Dunántúli Napló, 1953. január (10. évfolyam, 1-26. szám)

1953-01-04 / 3. szám

1953 JANUAR 4 NAPLÓ 5 A I,Tollal a békéért“ pályáz»' díjú yertcs műve. A nagydarab, csupaizom sza­kaszvezető olyan óvatosan, vigyázva lucsikolta nyakára a vizet, mint egy kényes kisasszony. Szörnyen vigyá­zott. egyrészt, hogy valahogyan le ne fröcsikö'.je meztelen lábát, más­részt pedig, hogy vízc.-obog ássál, .prüszkölésisel fél ne ébressze társát, az édesen szunyókáló Vas« Jánost. ..A'udjék még vagy öt perest — gondolta —, nehéz munkája volt az éjjel!'’ Az eszébe sem jutott, hogy ő maga is nehéz munkát végzett, tel_ jes 16 órát cserkésztek együtt a ha" tármenti tölgyesben. De mit jelent neki. Dudás Sándor szakaszvezető­nek 16 órai szolgálat?! Semmi az, hiszen másfél év alatt igazán meg lehet szokni a határőréletet. .. Ez a gyerek azonban csak most került ide. a.ig két hete ... Hát persze, hogy feldörzsölte a sarkát a csíz. mu. na mag azután ki is fáradt ala­posan. Igaz, nem panaszkodott egyet Jen szóval sem! Csak fáradt kocogá­sán, ügyetlenül palástolt sántításán látszott: nem szokta meg a zömök alföldi fiú a határőrszolgálatot. A búcsúzó őszi Nap uagyrahízott korongja eltűnt a tölgyes mögött, mutatva:, nemsokára indulniok keü. A hatalmas ember végigboronálta szőke tüskére nyírt hajat, majd nagyot sóhajíva nekilátott a keser­ves feladatnak: az ébresztge;ésnek: — János... Hallod. János . ,v Éb­redj már. te hétalvó! Az mcg se pyikkant. Dudás nagyot pattintott P töröl­közővé! és most már hangosabban is metélte a sarki áqyban szuszogó gu­banc felé: Ébrejd már pajtás! Hé, éb­resztő! Mikor látta, hogy ennek sincs na­gyobb hatása, kihúzta magát és egé­szen ..hivatalos'1 hangon kiáltotta: — Vas* elvtárs ébresztői A keser_ y.G,s • • • Nahát . . . Csakhogy felébred" te‘; Már azt hittem, hogy egy kézi­gránáttal tudlak csak kivetni abbói ágyból! Siess, mert pillanatokon belül az alhadnagy elvtársitól kall 'ennünk! — Értettem! Kelek már ... A mos. dóvizet megint én önthetem ki, igaz? A szakasz vezető mosolygott. Nem ért rá válaszolni, mert a kancáját tekerte nagyművésziesen a lábára. Néin akármilyen feladat ez ... Nagy [esz- ettől függ. hogyan bírja a ha- wör a gyaloglást, az esőtől félázott. ''S’.zmamarasztaló utat. Csak mikor "tar rajt volt a csizma és úgy pró­baként megtapodta a padlót, áMapí" 'otta meg: . — Hát, ha olyan nagyon akarod, éntsd ki te! * A* erdőből még nem űzie ki az őszi eső nyomait a fáradt, gyenge Nap. Az ázott föld illatát, a korha­dó falevelek édeskés aromáját be'e- bein; csal: kellemes, ha leszámolja az ember a pocsolyákban gázolást, a cuppogós sarat, a fák tetejéről érke­ző hideg zuhanyokat. De erre a ned_ v<>s, gőzölgő földre lefeküdni ét tel* Jós mozdulatlanságban órákhosiszat téma csendben figyelni, már nem valami mulatságos. A hosszú szakasz Vezető kissé szánakozvP nézte hét v: "i fiút. aki utáikozva tisztítoita ke­zéről, arcáról a rátapadt földet. — Húzd jól a hasad alá a sátor- !npot, azután gondolj csak arra. mi- ven jól m(Á|me!egszei majd otthon! Vass János határőr csakazóriis mu, íatta, hogy semmi baj: » — Te talán fázol Dudás elvtárs? Mert én igazán nem. Egy cseppet •‘'em! Úgy érzem magam, mint ott­hon! — Otthon... — a nagydarab em­ber mocorgott egy kicsit, géppiszto­lyára támasztotta állát és oimeren- íiett. De jó Iehot most otthon! Any­ja a kenyeret dagasztja és ahogyan erős öklét benyomja a tésztába, az halkan cuppog... Apja, a varjúbaj- ■'zú öreg paraszt bizonyára olvas. Minden este olvas, mióta villanyt kapott a kjs baranyai falu. Eleinte hiindenfóle szemeteket olvasott... Corvboyregényt. színesfedelű kisköny vekct, meg ami éppen jött ... De Host nrár megválogatja, mit vesz a kezébe. Először egy Móricz Zsig- Hond könyvet fedezett fel. Azután •bár csak Móricztól akart olvasni. Majd egy városi jött a faluba és ''önyvankétot tartott ..Az aratás”-ról. uát persze, hogv akkor már azt is ®! kellett böngésznie, pedig az igen vaskos könyv! Dudás sziakaszvezető félkönyékre Emelkedve, félig mondva, félig mot- Holva beszélte is. amit qondolt. Köz hen sietne a határon túl, a kifürkész" hitetlen sötétben kutatott. Társa me! ‘ette úgy fintorgott mint a káposz­tát szaglászó nyulak. Hát ez az a hős. 'kiről két hete annyit hair, hogy Hír a füle fáj tőle!? Ez kapott el Mr öt kémet, aki most fázósan quh- Hszt mellette, miközben a papáról, Hamáró! ábrándozik! A szakasive*ető azonban nem. ^ette észre Vass János fanyalgását. Beszélt tovább, mint ahogyan a na- 9yobb testvér beszél nyűgös kincs­esének. hogy megnyugtassa, e’csrtít" gassa. Úgy ömlött brlőle a szó, mint valami pletykás mamiból. De nem afféle szószátyár vénasszonv-fecsegés volt ez. Mélyről jött Dudás Sándor szava, a szívéből. Úgy elképzelte a sötétet kémlelve, a sárban fekve az otthon melegét, hogy valósággal nyelte az otthonsülő kenyér idevará­zsolt. ingerlő illatát, hallotta apja dörmögését. — Tudod, csepp kis ember az én öregem. Csak a feje nagy. Aztán va- ’ahányszor olvas, mindig azt mond­•ja: ..No, ismét töltöttem egy kis be­levalót a kongó hordóba Dudás szakaszvezető hirtelen elhallgatott. Úgy megszorította társa csuklóját, hogy annak-még a szeme is befátyo. loz.ódott. Csak miután klpls’ogta sze­méből a könnycseppeket, látta meg. amit Dudás előbb észrevett; odaát megsztkodiozott. az éjszaka egyen!:- ‘es sötétje és világosabb-sölélebb foltokra tagolódott. Valaki, vagy valami mocorgott túl a határon. — Én elibük megyek, te maradj itt! Észre sem vette a fiatal határőr és már egyedül maradt. Felemelte a géppisztolyt és megcélozta a mozgo­lódó foltokat. Hevesen emelte fel a fegyvert, de leengedte újra. — Hisz ezek legalább még három, száz méterre vannak ... És Dudás úgy magyarázza. hogy legjobb közel*, re bevárni őket, azután biztosra menni .. . Dudás elvtárs pedig ért hozzá, hiszen már vagy öt határsér" töt... — Maradj csak nyugton egyelőre! — előbb hallotta meg a azakaszve- zető suttogását, mint őt magát ész­revette volna. — Még messzire van­nak... Jöjjenek cs-ak köztlébb! Vass János egyszeriben nyugodt lett. Hogy vissza jött melléje' ez, a nagy. magas ember, ez n hakbsazé- dű. tréfálkozó elvtárs, már nem, is volt olyan titokzatos a túlsó gidai, olyan sötét az éjiszaka. A szakasz* vezető pedig halkabban suttogva a falevelek zlzzonésánél, magyárázta: — Most jönnek át. Nézd, milyen ravaszok! Ugv kihasználják a tere­pet, mint akiié régi rókák a szak­mában! Az éj közben bítakarta a hívatlan vendégeket.. Csak a gyakortottabb- szemű Dudás látott valamit belőlük. — Ketten vannak ... És éppen ne­künk tartanak . .. Itt, az erdő mel­lett akarnak belopódzni. Vassnak veszettül zakatolt a szi­ve. Valóságos indulót vert mellében. Ujjai fájón feszültek a géppisztoly­ra és hozzátapadva a földhöz, be'.«- Ölelkezve a sárba várt. várt . — Nem félek, nem fé'ek! — haj­togatta és attól tartott, hogy ezt a veszett szívdobogást, fogainak üte­mes vacogását meghallja a másik. Igen roste,te volna, ha a s/ekasz- vezető észreveszi görcsös izgalmát. — Készülj! — súgta az egyszerre, halkan, mint a gondolat A két ..’em­beré rntf ék már előttük néhány mé­terre kúszott. — De még n« mozdulj! Hadd kerüljenek mögénk ... Elvág­juk az útjukat! # Az erdei migasfigyelő alól két határőr figyelte a jugoszláv oldalt. — No, nézd csak. már m:gint mo­corognak azok a patkányok! — ál­lapította meg rosszalóan Kajdi ha­tárőr, az őrs tréfamestere. Bitta ti­zedes kétkedve nézett rá. Nem tud­ta. igazat mond'e vagy csak vala­milyen „heccen” töri P fejét az ap­ró, fürge legény. Végre is elhatároz­ta: tréfának veszi a dolgot. Adja csak erébb. Kajdi elv­társ, azt a látcsövet! — kérte a leg- hivatalosiabb hangon. Kajdi Feri hasonlóképpen foly­tatta: — Értettem, tizedes elvtársi Meg- törölgessem a lencséjét? Vagy in­kább parancsol egy rakétát? A tizedes csak legyintett, de azért „szamügyre vette” á kiserdőt Színié a feje fájt az erőlködéstől, de nem látott semmit. Mondja, Kajdi elvtárs .. . Mikor jön meg már az esze? Olyan csend van ott a makkosnál, minit az óteme- lőben, ahová még virágot -v.'iTi visz­nek a vénasszonyok! Mit látott ma­ga 'mocorogni?! — A sötéjben minden tehén feke­te! adta meg a választ nagvböl- csen a másik. -— De ha kiérnek az erdő árnyékából, a tizedes elvtárs is meglátja ... A másik legszívesebben cifrát ká­romkodott volna. Már ő is látott ya. lami 'mozgást. Gyorsan határozott: — Eléjük megyek! Figyeljen to­vább Kajdi elvtárs szükség esetén pedig adjon rakétajelet! Az utolsó szavakat már futtában mondta és csak hátát érte el a hang: — Értettem, tizedes elvtársi A tizedes ne«r látta Kajdit. de érez te, hogy a szavakból már hiányzik a tréfa nevetésre ingerlő, csiklan­dós tüskéje. Elpárolgott hát haragja is. Mosolyogva gondolta: Mégis csak rendes gyerek ez a kis Kajdi! * Amilyen barátságos, envhetadó biztató és üdítő égé tavaszi vagy nyári napon a nagy tölgy.essrdő, olyan riasztó, rideg, vigasztalan, ko­mor mély sötétje, eerlmcetborzoló h’- dege a későőszi estéken. Vass János elé akarva-nemakarva kirajzolódtak egy nemrégiben látott rajzfilm ké­pei: az erdő fái. mint csúf. bibircsó- kos képű boszorkányok és varázslók kiAyujtják hossziúkarmú ágkezeiket a betévedt idegen után — őutána. — Csak ezen legyek túl — fohász­kodott hideglelősön Vass és meg sem érezte, hogy Dudás bétorítóa * oldalbaböki. — Csak ezen legyek túl. azután úgyis elfogadják a lősze­re ési kérvényezned ... Hiszen csa­ládfenntartó vagyok ... Pedig- a- félelem most még csak simogatta. Igazán akkor fogta jeges márkába a szívé;, mikor a szakasz" vezető egyedül hagyta. Mielőtt azon­ban e'.kúszott volna leShíJyröl, ki­oktatta a fiatalabbat: — fia mögénk kerülnek, én rájuk- k Iá It o k... Te csak fedezz. téged nem í« sei’enek. Ha baj van. akko-r lőjjl Ne törődj se velem, se mással! Nehezen teltek a pillanatok. Vass János most már nem magáért, ha­nem a. másikért, a szak.as.zvez: tőárt félt. Ugv érezte, azok ketten egyene­sen Dudásra mennek És a szél, ez az átkozott, veséigható szél is mint­ha betolakodóknak kedvezne. A bi­bi, rcsókos boszorkányok suttogtak. Dunarcosan nyögtek, zörögtek és elnyomták ü surranó határsértők ara úgy is halk neszét. — Állj. vi vagy? Ez Dudás hangja! Az ő bátor, mái­kor vidám, most fenyegető harso­gása! A fiatal határőr mindenről, megfeledkezett. Elfeledte borzongás sát, félelmét, már a leszerelésre sem gondolt, csak Dudást féltette. Csak egy gondolatot szirénázott, dobolt, üvöltött az agya: Mi lesz most? Mog- rdják-e magukat? Váll gödrébe szőri, tolta génpisztolyát, kapkodva szedte a levegő; ési várt... Várt... .■ Hirtelen sárga láng lobbant. Vakító sárga, nem világító láng. A kézigránát robbanásának szele egy­szerre ért hozzá a fülsiketítő dörre­néssel. Aztán csend lett. Még a szál is megijedt, nem nyargalt már a fák között. Vas® János szivét ismét ma­rokra fogta a félelem, de másféle fé­lelem, mint az imént. Mi lehet Du­dással? Megsebesült? Miért nem szól. miért nem lő? És mi van a ha. társértők'kel? 'Nem hallott semmit. Szívének dobogása valósággal meg­süketítette. Azután hosszú-hosszú pi1- ianalok múlva meghallotta ismét a csörtetést. 'A határsértők távolodtak. Az egy .dűl maradt határőr felemel­te a géppisztolyt. Óvatosan felitér, de í, imbolyogva felállt és mint a lábadozó beteg\az ápolóra, nckidőlt egy vastagtörzsű. barátságos tö’gy* nek. A csörtető« még hallatszott. Vas® János meohúzta a ravaszt. És miközben a géppisztoly szórta a tüzet, megindult előre, ahonnan Du­dás hanqját hallotta, ahol az a ször­nyű, vakító sárga láng lobbant. * Bitta tizedes futott. Úgy szaladt, ahogyan csuk szive és tüdeje bírta. Mélyen meggörnyedve ügetett P .kés kény. csúszós h atárőrösvényen. még­is, mintha a levegőben járt volna. Úgy lépett, úgy rakta híres négy lábait, hogy alig csapott vaiemi neszt. Csak az eddig némán gubbasz tó baglyok ijedt, meglepett vijjogása mutatta, hogy valami rendkívüli za­varja az erdő álmát. A tölgyes sze­le közelében a tizedes óvato -abba vád. Itt már kúszva folytatta az utat. — Segítek ugv kissé Dudáséknak — gondolta, miközben pihenőt tar­tott, hogy kifújja magát — bekísé­rem a madárkákat. így legalább nenl szakad meg a szolgálatuk. Ennek a Dudásnak szerencséje van, burok­ban született .. Egyszerre elkapta a hatodik határ-’értöt. .. Már rkár előleget is vehet az arany ha’árőr" jelvényre! Továbbindult. Semmit sem látott,' de a határőrnek semmi a sötét. A határőr a fülével lát. Bitta !s ha'- lása után tájékozódott. Az avar minden moccanása, a levelek' zör­gése. susogóra — mind-mind sokat- jelentő útmutatás volt az ő számá­ra, Hirtelen földrí lapult. Elért hoz- zá is Dudás szakaszvezető szava: — Állj. ki vagy’?! Elég messziről, de érthetően érke. zeit a szó. A tizedes szája a füléig szaladt, Ffalkan heherészétt. No, ez megvan! Hogyan is mondta Sztálin elvtárs? Nagyot ütünk annak a disz hónak az ormányára, amelyik a mi virágoskertünket akarja feltúrni! Hát ez makkos ugyan, de ilyen disznók­ra nincs szükségünk... Ekkor lobbant fel a narancssz'nű tűz. Kézigránát! — döbbent meg Bitta és máris meggörnyedve szaladt tovább. Versenyt szaladt ketgetődző gondolataival’: — Mi történt? Miiért használtak a mieink kézigránátot? El1;enáUtak a határsértők és a hegyükbe vágták? De lehet, hogy amazok dobták és már szabad az útjuk visszafelé? U rteilen újra földre lapuk. Olyan nagyot, hold ogat sóhajtott, hf.gy majd elfújta maga elől a ’ tócsát, melybe orra, hajsza beleért. Fölötte fütyültek a golyók, a mi géppiszto­lyunk lövedékei. — Megvannak hát az enyémek, a mieink ... De miért c-sak egy lő? /ízt a keserves uristenit! Csak nem ©érült meg mégis valamelyik?! Ismét csend lelt. Nagy, mély eeend. Olyan, hogy még a fákról hulló eső­cseppek halk koppanása is hallat­szott. Talán fél óra is élteit, tahin csak néhány pillanat, mikor Bitita tizedes meghallotta, amiit várt: halk. kaparásszeríí zajt. Most már úgy fi­gyelt. úgy meresztette a szemét- begy szinte káprázptt belé. 0 is megindult még óvatosabban, mint az az ember ütött, kinek nesz ozásét, lopakodását meghallotta. Nem tudtar ellenség jön-e, vagy barát, Tito kéme, vagy határőntársa igyokszik-e feléje. Azután éőtünt a fák alatt kígyó­kén* csúszó ember.,Szorgalmasan rak ta egymásután könyökét, látszott, alaposan kioktatták, hogyan keli kúszni. Most már szeme is segítette Bitta tizedest. — Ez civil... Szóval... Nem szélt ő egyetlen szót sem. Mi­kor a másik mellé ért, a géppisztoly agyival lesújtott egyezer, kétszejv... Elég volt. A civil fekve maradt, meg egy nyögés se bukott ki a száján. Biitta István megkönnyebbedve feilsó- hajtott: — Ez megvolna! UgylAtszik, nom- es-ak Dudás kap kitüntetési! Az ám. m; van velük? Nézzük csak... A fehér rakéta magas ívben szálú az égnek. Eziisthajnal szállt az erdőre íz éj legközepén. Bitta foglya felnyögött. A tize­des egy kis vizet zöcskött a megbilin­cselt. ember képéro és halkan bíz­tatta: — Ha zajt csapsz, kiskomán, foly­tatjuk a. kábítást. Hányán vagytok? A másik keservesen tapogatta tar­kóját és csak nyögött. — Hányán vagytok? — a géppisz­toly felemelkedett... — Ketten... A másik lemaradt-. — Hogyan? — TxdŐtték ... — A kézigránátot fi dobtátok? A válasz elmaradt. Bitta r át apasz­totta kezét a határsértő szájára- tjáp- pi-ztoiyát felemelte. Éktelen osörtetés- sel igyekezett valaki feléjük. — Állj, ki vagy?! — Én vagyok... Vass János! Bitta megismerte a fiú hangját, de az óvatosság sosem árt. így készen­létben tartva a géppisztolyt, vála­szolt: •— Mutasd magad! — Gyere, segíts ... Dudás olvtársat hozom... Vass János hangja kétségbeesetten csuklót! el. Bitta azonban nem enge­dett. — Gyere már ... Én nem mehetek! Mi van Dudással? Vass határőr nem válaszolt. Csak mikor Bitta és a másik elé lebocsá- totta válláról nehéz terhét, tört ki belőle a kétségbeesés: — Dudás elvtár« meghalt! Megölték ezek... Ezek a gyilkosok! A tölgyes fái fölöt kibontotta fel­hőt akaróját a Hold. Rávilágított az erdőben gubbasztó három emberre. A határsértő rómil'tem összegörnyedt. Nein a ráemelt géppisztoly ijesztette meg. Vass János arca, a határőr sze­néből áradó gyűlölet fakasztotta honim az iszonyatot... Tudta: ezen- már csak ilyen tekintetekkel ta­lálkozik ... * A temetésen az emberek egymás sarkát taposták. A töpörödött, sán­tító Vajk óné, ez a templombújó. sze­líd öregasszony két könyökkel fúrta magát előre, csakhogy lásson valamit. Eljött az örökké bólogató harangozó, Zsigmond Feri bácsi is, akj még Doberdóró] hozta magával a szünte­len megelégedést. Mondták is neki a gyülekezők: — Minek jött, Feri bácsi? Hisz ift se magának, se gazdájának nem akad dolga! Mások sóhajtoztak: — Szegény Dudás Sanyi, de fiatal voltál! — Én édes gyerekem! — Ha mi egyszer elkapnánk eze kei a gyilkosokat! Azután hirtelen csend támadt. Meg­fogható, eleven, figyelő csend. Ii^'í- sebb Dudás Sándor, az apa állt a frissen hántolt sír mellé. Kalapját kezében gyűrte, mint a féle beszédhez nem szokott ember szólás előtt. Sze­méből, az öreg, kiégett szemből szi­várogtak a könpyek. A csillogó csep­pecskék végigszaladtak az arc mély barázdáiban és a s-zéles, lekonyuló varjúszárny-bajuszba vesztek. Idősebb Dudás halkan, mintegy mesélve beszélni kezdett: — Jó. nagyon nagyon jó gyerek volt. a mi Sándorunk. Fiatalságunk segítője, vénségüuk támasza... Ki gondol eztán velünk, öregekkel? A mi Sanyiink már nyolcéves korában úgy szerszámozta a lovat, vezette, etette az állatokat, úgy dolgozott, mint egy egészember ... Úgy íb élt mindig ... Az öreg; hangját elfojtotta halk zokogás. Könnyein át látta feketé­be öltözött asszonyát, ezt a gyenge, munkában fáradt paraszlasszonyt, látta, felesége nem sír. Magasra eüpeli fejét és messze néz, messze, mint aki valahová a távolba beszél. Dudás Sándor is megemberelte magát. Kis- ujjával szemléhez nyúlt, folytatta: — Ugv élt mindig az én fiam, mint egészember. Tudja az egész falu. hogy ahol ő szántott, ott bokrosabb volt a búza, bővebben termett a ke­nyér. Dicsérték a traktűrállomáson, csak anyja szidta... Az is csak ak­kor, ha olajos ruhával jött haza,.. Soha másért., mert nem érdemelte az én édes fiaim ... Az öreg körülnézett. Rálátott a két határőrre, a hadnagyra és Vass Já­nosra. akik utolsó útjára elkísérték az arany hntárörjelvényes elvtársat. — Akkor meg éppen nőm szidtuk — folytatta most már kemény szó­val az öreg, — mikor határőrnek ment. Láttátok, mikor hazajött sza­badságra. hogyan állt rajta a katona­ruha! Ott lóg a falon a dicséret, amit kapott. Az asszony gyüjtölie a leve­leket, amit a hadnagy elvtárs irt. Azokban is csak dicséret volt, «oha nem panaszkodtak a má fiunkra. Itt van az utó'.só levél... Előkaparászta a belső zsebből a szive fölül. Onnan olvasta a szem­üveghez szokott ember böngésző hang ján: „Jó párttagot, becsületes, hős kom­munistát nevelt gyerekéből Dudás elvtárs” ... Ezt irta a határőrség ne­künk, amikor az ötödik kémet elfogta a gyerek. Nem hagyott egyetlen bi­tangot 8>em. egyik se én e! a mi fa­lunkig, pedig mi nem esünk messziT« a Drávától ... Vigyáztak ránk a fia­ink. becsülettel... Az én gyerekem is köztük volt. Büszkék voltunk rá mindig, az én határőrgyerekemre. Büszkék voltunk mindannyira... A mi határőrgyerekeinkre... Mert pgy érzem én, gyerekem nekem minden elvtárs ott az őrsön. Különösen édes gyerekem Vas« elvtár», aki agyonlőt­te az én fiam egyik gyilkosát... Vass János úgy izgott-mozgott, mint akiiben bonszorult valami és ki akarja adni. A hadnagy rá i« szó'i; ,.Mi a haj, Vafs elvtárs?“ Az nem válaszolt. Égő szemmel figyelte, mit mond még az öreg. Dudás Sándor pedig most feléjük fordulva bőszéit: — Én most itt, az én édes fiam sírjánál arra kérem az én gyerekei­met, a határörelvtársakat, hogy írja­nak nekem ezentúl is. mint ahogyan a Sanyi szokta... írjanak gyakran, de legalább minden héten egyezer. ÉS — itt elnehezült, megforrosódott hang ja — különösen akkor Írjanak, ha egy ga’zeimbert. egy ilyen besurranó bitangot lefülelnek! Hadd tudjam- megbüntetik-e az én fiam gyilkosait! —- Szólhalnék? —- kérte súgva a hadnagyot Vass határőr. — Mit? — Felajánflanám, hogy én írok min­den héten az őrs nevében ... A hadnagy szemében a csodálko­zás fénylett. — Hát maga le akar szerelni?! Most továbbítottuk kérvényét a pa­rancsnoksághoz! Az alföldi gyerek nem habozott a válasszal: — Nem ál! az a kérvény, hadnagy elvtárs! Határőr szeretnék már én maradni! * „Kedves Dudás Apánk I M őst soronkívül írok. mert nagy újság van nálunk. Uj elvtársat kaptunk. Fiatal, jótorkú gyerekét, csak úgy harsonázik a hangja, ha énekel. Hát ennek e fiúnak. Ambrus Péternek ad­tuk DuJás elvtárs fegyverét. Elmond­tuk a fiúnak, milyen ember volt a géppisztoly gazdája. Elmondtuk azt is. hogyan halt meg a titoisla kémek kezétől. Azóta úgy megtreceüli a fegy­vert az új elvtárs, hogy összeszorul a szívünk, ha nézzük. Csak azt pá* tyolja., gondozza. Igaz, még nem ért hozzá úgy, mint Dudás elvtárs ér*“t*. Gyengécskébb is a gyerek, ügyet!»- nobb. De belejön majd! Jó határőr lesz belőle! Most nem írok többet; mert Ambrus elvtárs is szeretne írni a papírra, aztán nem maradna hely...1* Vass János a levél alá kanyarította a nevét, majd odatólta a papírt az új elvtárs elé: — írj hát, ha akarsz! De siess, mert nemsokára már az alhadnagy elv­társnál kell lennünk... Kezdődik a szolgálat... Garami László

Next

/
Oldalképek
Tartalom