Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1910

1910. augusztus Ünnepély

37 is. hol a hívek külön zsinatot nem tartottak: ezek szolgáltak útmutatókul a szervezkedésnél az egyházi közigazgatás vezetésénél. A zsolnai zsinat tartásának jelentőségét méltányolnunk kell. A szervezkedés szükséges volt; ez erősítette az összetartozást, közös czélokra egyesítette az erőket s könnyebbé tette a védelemre sorakozást. Egyházunk nem maradt ment a megpróbáltatásoktól. Semmi nagy eszme nem jut el czéljához nagy áldozatok nélkül. Az út, melyen győzelemre halad: verejtéktől, könnytől, vértől ázik. Szenvedés a bizonyságlevél, nagy értéke mellett. Az evangéliomot hirdető egyházaknak is át kellett menniök a tűz- és a vér keresztségen. A pár évvel a zsolnai zsinat előtt törvénybe foglalt bécsi béke csak hiányosan. rövid időre tarthatta fel a hitünk ellen megindúlt üldözés rohamát. Ellenségeinkkel szövetkezett az állami hatalom s megújított támadásaival a vallásszabadság kiirtására tört és pedig ez a szabadság volt a nemzeti alkotmánynak is egy védvára. Hogy egyházunk a romboló, viharos időket átélte, ezért mindenekelőtt Istené legyen a dicsőség. Az ő lelke munkált az evangéliom által, fentartotta a hívekben a béketűrést, az igazság végdiadalának reményét. Ezzel vigasztalt, bátorított: »0 benne bíztak a mi atyáink és nem szégyenültek meg.« A múltról emlékezés Eben-Ezer előttünk, hirdetve, hogy mindeddig segítségünk volt nékünk az Ur. Hálaáldozattal borulunk le előtte, áldott legyen örökké szent neve! Tisztelettel adózunk mindazok emlékének, kik mint az Isten titkainak sáfárai életüket áldozták azon feladatra, hogy az egyházat igaz alapjára: az evangéliomra állítsák vissza s azon emeljék tovább. Kegyelettel gondolunk a lelkészekre, kik mint jó pásztorok viseltek gondot a nyájről s apostoli lelkesedéssel végezték a szolgálatot, mit a Krisztustól vettek. Sokszor nélkülözve, üldöztetve, gyülekezeteikből az ellenség által kiverve, bujdosva is hirdették az igét s sötét éjben, sivatagban, rengetegben is éleszték az őket felkereső hívek hitét, szóval s példával buzdítva a vészek között is. »Légy hű mind halálig!» A világi vezérek, az egyház többi tisztviselői is minden áldozatra készen állottak az ostromolt Sión falain. így folytatták a hívek az egyházépítést, mint Nehemiás népe, egyik kézben a munkaeszközzel, a másikban a védő fegyverrel. Az úttörők, alapvetők, a szervezés munkáját a zsolnai zsinaton megkezdő lelkes vezetők, hithősök, vértanuk legtöbbjeit jeltelen sír fedi Hamvaikat szétzilálta az enyészet keze, de hűségük felett ott virraszt, mint örök lámpa, a hálás tisztelet. Ők megharczolták a nemes harczot. Áldás emlékükre! ír. A múlt emlékei továbbá a hitnek győző erejét tanúsítják. Meghallgatjuk a múltat, hogy »a béketűrés és az Írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen«. »A remény szülője a hit. ama titokzatos láthatlan erő. mely eget és földet egyesít s mint a lélek szárnya a porból Istenhez emel. Az eszményit tartja mindig szemünk előtt s hirdeti, hogy az igazság hallhatatlan, mint maga az örökkévalóság. Hasztalan üldözik, koszorúzzák tövissel, verik keresztre; reá nézve a szenvedés a megdicsőülés útja. Hasztalan temetik el: »a koporsóból kitör és eget kér.« A történet bizonyítja, hogy nagy tehetségű, hírneves nemzetek is csak addig maradtak a hatalom magaslatán, addig volt alkotó erejük, mig a hit hatotta át lelki éltüket. Amint hitük elhamvadt, romjai felett támaszát veszteit folyondárkép tört le az erkölcsi érzés. Kihalt a lelkesedés nagy elvekért s a földhöz tapadt nép elkorcsosultan hanyatlott a pusztulás felé. Szívemelve mutatja egyházunk múltja is a hitnek erejét. Ez volt a hívek serege előtt a vigasztalásnak. reménynek kútfeje. Ez tartotta lángolásban a buzogást, amellyel a vezérek csüggedetlen folytatták az építés s a védelem munkáját. A hit vezette őket, midőn zsinataikon az egyház jóltevő, nevelő gondoskodását törekedtek az életre mind jobban kiterjeszteni. Élő hitükből fakadt