Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1944. Rendkívüli közgyűlés

1944. április

14 ég felé. A tűz kialszik, a füst elszáll, az élet dala újra zendül, és a romokon új város, új világ épül. Persze csak az a kérdés, hogy milyen. A legszörnyűbb pusztítás az, amelyet a háború a lelkekben visz véghez. Sátáni erők féktelen garázdálkodása megingatja hívő lelkeknek Istenbe és az erkölcsi világrendbe vetett hitét. Keresztyén népek égbekiáltó embertelenségei ledöntik a helyes emberértékelés és az emberszeretet tartó pilléreit. A hirtelen helyzetváltozások, az idegfeszítő bizonytalanság, a jog és igazság hitelvesztése, az „aki bírja, az marja" elvének kíméletlen érvényesítése, minden nemes és szent lábbal tiprása megrendíti a lelkek jövendőbe vetett reménységét. Pusztulás fenyegeti az emberben mindazt, ami magasabbrendűségének ismérve. S mint a hiéna- és a dögkeselyűhad a romokat, aljas bűnök szállják meg a lelkeket. Kard kell ide és vakolókanál! Kard: kiűzni, kiirtani az ős ellenséget, mely eddigi sikerein nekimerészkedve, elérkezettnek látja az időt arra, hogy Krisztus hatalmából kiragadja, végképp birtokba vegye és menthetetlenül örök kárhozatba döntse az embert. Vakolókanál kell ide: újjáépíteni az emberben a Szentlélek omladozó templomát s felépíteni abban újból — amelyen a szeretet és remény kialvó lángja új erőre kap -— a hit oltárát. Ez az első: a lélekvédelem és léleképítés eszközeivel újjáépíteni a roncsolt lelkű embert, mert csak ép, eleven építőkövekből épülhet újjá az egyház és a nemzet is. A lélekvédelem egyben egyházvédelem és a léleképítés egyházépítés is. Evangélikus egyházunk különösképpen ki van téve ma az idők ostromának. A szabad egyéniségre és autonóm közösségre nem kedvező a szelek járása. De — Istennek hála — az ostromlott és vihar körültombolta falak között még tisztán hangozhatik az evangélium, és nem ütközik akadályba a szentségek helyes kiszolgáltatása. Egyszóval egyházunk lényegi hivatását háborítatlanul betöltheti — templomban és iskolában. Éljünk is ezzel a lehetőséggel! Ne legyen egyetlen evangélikus család — mert ez a ma felette veszélyeztetett közösség a magva minden közösségnek —, sőt ne legyen egyetlen evangélikus lélek se, aki elláttatlanul maradna, akit a belmisszió és szórványgondozás' el ne érne. Lelkésztársaim! Magasan lobogtatva az evangélium fáklyáját, még a háztetőkről is prédikálva a megfeszített Krisztust, a szigorúan lutheri hitvallásos alapról egy tapodtat le nem térve, politikai, nemzetiségi és személyi ellentétek által sorainkon rést ütni nem engedve, szoros egységben egybeforrva védjük és építsük evangélikus Sionunk falait. Ha hívlak, örömmel jöjjetek közös épülésre és közös problémáink megbeszélésére, hogy ne maradjon közöttünk senki tájékozatlanul, tanácstalanul és senki se érezze magát közülünk elfelejtettnek, elhagyottnak a vártán. Ugyanez az intelmem és kérésem az iskolák papjaihoz, a tanítókhoz is, akikre szintén mint belső munkatársi gárdámra tekintek. A templom és az iskola egyházunkban szorosan összetartozik. Az iskola a templom előcsarnoka. Hogy kultúrintézmény is, az ennek a jellegének folyománya. Csak természetes, hogy a fény világosságot terjeszt. A törpeiskola helyzete különleges. Rendszerint! nemcsak előcsarnok az, de maga a templom is. Ügye annál inkább szívügyem. De ugyanaz az intelmem és kérésem az egyetemes papság minden más