Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1944. Rendkívüli közgyűlés

1944. április

13 könny szökik a szemembe, amikor róla emlékezem és hiába keresem őt. Ezen a könnyön át látom nemes alakját, amely után áldás szeli lelkemből az örökkévalóságba. Az száll azok után is, akiik a dunáninneni evangélikus egyházkerület püspökei sorából előttem mentek el. A prófétai ihletű Baltik Frigyes, a sze'ídlelkű Kiss István, a tudós Kovács Sándor és a derűs kedélyű Kardos Gyula alakja úgy elevenedik meg előttem, amint azt a szívembe zárva holtomiglan kegyelettel őrzöm. Mindegyiktől kaptam útravalót egyéni életemben, s mindnyájuk szolgálata tartalmaz számomra értékes irányítást abban a hivatásteljesítésben, amelynek útján ma elindulok. Felemelő érzés számomra az elindulás pillanatában itt láthatnom az állam, az egyház, az egyházak és a hatóságok képviselőit s levelek és táviratok tanúsága alapján itt tudhatom azoknak sokaságát is, akiket az idők mostohasága a személyes részvételben megakadályozott. Köszönöm az ittiévők megjelenését, köszönöm a távollévők ide gondolását s szolgálatomat és személyemet továbbra is szíves figyelmükbe és hajlandóságukba ajánlom. Szeretetem karjával szívemre ölelem egyházkerületünk egész hívőseregét, azokat is, akiket a trianoni sors kiszakított a régi nagy dunáninneni egyházkerület kebeléből, kezet nyújtva püspökük, volt tanulótársam és barátom felé. A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme, Istennek szeretete és a Szentléleknek közössége legyen és maradjon mivelünk mindnyájunkkal! Ámen. Vészterhes időkben veszem át a dunáninneni evangélikus egyházkerület kormányzását. Lángokban áll körülöttünk a világ, a lángok határainkat is körülnyaldossák. Hazánk felett is vijjognak már a halálmadarak. Pusztulás, halálhörgés, gyász, könny és menekülés jelzi röptük irányát. Mintha felcsapódtak volna a poklok kapui, és ördöghad szállta volna meg a világot. Romok alatt megbúvik és romok felett vigyorgó kárörömmel pokoli táncot jár a Sátán. Egy Bornemisza Péternek, a dunáninneni egyházkerület első püspökének hitére, tudására, erejére és fanatizmusára volna szükség, hogy a kormányos katasztrófa nélkül tudja átvezetni az egyházkerület hajóját az örvénylő vizek Scyllái és Charybdisei között a békés kibontakozás és az új élet révpartjára. Megriad bennem a lelkiismeret, ha látom, mi van körülöttem, mekkora feladatok tornyosodnak előttem, mit vár tőlem a bennem összpontosult közbizalom, és mindezzel szemben érzem, milyen törpe, erőtlen, gyarló, senki vagyok én. Ebben a döntő pillanatban gyáván meg kellene futamodnom, vagy le kellene roskadnom a felelősség súlya alatt, ha onnan felülről biztató hang nem szólna le hozzám: „Ne félj, mert én veled vagyok, meg ne rettenj, mert én vagyok a te Istened, megerősítlek, sőt megsegítlek és igazságom jobbjával támogatlak téged." Megállok hát szilárdan a számomra rendelt helyen és kinyújtom kezemet az ég felé: Uram, add kezembe Nehémiás kürtjét, hadd fújjak bele, hadd hasson el annak tiszta zengése az egyházkerület végső határáig, hadd riadjon fel és sorakozzék fel mögöttem minden evangélikus lélek, amikor felhágok az omladozó bástyákra félkézben vakolókanállal és félkézben karddal, hogy belekapcsolódjam Jeruzsálem falai újjáépítésének: a léleképítés, az egyházépítés és a nemzetépítésnek szent munkájába! Ennek a világháborúnak legnagyobb pusztítása nem abban áll, hogy virágzó városok pillanatok alatt vigasztalan romhalmazzá válnak, s onnan ahonnan percekkel előbb még az élet dala szárnyalt, füstoszlopok törnek