálunk a szép magyar beszéd, jó, he­lyes kiejtés érdekében alig történt valami. — Lehetett volna-e illetéke­sebb ember, aki anyanyelvűnk ze­nei elemeinek szomorú állapotára felhívja a figyelmet, mint Kodály Zoltán? Nagy nyelvészünkről, Gom- bocz Zoltánról emlékezve 1937-ben szólott először a magyar kiejtés rom­lásáról. összefoglalta az előző korok ilyen vonatkozású eredményeit és rámutatott a kiejtés romlását előse­gítő tényezőkre. Szerinte az idege­nek beolvadása, az oktatás teljes hiánya, a rosszul beszélők szereplé­sei, az idegen nyelvek térhódítása, az idegenből fordított zenés művek, stb. okozzák kiejtésünk romlását. — Az általa javasolt Magyar Kiejtés Szó­tára azonban nem jelent meg, nem történt intézkedés az oktatók nyelvi kiképzéséről, gyakorlati tanfolyamok sem indultak a szép beszéd fejleszté­sére. Csak a Rádió fogadta meg a jótanácsot: törődött a helyes kiejtés ügyével. 1938-ban világgá vitte Ko­dály' riadóját: „Vessünk gátat kiej­tésünk romlásának!“ — A megfogyat kozott nemzeti öntudat felrázása bá­tor politikai tett volt ekkor. 1939 áp­rilisában a Mester szavának hatásá­ra Eckhardt Sándor, a budapesti egyetem bölcsészeti karának dékán­ja „jó magyar ejtési versenyt“ rén- dezett. A kkor történt ez, amikor egyes ** alföldi iskoláinkban már hang lemezről tanították a szép német ki­ejtést, mégpedig jó eredménnyel. Azt — úgy látszik — jobban féltettük, mint a magunkét! Saját nyelvünk szép és helyes kiejtéséről nem ké­szült mű, de a közoktatásügyi minisz tér megbízásából Schwartz Elemér egyetemi tanár könyve „A német köznyelvi ejtés iskoláinkban“ — már 1938-ban ott volt nevelőink ke­zében. Hamarosan követte ezt „Az új német helyesejtés a magyar tanár­ság kritikájának tükrében“ című ugyanattól a szerzőtől származó ki­advány. Semmi túlzás nem volt Ko­dály Zoltán rádió-előadásának záró- szavaiban, amelyekben a nyelvhelyes ségi és kiejtési előadások hallgatásá­ra kérte közönségét. Olyan figyel­met, érdeklődést szorgalmazott, ami­lyent „a nyelv ügye, a nemzet 'igazi létkérdése megérdemel.“ Az első egyetemi ejtési verseny után még két másik következett. Va­lamennyinek komoly sajtóvisszhang- )a volt. Több egyetem és középisko­la követte a példát, 1941-ben pedig megjelent „A jó magyar ejtés ak­tái“ című, Kodály szavait, a verse­nyek leírását, tanulságait, az elhang­zott hozzászólásokat tartalmazó 67 ol­dalas könyvecske. Azóta több dolog történt. Az is­kolák most is rendeznek jó magyar kiejtési versenyt, de lassan köztudo­másúvá lesznek a helyes magyar ki­ejtés alapelvei, legfőbb követelmé­nyei is. — Aki ma meg akarja ta­nulni a helyes magyar kiejtést, an­nak elég segítséget adhat már a nyelvtudományi szakirodalom. Ez megtanít bennünket arra, hogy a jó, a helyes és szép kiejtés hozzátartozik a nyelvtudáshoz. A helyes magyar kiejtés nemzeti normájául a mai köz­nyelvi kiejtést, a művelt dolgozók ki­ejtését, beszédmódját fogadjuk el. A nyelvjárási kiejtés sem helytelen, de vidékies. A helyes magyar kiej­tés, a szép magyar beszéd megkülön­bözteti a nyílt e-t és a zárt é han­got. (ember, mentek, mentek, men­ték.) Jobbhangzásúvá teszi nyelvün­ket az e-nek ö hanggal való váltako­zása a megfelelő helyeken (fölösle­ges, az unalmas: felesleges helyett). A szép beszéd legfőbb parancsa: ké­pezzük szabályosan minden beszéd­hangunkat! — Hibás az előkelősködő, a modoros ejtés, (akadémia, agitáció), az á hangnak é-be hajló ejtése (pj- ség, indulés!) Hibás egyes, főleg szóvégi magánhangzók elnagyolt, tö­kéletlen ejtése, elnyelése is. Még idegen szavakban is igen visszatet­sző a franciás, orrhangú ejtés (sze- zó, fazo — szezon és fazon helyett), valamint a németes beszéd, vagyis a zöngés hangok fölcserélése zöngét- lennel (peszél, tiákok.) — A mással­hangzók helyes kiejtésével kapcsolat­ban tudnunk kell, hogy nem ejtjük a szó- vagy szótagvégi h hangot (cseh, düh, méh, stb.) Szabálytalan az r raccsoló ejtése, a mássalhangzók hosszúságának vagy rövidségének fi­gyelmen kívül hagyása. (Szelemes, keiemes, a szeliemes, kellemes he­lyett, fiatallabb. haliad a fiatalabb, vagy halad helyett). Különösen fur­csa és rossz a betüéjtés, amelynél pontosan az írás szerint akar valaki beszélni, elfeledve azt, hogy az írás csak megközelítő jelzése beszédhang­jainknak. — A szép magyar kiejtés­hez hozzátartozik a jólmegértett, nyel vileg helyes mondatok magyaros hanghordozással, hangsúllyal, hang­lejtéssel történő kifejezése, a szüne­tek szerepének jó ismerete. A helyes, a szép, az árnyalatok- ban gazdag beszédhez csak a nyelv zenei elemeinek tanulmányo­zása vezet el. Anyanyelvűnknek ezt a részét is meg kell hódítanunk! — Csak így élvezhetjük majd nyelvünk­nek, a mondott szónak minden szép­ségét, csak így jutunk el a nyelvi fejlettségnek arra a fokára, amelyen nemcsak helyesen, világosan, szaba­tosan, hanem szépen is beszélünk majd magyarul. DR VARGHA KAROLY ped. főisk. adjunktus. Dr Makó Jenő úrnak, a Várady Antal-utca 8 tulajdonosának IT érem szépen, én olvasttam azt a házirendet, melyben a lakók eleW körülményeit tetszett rendezni. Engedje meg, hogy csodálato­mat fejezzem ki. Mindenre kiterjedő figyelemmel méltóztaftott körülírni a l.aikók jogait és kötelességeit. Aszomgya például a kettes pont: „Tűzifát, szenet és egyéb házi és gazdasági felszerelést és egyáltalán semmit az udvaron tartani nem sza­bad." Ebből kitűnik, hogy a lakónak joga van az udvaron nem tartani semmit és tűzifát sem és szenet sem és és-t sem. És sem-et sem. Nem hiába tetszett táblai tanácselnöknek lenni, a fogalmazás úgy megy önnél, mint a hátbavágás. Mert nézzük csak az ötödik paragra­fust, amiben ez áll: „Kutyát, macskát, baromfit, sertést és semmi fék egyéb állatot tartani nem szabad.“ De fessen mondani, bogarak lehet­nek? Jó lesz intézkedni, mert a múltkor is átment a kerten két hangya- igaz, hogy a házi-szentírás 11. pontja kimondja, miszerint: „A kert a háztulajdonos kizárólagos rendelkezésére áll." A 21. pont pedig közli: „Fát, virágot és semmiféle növényt az udvaron, vagy a kertben a bér­lők nem ültethetnek.“ Úgy érzem, hogy ez nincs eléggé definiálva: Cse­répbe szabad? Hiányérzetem van a 25. paragra fussál! kapcsolatban is, ment aszongya, hogy aszongya: „Az udvaron a latbdázás és mindennemű já­ték, amely a lakók nyugalmát és a ház csendjét zavarná, továbbá lár­mázás, kiabálás és minden olyan ténykedés, amely másoknak kellemetlen séget okozna, tilos.“ Namármost, ez nyilvánvalóan a gyerekek ellen irányul, mert ha máir vannak iis — az ebadták — mukkanni és moccan! se merjenek. Evég bői célirányosabb lenne, ha ön kötelezné a lakokat, hogy a gyerek meg­születése előtt tíz hónappal ebbeli igényüket a kapu bejárat jobbsar­kánál jelentsék önnek. Akkor talán még csirájában el lehetne fojtani a gyerekkiabálást. Méltóztassék megbocsátani nekem, hogy a Házirendet néminemű bf ráláttál illettem, de úgy érzem, hogy itt-ott a bölcs meghatározások alól kibúvó akad. Mert nem elég pontos a 12. rendelkezés meghatározásai „A kapu alatt, továbbá a padlás és sruterén lépcsőkön, valamint a W* lyosón semmit tartani nem szabad, még kivételesen sem“. Rögvest ele* tolul a kérdés, ha „semmit" tartani nem is szabad, „valamit tartani lehet-e? Aztán ott a 8. pont, „A WC-ben nagy és kemény papírt nem szabad használni, mert ezáltal eldugul a vezeték. Az eldugulás következtébe« keletkezett kárt a törvény értelméban az köteles megtéríteni, aki a hanyagságával, nemtörődömségével előidézte.“ Itt meg kellene hafároE' ni, hogy hol kezdődik a nagy és a kemény papír. Milyen fokon túl né* vezhető nagynak és milyen fokon túl keménynek. Mert, ha ezt net« teszi, akkor a bérlőktől még kitelik, hogy bádoglemezt visznek maguk­kal az ismert célra Különben örömmel értesültem, hogy rendelkezés f* szabályozza (legalább is ezt méltózíatik állítani) a WC-ék lélektanát Végül csak a 22. pont pontatlanságára szeretném felhívni becses Ö* gyeimét. „Esővizet elsősorban a háztulajdonos jogosult fogni a vízleve­zető csatornán, utána a bérlők a közösen megállapított sorrendbe*''1 Azt is be kellett volna ide iktatni, ha valaki sorállás nélkül megázik d ön udvarán, akkor ruhájáról a vizet az ön dézsájába köteles rázni, E2 lenne az igazi körültekintés. Az tény, hogy az általam nem szívlelt Pécsi Ingatlankezelő Válla­latot az ön Házirendjéből kezdteti el becsülni, mert tessen mondart de őszintén: Nem volt jobb dolguk azoknak, akiket ön annak idején be­záratni mél-tóztatott, mint azoknak, akik ma önnél- laknak? (Megjelent a „Baranyai Bors" áprilisi számában.) *----- ' Maradok a régi érzelemmel Szántó Tibor ÜOBOZYIMRE: XIII. — Haiia2, ez nagy baj. Mi lesz most már mivelünk, tisztelendő úr? Bodokháza szent víz nélkül? Nem. ilyen nincs. Mióta eszemet tudom, akármerre megfordultam, a mi fa­lunkat mindig így emlegették: Bo­dokháza, ahol g szent kút van. Hát persze. Lédechez is mindig hozzá­ragasztják — az a falu, ahol kereszt ben vitték a létrát az erdőn át s ahelyett, hogy fordítottak volna raj­ta, kivagdosták a fákat. Vagy ott van Rátör. El se tudják hagyni a neve mellől: az a falu, ahol elfelejtettek ablakot vágni a leplomon, s tek.nő- vel hordták be a világosságot. Gon­dolja meg tisztelendő úr, a mi fa­lunk ezután semmiről sem lesz ne­vezetes? Puska Ignác beszél', beszél, mintha életében először jutott volna szó­hoz. Azaz, hogy ha beszélne! De or­dít: minél tovább mondja, annál lobban ordít, s még Bazsalgó Már­ton is kapkodja a fejét, holott őrá igazán nem lehet ráfogni, hogy -ide­ges természetű vol-na. — Ne károgj már! — kiáltja Hő­ből harangozó Puska fülébe. — Mit károgsz? Ne félj, lesz víz, nem kell végigóbégatni az éjszakát! — Lesz? Csalicska meggyötört képpel bólo­gat. — Lesz. lesz. Esténként eldugul a forrás, de reggelre mindig össze­gyűlik egy kis vizecske. — Ahá, értem. — No. akkor eridj' haza. gyerme­kem. Te is, Márton gazda. És ne feledjétek el: a szent kút mostani állapotáról a világnak nem kell tu­domást szereznie. Nehogy a szent tvtkok kífecsegésének bűnébe esse­tek, kedves híveim, mert telketek­nek nem lesz nyugodalma. — Dehogyis fecsegünk! — feleli Puska Ignác, aki most már alig varia, hogy kívül kerüljön a plébá­niákért kapuján. Te jó ég, micsoda pecsenye lesz ebből! Sátán, dugulás, apadás, pumpálás, lesz viz vagy nem lesz víz — uhh, mennyi bonyoda­lom. És mindezt ő Puska Ignác tá- !a’hatja ki az alsó és felső szomszéd­ságnak. illő szemforgató» közben: ft, aki különben rendszerint utolsó­nak hallja a faluban szálló híreket, hiszen nagyot hall. Nem, ennyi bol­dogságot nem tehet kibírni! Már elő­re látja, hogy az alsó szomszéd, Han­gos Mári néni fuldoklik izgalmában: ha valami izgató újdonságot hald. levegőért kapkod, cikákol, mint a hízóliba, amelyiknek a gégéjében el­akadt a kukoricaszem. A fekete, ci­gányforma. mitugráJsz kis Mogyoró Bálin-tné bizonyosan leejt egy tá­nyért, bögrét, vagy vizesvödröt: min­dig leejt valamit, ha friss pletyka jut a fülébe. Az ura aztán annak rendje-módja szerint elhegedüli a nótáját, ha később a disznóól mö­gött felfedezi a törött cserepet, le- pattogzott zománcot. Lítániás Ba- ogh Mlhályné összecsapja a tenye­rét, nagyot kiált, szent isten; azzal nyargal a szomszédba, mert semmit sem bír magában tartani egy percig sem. Hát a hordóhasu. szuszogó egy- házgondnok, Lepedő Gergely? Ohó, az otthagy csapot-papot. nyomban befog és á(szekerezik Péterkútra a sógorához, csakhogy elsőnek ö ad­hassa hírül a szent kút körül zajló eseményeket. Puska Ignác reszket a gyönyörű­ségtől. Reggelre, legkésőbb a kismi- se végére mindenki mindent tud! És a faluban szájról-szájra jár: — Puska Ignác mondta, a derék Puska Ignác mondta, ej de jó füle van an­nak a Puska Ignáénak ... — Isten áldja, tisztelendő úr! — üvölti boldogan. — Isten áldja! Meglóbálja a disznóölőkést s el- nyargaL Bazsalgó Márton utána ko­cog. — Csakhogy elhordták az irháju­kat! — mormog Hőből harangozó. Csalicska egy árva szót sem szól. Szívét-lelkét betölti a vágy: eltűnni innen, ebből az elátkozott kertből, kétszer megforgatni a kulcsot a vas­tag tölgyfaajtó zárjában, végignvuj- tózni a puha ágyon, a kellemesen hűvös és csöndes hálószobában, s aludni, aludni, mit sem tudvave bű­nös világról. Nekiiramodik, s az efféle sebes mozgáshoz nem szokott pocak'a jobb iu-ba!ra lendül. Hőből harangozó s Bernét,káplán alig tudnak a nyomá­ban maradni. Már-már minden rendben volna, cA szent kúl Csalicska Ábrahám éppen reveren­dája legalsó gombjait gombolgatja az ágy szélén ülve, amikor kívülről megkocogtatják a zsalugáitert. — Ki az? — riad a plébános , — Én! — felel egy dörmögő, mély hang. Uramjézus, ez Oroszlán. Mi baj van már megint? — Mindjárt, édes fiam, mindjárt. Előrántja a párnája alá dugott kulcsot, sietősen végigcsoszog a ho­mályba borult folyosón s kinyitja az ajtót. — Nos? .Oroszlán megbillend a kalapja szélét. — Várjon egy kicsit, tisztelendő úr. Vendéget is hozok. A hajdani elsögazda mögött, álmosszemű, feketehaju, kócos férfi­ember lép a folyosóra. Szemmellát- hatóan az ágyból ugrasztották, ki, még arra se volt érkezése, hogy üvgjét begyűrje a nadrágjába. A fe­kete ember borostás állát vakargai- ja s bosszúsan dünnyögi: — Jóestét. Ámbár lassan jóreg­gelt is mondhatnék. Csalicska a szemét erőlteti s em­lékezetében kutai. Ki lehet ez a jó ember? Hm. Vájjon ki? Végül is megkérdezi: — Idevalósi vagy, édes fiam? — Hát hogyne. Ä plébános úr ke­resztelt meg, vagy harminc esztendő ve. ezelőtt. —• Éhem. És hogy hívnak? — Pásztor. Pásztor Béni. — Ahá, a kertész. Ugye? No. mi járatban vagy, édes fiam? Pásztor a vállát vonogatja. Én? Nem volnék én semminő járatban. Oroszlán úrnak volt yala- mj dolga az én fundusomon, hál amiatt jöttem. Vagyis a víz miatt. — A víz miatt? — Igen'«! A G a járó! nem tehet vizet hordani. Megmondtam, punk­tum! Csalicska ijedten tessékeli befelé a mérges kertészt. — Gyerünk az irodába, fiam. ott nyugodtan beszélgethetünk. De hiszen éppen az a baj, hogy Pásztor Béni nem akar nyugodtan beszélni. Jóformán te sem ül, máris az asztalt veri, hogy a tinta tartó versenyt ugrál a fából faragott szent Antallal. — Hogyan gondolja ezt, Oroszlán Bertalan? És hogyan gondolja a plé­bános úr? Én fizetem a vízdíjait., más meg elhordja a vizet? Nem és nem, százszor is nem! Kétszáz öl ubor­kám van, alig .győzöm öntözni: a paprika, kalarábé, kelkáposzta is kí­vánja a vizet, s ha nem akarom, hogy az idén is ráfizessek a salátára, mint tavaly, azt is meg kell locsol­ni. — De édes fiam .. * __Hides, vagy nem édes. nem en­gedem. hogy a vízhez nyúljanak! Negyedik hete nem voüt egy csepp eső sem. a Gajának éppen csak a fenekén csörgedez egy kis vizecske. Mi lesz, ha még abból is elvisznek? Tönkremegyek! Csa licska lesújtó pillantással me­regeti Oroszlánt: — Fiam. te is úgy jársz-kelsz a világban, .akár csak a vak ló. Mi­ért éppen a kertész földje mellől akartál vizet hozni? Miért nem men tél egy kicsikét lejjebb, a rét alá? Pásztor felpattant, majdhogynem felrúgja a széket. , — Hát nem mindegy az? Víz — víz. Akár lejjebb, akár feljebb lopja meg a vizemet, kiterekem a nyakát! Nem akarják megérteni, hogy én kertész vagyok, öntöznöm kell s jó­formán a vízből élek? _ Mi is ... — motyogja Csalicska. Sz erencsére a kertész se lát, se hall, csak mondja, a magáét. _ A paradicsomról el is felejt­keztem. Több-mint ezer palántát ül­tettem ki: mit csinálok velük, ha nem lesz vizem? Oroszlán t étován feszeleg a szé­ken, Csalicska gondolatokba me­rül s közben megpróbálja rendbe­szedni zilált vonásait. — Ejnve fiam — feddi a kertészt — úgv látszik, te többre becsülöd i száron nőtt paradicsomot, mint az igazit, az égit. — Mit legyek? Ha egvszer az égi paradicsommal nem állhatok ki a standra... — Cssss! Hallgass, fiam, az úr ne­vében szólok hozzád. Mivégre éle2 te a világban? Lótsz-fu-tsz, mint aki* kerget a tatár: se éjjeled, se nappá' lód azért a kis termésért, haszon* ért — Más is azt csinálja. Különbé® fel kopik az álla. Csalicska legyint. — Csinálja, csinálja! S mit él vele? A halotti ruhának nincs zsebe- Ha eljön az utolsó óra — pénz, fölé- ház. jószág, minden itt marad. Csal* a lélek kél vándorútra, hogy számé* adjon teremtőjének. Mit monda«« majd az úr színe előtt, Pásztor Béni’ Mivel mentegeted, hogy elhanyagol' tad lelked üdvösségét s nem töreked tél az örök életre? A kertész leül s mogorván felel­— Biz azt nem tudom, mit móri' dók. Még senki se mesélte el, mi* szokás ott mondani. — Ugye? — dörgi Csalicska. Már előre rettegsz! — Nem az utolsó órától rettegd* én, plébános úr. Akkor már a leg' jobb barátom se segíthet rajtam, 8 legkutyább haragosom se árthat- Igaz? Azon fő az én fejem: mi les« addig? Az asszonynak éppen mos* kell új cipő, mert a régi levásott a lábáról. Azt mondjam neki: ne vC' gyünk, készülj az örök életre? Am'? lyen hirtelen természetű, rámborítja a konyhaszekrényt. Vagy ott a négy gyerek. Mind egészséges, hálaisten' nek, s mind enni akar. Azok bizony nemigen faggatnak, papa, hogya® állsz a lelkiüdvösséggel: inkább a?* nézik, van-e szalonna a kényé« melle. Oroszlán csendesen dörmög. — Bizony, a gyerek ilyen. A* enyémek ísy jaj, hogy szeretik a ki« hasukat, r Csalicska majd megeszi. —■ Gyerek, gyerek! A gyerek azért ilyen, mert nincs elég esze. Mert gyerek! Te tán a gyerek után in' dúlsz? — Nem, dehogy is. Én a plébáno* úr után indulok. Csalicska pillantása a saját pngd*' járói átsiklik Oroszlán hasára. Eírd peldázódna a gazember? Vagy meí rosszabbról? Eh, mindegy, most n kertészről van szó. (Folytatása következik)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom