Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1935. Rendkívüli közgyűlés

1935. szeptember

20 gékonyság teljesen kihal s az ember tisztára földtúró féreggé válik amelynek egyetlen gondja a zavartalan testi életrend ? Amikor sem egyházra, sem hazára nem lesz többé szüksége s mint Madách végtelen hóvilága az eszkimó szinben eltemet minden nemesebb törekvést, eszmét és érzelmet; — csupán a fókára gondol, mely élelmét, ruházatát, fütőszerét adja? Várjunk-e még tovább? Nem várhatunk. Minden egyháznak százszoros erővel, idegfeszitéssel kell munkához látnia, hogy megmentse az emberi lelket a továbbsülyedéstől. Ne egymás ellen tusázzanak a számbeli hódítás olcsó sikeréért; amíg számítgatják nyereségeiket, a sokkal nagyobb kárt, a lelkek elsekélyülését nem méltatják figyelemre. Szálljanak sikra nem egymás ellen, hanem egymással szövetkezve a lélek belső, orozva pusztító ellenségei ellen, teremtsenek a romokon uj világot, aminek éltető levegője a szépség, jóság és igazság. E céltalan, gondatlan versengés mintha felbukkanó tüzjele volna annak a párhuzamosan, egyidejűleg duló világháborúnak, amely mig a fehér fajú nemzetek kicsiny kon. cokért öldöklik egymást, szemünk elé vetiti a keleten félelmesen emelkedő világhatalmak erejét, amelynek nyílt program inja, hogy elpusztítson minden keresztyén mivelődést, templomot, iskolát, főkép költészetet, hitet, ami a léleknek legékesebb virága. Szántsunk mélyebben és vessük a magot porhanyitott, tisztított földbe. Nem dolgozhatunk a XVII. század eszközeivel, amelyek egykor hasznos, célszerű eszközök voltak, ,de ma használni annyi, mintha a traktorok korában faekékkel szántanánk. Meg kell keresnünk minden lélek ajtaját, hogy behatolhassunk, megérthessük. A tudás vágyát, mely szinte türelmetlen vággyal óhajtja eddig nem sejtett titkok fátyolának föllebbentését, nem olthatjuk el kővé dermedt elméletekkel, rég holttá vált gondolatformákkal és szabályokkal, mert lényeget keres, igazságot, amiben megnyugodhatik. Luther és reformátor társai a lényeg föltárásával diadalmaskodtak a középkor meddővé és vértelenné szegényedett formaimádata felett, mely akkor már egyetlen szivet sem tudott lángra gyújtani, mert az egyházi intézmények, még a templomok is, nem a menny pitvarai voltak többé, hanem az elhelyezkedés és érvényesülés kegyetlen versenyterei. A reformátorok csapására kell visszatérnünk, hogy az élet harcát győzelmesen megvívhassuk. Nem az egyház földi uralma a cél, hanem Isten szolgálata, az emberek, szenvedők szeretete által. Egyházunk programmja mesteri tömörséggel van megszabva abban, amit Jézus a Keresztelőnek tanítványaitól izen: „Menjetek el és mondjátok meg Jánosnak, amiket láttok és hallotok. A vakok szemevilága visszatér, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak és a szegényeknek az evangéliom prédikáltatik." Az az egyház mondhatja magát igazán Jézus tanítványának, a Krisztus testének, mely ebből a nagy hivatásból a legtöbbet tud életté és valósággá varázsolni és pedig nem az uralomvágy önző számításával, hanem önzetlenül, a krisztusi eszmény odaadó szolgálatával. És akkor a hitvallás