Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1936–1939

1936. szeptember

11 Az egyetemes egyház lelkét foglalkoztató kérdések közül talán legfontosabb a zsinat és az új egyházi törvényalkotás kérdése. Evangélikus egyházunk sokáig ingadozott: vájjon csonkaságában összeülhet-e új törvényalkotásra, amelyben elszakított véreink és gyülekezeteink nem vehetnek részt? Végre a gyakorlati élet követelése, amely a kor haladásához való alkalmazkodást sürgette, a zsinattartás mellett döntött, de azzal a feltétellel, hogy ha országunk és egyházunk épsége helyreáll, egy új zsinat alkotja majd meg az egész közegyházra alkalmazható egyházi törvényt. Egyelőre arra kell törekednünk, hogy egyházunk a túlzott jogszabályimádat miatt el ne veszítse és meg ne gyöngítse a hitvallási alapot, amely minden egyházi alakulatnak életforrása és kiindulópontja. Jogszabály nélkül el lehet képzelni egy egyházat, vallási közösséget, aminthogy a történelem erre mutat is példát, de hitvallási alap nélkül egyház ép úgy nem létezhetik, mint természeti élet levegő, víz és napsugár nélkül. Kétségtelenül Skylla és Charybdis között hajózunk. Az egyoldalú államosítás függetlenségünkből kiván áldozatokat, viszont a függetlenség és önkormányzat nagyobb anyagi áldozatra kötelez bennünket. Előttünk áll a választás, melyiket taitjuk értékesebbnek. A jelenlegi átmeneti korszakban is gondoskodnunk kell arról, hogy híveinkből és gyülekezeteinkből az önfenntartás és önsegély ösztöne ki ne haljon. Mert ha ez kihal, akkor egyházunk olyan természeti alanyok sorsára jut, amelyeknek egyes életszervei huzamos használat nélkül elsorvadnak és életképtelenné válnak. Evangélikus egyetemes egyházunknak egyik életkérdése a szórványkérdés, amelyet talán a tiszai kerület kivételével a mi egyházkerületünk érez legelevenebben. Aligha tudjuk ezt a kérdést külön szórványadó nélkül megoldani. E szórvány-adót azonban csak a zsinat teheti kötelezővé. De mig a zsinat ez irányban határozhat és határozata törvényerőre emelkedhetik, a közigazgatási testületek is munkálkodhatnak, hogy a szórványügy egyházunk sorvasztó betegségévé ne váljék. Erre egyik eszköz volna a theologusok és segédlelkészek szórványszolgálatra való nenevelése, amit ugy képzelek el, hogy a szünet idején a theologusok osztassanak be nagy szórvánnyal biró gyülekezetekbe, hogy e kérdésnek lényegét közvetlen szemléletből ismerjék meg. Bizonyos fokú okos, célszerűbb gazdálkodás is szükséges híveink és gyülekezeteink anyagi áldozatával. Saját szórványainknak a gondozására sokkal kisebb összeget fordítunk, mint keletázsiai és afrikai benszülötteknek a megtérítésére. Itt szükséges az arányosítás, még helyesebben szólva az egyenlősítés, hogy a pogánytérités miatt, bármennyire fölemelő is az e célra adakozóknak idealizmusa, lelki éhséget ne szenvedjenek azok, akiket Isten közvetlenül a mi szülői gondjainkra bizott. A missziói munka a mi kerületünkben eddig jórészt egyéni munka volt, egyes lelkészeknek és apostoli buzgóságú tanítóknak, világiaknak ösztönös elhatározásából eredt tevékenysége. De amint nagy háborúk sorsát nem a guerilla-harcok döntik el, amelyek bár ritka hősiességet mutatnak és lelkesítő példákat is adnak, A zsinat Szórványgondozás