Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1935. Rendkívüli közgyűlés

1935. szeptember

Y? Mint az elnöki megnyitó után, úgy most is percekig zúgott a közgyűlés közönségének tetszésnyilvánítása. 9. Ennek elcsendesedése után az egyházkerületi felügyelő elnök felkérte a püspököt, hogy székfoglaló beszédét elmondani szíveskedjék. D. Kovács Sándor a közgyűlés élénk tapsa és éljenzése között emelkedett szólásra s a közgyűlés feszült figyelme közben tartotta meg székfoglalóját a következőképen: Nagyméltóságú Felügyelő Ur! Méltóságos Államtitkár Ur! Mélyen tisztelt Közgyűlés! Kedves Vendégeink! Hálásan köszönöm Nagyméltóságodnak érdememet meghaladó méltató szavait és a gyülekezeteknek kitüntető bizalmát. E bizalom jelentőségét azonban nem szerény munkám fölemelő elismerésében látom. E választás bizonyságtétel egy gondolat mellett, amiben mindnyájan hiszünk s aminek megtagadását véteknek" tekintenénk. Részemről szintén bizonyságtétel, hogy a választásban nyilvánult közakarat előtt meghajolok, a szivembe irt, minden eskünél erősebb isteni törvénynek^ engedelmeskedem és annak teljes erőmből szolgálni akarok. Úgy érzem magamat, mint fáradt szárnyú madár, amidőn az alkony fátyola aláereszkedik a földre. Sietten-siet a fészek áhított nyugalma felé, de szinte már célja küszöbén hirtelen visszafordul, újult erővel csapkodja szárnya a levegőt, ismét vonzza az élet és küzdelem varázsa. Ily érzelmi hullám borítja el lelkemet e pillanatban, amidőn nagy emlékű, barázdahasitó elődök egyszerű utódaképen a dunáninneni kerület püspöki székét elfoglalom. Négy évtizedre nyúló theol. tanári munka után, az emberi dologbiró kor határán, amig plántáltam és vetettem a sáfárságomra bízott lelkekbe, fel-felbukkant előttem, mint kecsegtető vágytárgy, egy árnyékos emlékliget képe, amelynek illatos hűsében elvonulva csendes szemlélődéssel fejezhetem be szegődségem idejét, — de az az égi akarat, mely földi utamat eddig is egyengette, megállított azzal fa szózattal: fordulj vissza az életbe, szánts, vess és küzdj tovább, mert nem pihenésre, hanem munkára rendeltelek téged. Megújítalak, hogy elvégezhesd, amit reád biztam. Meghallám a szózatot, mint az ifjú Sámuel a templom mélyén. „Hívtál engemet Uram, imhol vagyok". Elindulok az uton, amelyet kijelöltél nékem és hiszem szent erős hittel, nem engeded, hogy az én lábaim megbotoljanak és lelkem megtántorodjék. Itt állok, a kezembe adott kormányrúd mellett és első tisztemnek tekintem, hogy szívbeli mély hálával emlékezem meg azokról, akik Isten követeiképen lelki fejlődésemet irányították, hogy mindig több és tőbb bízatott sáfárságomra; végre a bizalom fölemelt a legszebb, de legfelelősségesebb helyig. Kevesen élnek már közülök, a legtöbbet néma sir takarja. Titkos, belső parancsot követve áldó imádsággal teszem sírjukra a fejemre illesztett koszorút, teszem az élők lába elé, függesztem az iskolák