Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1913. Rendkívüli közgyűlés 1.

1913. január

í. Ez mindenekelőtt azt jelenti: gyászodban is tégy vallást Krisztus diadaláról! Igen, diadalt hirdetünk a halál hatalmával szemben. Vagy talán félve, kétkedve vesszük ajkunkra az apostol diadalénekét, mert oly mélységesen érezzük a halál hatalmát? Pál apostol is érezte. Tudta, mit jelent, midőn a halál szerelő sziveket választ el egymástól, vagy mikor megállítja a nemes czél felé törekvő vándort, akit reménye már-már a czél elérésével kecsegtetett, vagy, midőn azt választja ki magának áldozatúl, akire emberi számítás szerint még oly nagy szükség volna s akinek helyét részvét és szeretet pótolni nem tudja. Mi nyugtasson meg bennünket? Talán az, hogy ez a mi sorsunk? Virulunk és hervadunk mint a virág? Óh de az emberre a halál nem az, a mi virágra a hervadás. Az ember Isten képét viseli. Életre van hivatva. Egész valója fellázad a halál gondolata ellen és tiltakozik, ha hívó szavát hallja, ha közeledni látja. Mert érzi, hogy a halál átokként nehezedik az emberi nemre. Ezért remeg előtte a teremtés koronája. Ezért oly égető a seb, amelyet elhunytjaink sírjánál érzünk. Átok az, mely bűnös voltunkkal függ össze; ez az ő fulánkja, ezzel ejti rajtunk azt a borzasztó sebet, amelyet csak ember érezhet. Óh, ha valaki itt segíthetne rajtunk! Ha volna, aki bűneink bocsánata felől megnyugtatna, az a halál fulánkját is kitépte, a halál borzalmait is eloszlatta volna! Istennek legyen hála, ismerjük ezt a jótevőt: »Istennek legyen hála, ki adott nekünk diadalmat az Úr Jézus Krisztus által.« Ne félj, bűneid meg vannak bocsátva, Isten gyermeke vagy. Ne félj, Krisztusod a ki érted is elszenvedte a halált s úgv ment be az ő dicsőségébe, örök kiengesztelést hozott létre. Istené vagy immár hivő lélek a síron innen, azé maradsz a síron túl is. Senki ki nem ragadhat kezéből, bármily mélyre essél, karjaiba hullsz. »Hol vagyon, halál a le diadalmad? Koporsó, hol a te fulánkod?« Az életé a diadal. Ezt hirdetjük, szeretteim az Úrban ez órában is. így gyászoljuk evangéliomi módon elhunyt jelesünket. II. E hitben nem vigasztalan bánattal, hanem az igaz kegyelet és hála érzelmeivel ujítjuk fel emlékét. Mintha itt látnánk most is a határozott arczú és mégis oly szelid tekintetű férfiút. Mintha itt ülne közöttünk, ahol még a nyáron velünk együtt hallgatta Isten igéjét. Pedig ő immár nem homályos beszéd tükrében, hanem szemlől-szembe látja az igazságot; nem a küzdő egyházban zengi zsolozsmáit: a béke és diadal révében nyugszik immár hajója. Kivette ő a küzdelemből is a maga részét. Már húszesztendős korában ott van a küzdők között. Csodálatos: mikor mások még alig gondolnak a nyilvános élet feladataira, ő már akkor a meglett, tapasztalatokban edzett férfiak sorában harczol egyházunk szabadságáért, önkormányzatáért. Óh, nehéz, de nagy idők voltak azok! Honnan meríti az ifjú a küzdelemre a bátorságot? Honnan szívében az a ritka őszinte érdeklődés egyháza sorsa iránt? Menjünk vissza abba a családi körbe, amelv ősi nemes hagyományként őrzi a hitnek kincseit, ápolja a házi oltáron a vallásos búzgóság szent tüzét. Ott lobbant lángra a gyermek szívében a szikra, ott eredt meg a jó mag, amely a nagy feladatokkal terhes kor érlelő hatása alatt oly hamar merész sudárba szökkent.