Új Dunántúl, 1945. július (2. évfolyam, 146-169. szám)

1945-07-15 / 158. szám

Látogatás a Széckenyí-akna bányászainál

A Pácabinyatelep felé vezető országúton rohanunk; a motor ziháló tüdővel kapaszkodik a tetőre és kapkodja a kilométereket. A hirtelen emelkedőt magunk mögött hagyva, teljes sebességei, „gáz nélkül" azáguldunk le ebbe a csodálatosan szép völgybe. Köröskörül mindenütt tinóm párában fürdő íbolyaszínű hegyek.

A vén sziklaóriások —• meredeken elnyúló testükön évezredek viharának nyomaival — néma fintorral néznek velünk farkasszemet, A föld östörténelméröl, tragikus küzdelmeiről mesélő hegyek árvák és magányosak, — miként az ezerezínű és ezerizü völgy, amelyet ölükben tartanak.

• _ __

A Széohenyi-akna üzemi irodájának egyik szobájában tárgyalunk a bánya vezető-embereivel, hogy engedélyt kapjunk az aknába való leszálláshoz. Néhány perces tanácskozás után már át is öltözünk bányászokká • hatalmas bakancsaink nagyokat csattognak a rejtélyes folyosók kőkockáin, ahogyan a vezető főmérnök, főaknász és íővájárok kíséretében a leszállási nyílás felé igyekszünk. Mielőtt átlépnénk a sűrű dróthálóval elzárt terület kapuján, megkajuk a gombnyomásra működő, szelíd lénnyel világító bányászlámpát, aztán belépünk a kosárba. Pillanatok alatt elszakadunk a külvilágtól és szédületes gyorsasággal, több száz métert zuhanunk lefelé, —• a mélybe, a föld alá. Hirtelen úgy érzem, mintha a két fülem el akarna szakadni a helyéről 6 a koponyámban belül, valami erőszakos erő feszítené és robbanthatná a csontokat. Hamarosan megnyugtatnak, hogy ezt a két világ, a> fenti és a mélyben zúgó világ közötti lógmyomÓBkülőnbség okozza. És, hogy majd megszokom. A kosár zökken egyet, mintha nekiütődnék valaminek, — aztán megáll. Lenn vagyunk a föld gyomrában. Az imbolygó lámpák fénye titokzatos, mély folyosók üregeibe világit A főfolyosó hatalmas, boltíves csarnokában megcsodáljuk a levegő-berendezéseket, ahonnan egyúttal a bányászkalapácsokat és a csillék mozdonyait is táplálják és etetik. A siri csöndet valahonnan távolról ideható mély zúgás és a fal mellett elfutó hányapatak egyenletes cső rr éné se .töri meg, —> ahogy átcsobog a köveken.

Befordulunk az első bányafolyosóba, ahol már minden arról a hősi küzdelemről beszél, amit az embernek itt lenn, lépésról-lépé&re folytatnia kell a természet erőivel.

Nincs egy tenyérnyi hely, amelyik állandó életveszedelemmel ne fenyegetne. Fejünk felett széles fahasábok tartják az üregek boltozatait, melyek alatt a falak mentén nehéz, vastag gerendák támasztópillérei feszülnek. Locsog a talaj a lábunk alatt és jókorákat kell ugranunk, hqgy kikerüljünk egy-egy nagyobb tócsát. Ilyenkor persze megfeledkezünk a helyről s keményen koppan fejünk a sok helyütt egészen alacsony boltozat gerendáiba. Bal felől mindenütt a bányafolyó — a benne feloldott különféle ásványi anyagoktól — kísérteties vörös vize rémitget. A kesk<myvágányú vasúti síneken fürgén robognak el mellettünk a szénnel megrakott csillék. Most mintha hirtelen megszakadna az út. Be nem. Folytatódik. Csakhogy mintegy hetvenöt-fokos szögben iramodik felielé. És milyen fantasztikusan keskeny és alacsony. Nem akarom elhinni, hogy itt is dolgozhatnak emberek. De a vasból öntött keskeny csatorna dúsan önti a verejtókes munka eredményét. És vezetőink közül a főaknász már kapaszkodik is, vagy inkább hasonceúszik felfelé, — mintegy az utat mutatva. Meg kell kísérelni nekünk is a lehetetlent. Előrenyujtott kezekkel, fekvő helyzetben, egészen „eggyéválva" az őstalajjal, lámpánk imbolygó fénye mellett — mint valami mesebeli szörnyek — kúszunk fölfelé a meredeken. Vergődésünk közben eszem bejut az a bizonyos „teve. meg a tú foka" A verejték kiüt a homlokomon, de még csak pislogni sem merek, mert *zampiíl*m már tgv is súrolja a szénpor- réteget, amelyben fürdik egész testünk. Moet még az anyám sem ismerne rám és éti sem önmagámra, — gondolom ebben az észbontó mélységben és sikátorban elnyúlva. Most.. . Mintha a szénlefutó csatornában mellettem valami mozdulna. Erőlködöm a szememmel, hogy ebben a vakító sötétségben valamit láthassak. Mi lehet ez? — találgatom magamban. Valami hatalmas széndarab, vagy évezredek temetőjében elégett, kísérteties, fekete csontváz? Már-már azon erőlködöm, hogyan tudnám félrefordítani a fejemet, hogy ne kelljen arra néznem és le tudjam gyűrni magamban azt a szorongó érzést, ami meglepett, — amikor, — mint valami hófehér, elefántcsontkeretbe foglalt drágakő, — két ragyogó, égő szempár a szemembe villan. Hát nem. Mégsem széndarab. vagy megszenesedett csontváz. Ember. É3 és dolgozik, csak most beloprésélté magát a szcnlefutó csatornába, hogy sorstársainak kálváriái útján végigvon«aoühzsíuk rasguakit. Ez saisd gyskrdS- bzc és gyakrabban ismétlődik- meg ear a kép. A bakancs nélküli lábak előre jelzik, hogy ember fekszik a csatornában. Pillanatnyi pihenő a csatában, ahová a véletlen vak törvénye a föld mélyébe, a szenvedések infernójaba dobott embereket kenyérét, holnapért, asszonyért, gyerekért és mindannyiunk közös, nagy ügyének, közös igazáért Szeretnék valamit szólni ezekhez az emberekhez, de nem. tudok, mert »is ás fojtogat ja torkomat, a könny patakzik a szememből s a *zivamot valami soha nem érzett vad fájdalom szorít ja össze miaíUik.

Szemtől-szembe a szén emberével

Erőtlenségemből egy meleg, barátságos hang ráz fel:

— Jó szerencsét!

Itt, csak itt érzi az ember, milyen megdöbbentő realitása van ezeknek a szavaknak.

Nagynehezen odavilágítok lámpámmal a hang irányába és viszonzom a köszöntést. Lassan összeszedem magamat és megkérdezem, mióta dolgozik a bányában.

— Én kérem szépen, már ti* év* — hangzik a válasz.

— Hány éves?

— Huszonhat. Még nem voltam egéezan tizenhat, amikor idekerültem.

— Családja? —• faggatom tovább.

— Feleségem Vao, meg két kicsi gyerekem.

— Szeret itt dolgozni? — teszem, fel félénken ezt a kérdést, ahogyan meztelen lábára és rongyokkal fedett, vékony, ijesztően sovány testére tekintek.

—■ Akinek már az apja, meg a nagyapja is itt dolgozott — mondja — meg aztán egészen fiatalon került be ide —■ hát bizony, az megszokta ezt a munkát Nem könnyű, hiszen tetszik látni De szívesen dolgozunk, esak egy kicsit jobban törődnének velünk, több megbecsülésben

részesítenének. Nem fizetésemelést kérünk mi, csak jobb élelemellátást, ruházat, bakancshoz való hozzájutást olyan áron, amit a keresetünkből meg tudunk fizetni. Mert bizony száraz kenyérrel nem lehet ilyen munkát végezni. Már pedig most egész nap csak azon vagyunk. Nem mondom, meg is látszik rajtunk^ Aztán ez a hely csakúgy eszi a ruhát. Aki nem járt itt, el se tudja képzelni. A feleségem is mindig azon pöröl velem, hogy „már megint elnyuztad a ruhát, meg a bakancsot". Hát lehet itt kímélni? Most aztán mezítláb dolgozunk, meg ilyen rongyokban. A szappan is hiányzik. Az ember még csak rendesen tisztálkodni sem tud.

Még néhány szakfelvilágosdtást ad, aztán búcsút veszünk egymástól és kúszok tovább a többiek után, nehogy ezen a borzalmas helyen egyedül maradjak. Valamivel magasabb helyre érkezünk, ahol már lehet félkönyökre támaszkodni. A folyosó végében munkában van a ezénfejtö kalapács. Irtózatos berregéssel fúrja be magát a mélybe, repeszti szét az évezredek során egymásra lapított rétegeket. Szinte hihetetlen erős féimyel csillognak itt a falak, ahogy lámpáink misztikus fénye rá-rálobban.

Látogatás „mese-országban“

4 UJ DUNÁNTÚL

Miután az út végétért, megkíséreljük a visszaindul ást. Ez már sokkal könny ebban megy. Megindítjuk magunkat fent s a nehézkedés törvénye minden erőfeszítés nélkül lehoz oda, ahonnan elindultunk.

Üjabh tárna felé tartunk. A frissen szerzett benyomások hatása alatt nem hallom jól, hogy körülöttem mit beszélnek, — így csak a „mese" szó üti meg fülemet, amikor a főaknász egy hatalmas vasajtó előtt néhány méterrel megfogja a kezemet, —« megállít, — a másik kezével meg valami gombot nyom meg a falban, mire irtózatos durranással kicsapódik az ajtó, — átjutunk rajta s jóformán észre sem férek még az első ijedtségtől, ismét egy hatalmas csattanás s mögöttünk magától bezárul. A „Szezám tárulj I" varázsig« bevitt bennünket „liliput-orezág” vasútállomására, ahol apró kis dohogó mozdonyok száz, meg száz üres és kincsekkel rakott teherkocsikkal rohannak a különféle irányba elágazó vasúti síneken, ahol az élet- é3 egyéb biztonságra automatikusan működő, szinte gyerekjátéknak tűnő szemaforok és váltóberendezésak vigyáznak.

Erről a vasútállomásról egy újonnan megnyitott, széles és hatalmas mély tárnába érkezünk, ahol nemcsak az oldal- —.

falakat támasztják alá az embervastag- I mellettük, vagy érettük harcolna! ságú gerendák, hanem középen is fut egy Béky Júlia ir.

megerősítő szerkezet.

Egymást támogatva, nagynak ezen átvergődünk az újabb és újabb akadályokon. Ott vagyunk újból, ahol a munkások dolgoznak. Zúg a kalapács, boszorkányos gyorsan emelkednek a lapátok. TJgyanaz a hősi erőfeszítés, ugyanaz a vért és verejtéket követelő munka. És ugyanolyan emberek: mezítlábasok, rongyosak, a hiányos táplákozástól és a föld alatti levegőtől beesett mellüek, soványak, szikárak. Szomorúak, de mégis szívesek és barátságosak. Az ember szinte szégyelli magát mellettük, —r azért, mert nem lehet 'any- nyira egészen ember, mint ők.

•

Kifelé tartunk már az aknából és újra benn vagyunk a kosárban, amelyik felvisz majd bennünket a felszínre. És úgy érezzük, hogy valami olyan élménnyel gazdagodtunk, amit soha semmiféle más esemény el nem halványíthat, vagy ki nem törölhet a lelkűnkből. És ha valakinek mégis lenne valami kételye a hányásnak életével kapcsolatban, vagy valami ellenvetése az ö törekvéseikkel szemben, azoknak nyugodtan azt tanácsoljuk: menjenek le hozzájuk és nézzék meg őket ~ a mélyben. És n«m hisszük, bogy akadna egy ember, csak egy is az országban, aki nem

Az üzemi bizottság leiadatai és a bánya- munkásság mai helyzete

Földalatti uhuikra elkísért bennünket Dolezsál Ferenc vájár is, «kit 1937-ben a bányászsztréjkban való aktív részvétele miatt elbocsátottak. Dolezsál Ferenc akkor hosszú és viszontagságos vándorlás után Belgiumba került, ahol mint bányász munkához jutott, A szocializmus és demokratikus gondolkodás terén magas színvonalon álló Belgiumban és az ottani bányákban értékes tapasztalatokat szerzett, amelyeket most mint a Szécbenyi-akna üzemi bizottságának vezetője munkástársai javára igyekszik felhasználni

Az üzemi bizottság tevékenységére vonatkozólag elmondotta Dolezsál Ferenc, hogy annak működési köre a bányával kapcsolatos minden problémára kiterjed.

— A bányászok panaszait, kéréseit, szabadságolását intézzük el, de a termelési munka irányításába is beleszólunk. Ezenkívül a bányászáig kulturális nevelését is kézbe vettük. A különböző sportsva 1cosztályok, zenekar, műkedvelő gárda létesítése mind est a célt szolgálják Így tAvoeaaal Aubrceht János

torkezelő munkástársunk cukorbetegségének gyógyításához a szükséges inzulin megszerzésére előadást rendeztünk és előteremtettük a pénzt. Bagi Imre és Farkas Ferenc bányászok az erdőben egy páncélöklöt találtak, amely felrobbant és mindketten életüket vesztették. A szerencsétlenség nem munka közben érte őket s ezért özvegyeik minden támogatás uélkül maradtak, összefogtunk és előteremtettük a szükséges pénzt, hogy segítsünk munkástársaink hozzátartozóin. A DGT a központi üzemi bizottság útján a nyugdíjas bányászok részére 150.000 pengőt juttatott. Kertész Mihály bányász a bónap elején Vasason az újjáépítés érdekében végzett munka közben gázömlés folytán életét vesztette. Moet az újjáépítő munka harc- mezején hősi halált halt társunk özvegyéről kell gondoskodnunk.

A bányászok anyagi helyzetére vo- natkozóbag Dolezsál Ferenc a következőket mondotta:

— A bányászok fizetését kollektív szerződés útján állapították meg. Megállapították az egyes szakmunyok muoka| béhsetékét, smelybS t vájár ] : serese dúst, a. segédvájár, bérvjaLess síin a neki megállapított eslzalékréazt kapja. Érmek a ísersődésrsek. több hibát* van. A szakanáayokra megállapított: m unkiber érték nem mindem esetbe** megfelelő. Egy vájár átlagban, napi 130 pengőt keres. A vájár kercseéének a led határa 9ó pengő, felső határa 150 pengő* Előfordul, hogy as elvégzett munka ér-t teke a megállapodás szerint olyan kiesi* hogy abból egy vájárnak 60 pecgŐ jutna. Viszont az is előfordul, hogy egyj csoport által elvégzett munka bérérté Irt olyan nagy, hogy abból a 100%-t!«y megfelelő rée®t * 300 pengőt is me>|* haladja.

— Az egyes munkák más és más ha* lyeken annyim különböző körülményei! között mennek végbe, hogy nem leheli általánosítani. Van

olyas hely, ahol a legnagyobb »a- j hézségek árán tud 8 óra alett annyit ] termelni, hogy a minimális fizetés- j he» rrüb séges azénmennyteéget tó- j termelj*.

Máshol viszont m első esAányütéorg megindul a szén özöne és a bátvyáamudi csak arra kell vigyázni, hogy s Láva-« ként ömlő szélűéi ne tomes». Nagy elégedetlenséget okoz az is, hogy egy bizonyos munkabéren felül nem kaphat fizetést senki sem, mégha többet is tér* mel. A vájár fizetésének felső határi 150 pengő. j

Még a nehezebb körülmények kfe- ' zött dolgozók is tudnák termelő j munkájukat fokozni, ha tudják, j hogy annak megfelelő munkabért j kapnak.

Bányászok és tisztviselők önkéntes és ingyenes munkája az újjáépítésért

A pécsbányatelepl Széchenyi aknáhog kiküldött munkatársainkat Schmidt Lajos főmérnök, Balvil János főaknász, Dolezsál Ferenc vájár, az akna üzemi bizottságának elnöke és Mercz Mi* hály vájár, az üzemi bizottság alelnőke tájékoztatja a helyszínen a DGT bányákban folyó lelkes újjáépítési munkálatokról.

Műszaki szempontból Schmidt Lajos főmérnök, aki helyszíni tanulmányutunk- ra a föld alá is elkísért, világítja meg a helyzetet.

— A rendes termelés! munka napi három műszakban éjjel-nappal folyik. A nyolc órás munkaidőn túl a bányászok és a tisztviselők önkéntes felajánlása alapján minden díjazás nélkül uz újjáépítés céljaira túlórákat teljesítenek. A bányászok a földalatt, a tisztviselők pedig a bányatelep erdejében fakitermelést végeznek. Akik olyan munkát végeznek, amelyet nem lehet megszakítani, a napi túlórázás helyett vasárnap reggel szállnak le a mélybe, hogy önkéntes munkával Is hozzájáruljanak az újjáépítéshez. Az újjáépítési célokra kitermelt szénmennyiséget külön jegyzik feL Múlt hónap 24-én 523, július 1-én 583, múlt vasárnap pedig 1C9 csille szenet termeltek ki a Széchenyi akna bányászai. A bányászoknak az a kívánsága, hogy ezt a szenet a drávamenti magyar falvak újjáépftéséhez szükséges téglaégetóshez, mcszolláshoz és egyéb ezzel kapcsolatos munkákhoz használják fel.

Az egyes munkahelyeken, még a laikus számára is feltűnik, alig egy-két bányász dolgozik. Ezzel kapcsolatban Schmidt Lajos főmérnök a munkaerő- és anyaghiány kérdését a következőkben ismertette:

— A felszabadulás után sokan új munkát kerestek. A nem hivatásos bányászok, akik csak a felmentés miatt dolgozlak a bányában, otthagyták munkahelyeiket. Csak a Széchenyi akna több- száz újabb bányászt tudna foglalkoztatni.

— A termeléshez szükséges anyagok beszerzése terén a helyzet egész szomorú, Vas- és acélárukhoz egyáltalán nem lehet hozzájutni. Áfát saját magunk termeljük ki. Sajnos fűrésztelepünket i* veszély fenyegeti, mert a gépek hajtásához szükséges olaj kifogyott. Ugyanez a helyzet a gépolaj szempontjából !*• Nyersanyagok terén oly nagy a szegénység, hogy jobb megoldás hiányában « bányászok maguk állítják elő vas-sodronykötélből a szegeket. Ez a lehetőség is C6ek addig jelent megoldást, amíg a kötél tart.