Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1913. Rendkívüli közgyűlés 1.

1913. január

És az ifjú, aki az ekeszarvára tevé a kezét, többé nem tekintett visszafelé, hanem csak előre. A munka nőttön-nőtt; a teher, amelyet elvállalt, egyre nagvobodott, de nőtt ereje és az elismerés is, mely fokról-fokra emelte, úgy hogy midőn 1895-ben a dunáninneni kerület 30 évi buzgó munka után nyugalomba vonult, majd kevéssel utóbb elhunyt felügyelőjének helyébe utódot keresett, a bizalom Laszkáry Gyula felé fordult, aki számtalan jelét adta már. hogy egyházunk viszonyait és ügyeit ismeri és pedig nemcsak a gyűlések tárgyalásaiból és a jegyzőkönyvek holt betűiből, hanem a gyülekezettel összeforrott szeretet gazdag tapasztalataiból. Nehéz viszonyok között szállott rá a fontos feladat. A kevéssel előbb tartolt zsinat intézkedései még nem mentek át az életbe, sőt részben végre sem voltak még hajtva: az egyházkerületek új beosztása következtében egyfelől a régi kötelékek elszakadásán érzett fájdalom. másfelől az újonnan idecsatolt tagoknak megnyugtatása nagy bölcseséget, de egyúttal nagy szeretetet és kitartást is követelt a vezérektől. Jól érezte ezt püspöki elnöktársa, midőn e szavakat intézte hozzá: »A te mundkád nehemiási munka lesz; a falnak építésével kell kezdened. Elválasztó fal legyen az? Nem és nem! Itt egyesíteni vagy hivatva és nem elválasztani. Ama kőfal az egy munkában egyesített testvérek védőfala legyen, hogy az Isten városának falain belül csend és béke legyen az Isten országa építése művénél, az Úr szent gyülekezetébe«. De mélyen érezte a boldogúlt is, midőn székfoglalójában a nehéz időkre uial. de nem retten vissza, hanem fogadja, hogy pártatlan szívvel egyformán kész szolgálni minden egyházmegye, minden gyülekezet érdekét és ha erről a bizalmatlanokat meggyőzhetné és elérhetné azt, hogy »velünk együtt érezve, és együtt működve« munkálnák kerületünk és egyetemes egyházunk javát, azt a napot tekintené egyházi működése legszebb napjának. Ezt a napot csakhamar megérte. Nem is lazúltak a szálak, amelyek az elhúnytat a kerülettel egybefűzték. Még ott is, ahol a vélemények szétágazlak és az elhúnyt férfias határozottsággal ragaszkodott álláspontjához, tisztelte mindenki, mert egyről meg volt győződve mindenki, arról, hogy szavai és tettei nemes indítóokból fakadnak. Lehet-é ennek a köztiszteletnek szebb bizonysága, mint mikor 1909 nyarán szeretve tisztelt püspökünkkel együtt 50 éves egyházi működésre tekintett vissza és amikor az egész egyházkerület örömmel és hálával ünnepelt, hosszú munkára visszatekintő agg vezéreivel. Rövid három év telt el. Már az alkonvodás esztendei voltak, de azért a munkának voltak szentelve. Felügyelőnk gyengélkedése daczára ott volt mindenütt, ahová egyháza iránt tartozó kötelessége hívta. Nem következett be az az idő, amelyre beköszöntő beszédében alázatos lélekkel utalt: hogyha nem használhatna immár egyházkerületének, erősebb vállaknak adná át a munka terhét. A vezető helyen, egyházkerületünk sőt egész egyházegyetemünk bizalmától és tiszteletétől körülvéve fejezte be munkás életét. És ha e munkás életben megnyilatkozó jellemnek alapvonásait keressük, könnyű megtalálni. Az egyik a forró hazaszeretettel párosúlt egyházszeretet, a másik a hűség, amely mindenütt elsősorban kötelességeket lát és szolgálatot akar teljesíteni. Ezekből a jellemvonásokból fakadnak elhatározásai, megnyilatkozásai, cselekedetei. Ezeket kereste másokban is. Nem akart uralkodni, hanem együtt