Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1940

1940. október

14 egy 150 lélekkel, ezenkívül még több kisebb lélekszámú község. Az utolsó két község a határon túl eső Magyar-Gurab tartozéka volt, — azonban az anyaegyházak mindenütt átengedik a missziói kör megalakítása végett a tőlük távol eső leányegyházakat és szórványhelyeket. Remélem Isten segítségével a jövő esztendőre már többet jelenthetünk. Szervezkedésre alkalmas területek még a béri gyülekezetnek hegyen túli része, Bokor, Kutasó, Cserhátszentiván vidéke, amelyet anyagi erő híjján nem tudtunk eleddig missziói egyházzá szervezni; a nógrádi völgy, ahol a nógrádi leányegyház természetes központul kínálkozik; Ipolyság és vidéke, továbbá Fülek és vidéke. Szóval az aratni való gabona sok, az aratómunkás viszont kevés. Igazi jelentős eredményről akkor számolhatunk be, hogyha a szórványgondozás szüksége, mint elodázhatatlan és feltétlenül megvalósítandó feladat gyökeret ver az egyházi köztudatban. A szórványgondozás másik eszköze a visszacsatolt községek célszerű egyházi beosztása. Sok községet kaptunk vissza, amelynek anyaegyháza a jelenlegi határon túl maradt, vagy pedig az anyaegyházközség tért haza, de az erősítő és tápláló leányegyházak nélkül. Ily esetekben a lelkészi javadalomnak nagyobb kiegészítésére van szükség, mivel hiányzik az a hozzájárulás, amit az elszakított leány és fiókegyházközségek szolgáltattak a lelkész fizetéséhez. A községek beosztásánál a döntő szempont a lelkipásztori gondviselés lehetősége, a közlekedés könnyűsége és csak másodsorban a történelmi kötelék. Bármily tiszteletre és ápolásra méltó a mult hagyománya, ez a kötelességünk nem érvényesülhet annyira, hogy egyházunk jövőjét veszélyeztesse. A püspöki hivatalban elkészült a szórványterület beosztása, — ezt a tervezetet hozzászólás végett lebocsátjuk az érdekelt egyházmegyékhez s a jövőévi kerületi közgyűlés már jogerőre emelheti. Természetesen részint a nagy távolságok, részint a nem magyar anyanyelvűek lelki gondozása végett új segédlelkészi állások szervezésére lesz szükség. A lefolyt éven egy templomot szenteltem fel. Kicsi kis templom, ha terjedelmét, befogadóképességét nézzük, de nagy templom, ha arra nézünk, mily nagy buzgóság, áldozatkészség vés kitartás hozta létre Dorogházán, egy kis hevesmegyei magyar faluban, Kisterenyc l'iókegyházában. A falu végén emelkedő dombot ékesíti a kis templom, mellette a harangláb, kis harangjával, amely előbb Kisterenyén hívta igehallgatásra híveinket. A templomtelek néhai báró Solvmossy Jenő adománya; az elhunyt örököse, báró Solymossy Tibor követte az áldozatkészségben nagybátyja példáját. Elől jár a buzgóságban s példaadása lankadatlanul buzdítja híveinket az egyházszeretetre. A mindössze 70—80 lelket számláló kis nyáj lelkésze Limbacher Zoltán önzetlen, odaadó munkásságával versenyre kelt, hogy csodát műveljen. Isten szent Telke áthatotta a sziveket, adakozásra, munkára indította a legszentebb célért, hogy Isten igéje az avarnak hitt földön gazdag gyümölcsöt teremjen és új területet hódítson Isten országának. A kisded hívősereg, a Gusztáv Adolf egylet, a Gyámintézet s egyházkerületünk, a Baldácsy-alapítvány áldozatából épült templomát s az önmagát építő gyülekezetet továbbra is ajánlom közegyházunk jóindulatába és híveink szeretetébe. Nemcsak Dorogházán, de egész kerületszerte tapasztaltuk az egyházszeretetnek áldozatokban való megnyilvánulását. Alig akad egyházközség, mely újabb adományokat ne jelentene. Az ősi forrás ime