Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1910

1910. augusztus Ünnepély

11 és papok javait; feltörik a templomokat, felássák a sírokat, hogy a halottakon található ékszereket elrabolják; gazdáikat veréssel, sebekkel illetik, sőt gyakran mégis ölik . . . Dühök egyiránt kiterjed minden nemre, korra osztályra. Még az adószedőket is kirabolják . . . így lőn, hogy számtalanok, kik nemes vérből származtak s egykor birtokaikon bőségben éltek, most rongyokkal fedve, éhesen koldulva kénytelenek bujdosni* Egész falvak kiraboltatnak anélkül, hogy a tettesek kérdőre vonatnának: Castaldok, Belgiójosok és Karaffák senkinek sem voltak felelősek. És mi történt egyházi téren az evangélikusokkal? Ezt híven leírni majdnem lehetetlen. Itt nem az idegen zsoldosok, hanem a hazai római főpapok dühe adott irányt az eseményeknek. Maga a római pápa VIII Kelemen volt az. aki az európai fejedelmeket a protestantismus kiirtására buzdította. Ezek között kiváló szerepet játszott a vallási fanatismusban nevelt, beteg kedélyű Rudolf császár és király, aki alatt hazánkban az erkölcsi romlottság tetőpontját érte el. Rudolf király jellemének és gondolkodásmódjának megismeréséhez tudnunk kell, hogy ő Spanyolországban, a vallási inquisitió hazájában, II. Fülöp udvarában nevelkedett és lelke teljesen a jezsuiták kezében volt. Ez a tény megmagyarázza egész politikai irányát; megmagyarázza azt is, hogy sem a németek, sem a magyarok nem szerették, mivel ellentétbe került egyrészt a germán szellemnek egyik jeles szülöttjével, Lutherrel; másrészt pedig a magyarok szabadságszeretetével is. Mint német császár birodalmi egységre, mint katholikus egyházi egységre törekedett. Mint német császárnak, megvoltak idegen zsoldosai, akik Magyarország népét pusztították; mint katholikusnak, megvoltak jezsuitái, akik a hazai protestáns népet pusztították. Ha ehez hozzá vesszük, hogy ez a szerencsétlen Magyarország politikailag darabokra volt törve, vallásilag pedig felekezetekre szakgatva: akkor előttünk áll az ország közügyei züllöttségének teljes szomorú képe. A hazai jezsuiták és a velük tartó külföldi kath. theologusok kifogyhatatlanok voltak az uj meg uj üldözési módok kitalálásában és a kath. fejedelmek izgatásában Külön iratokban óvták és intették őket. hogy ne alkudozzanak az eretnekekkel, mert azok a királyok és fejedelmek, akik ú. m. vallási dolgokban engedékenyek, nem részesülhetnek az isten áldásaiban! Ezeknek nézete szerint az aki a nyájat meg akarja tartani, nem barátkozhatik a farkasokkal. Aki gyümölcsös kertjét megóvni akarja, annak nem szabad odabocsátania a vadakat, oroszlánokat, medvéket, rókákat és disznókat. ... Az eretnekek rosszabbak, mint a török rabszolgaság . . . Ezért a jezsuitákat nem szabad kiűzni Magyarországból, mert ezek leghívebb őrzői az Úr gyümölcsös kerljének! A magyar trón birtokosa teljesen a jezsuiták kezében voll. Ezeknek befolyása alá kerültek azok a római kath. magyar egyházi főméltóságok, akik prot. nemesi családokból származván, kétszeres buzgósággal fanatizálták a különben is beteg kedélyű Rudolf királyt. Ezek között kivált Forgách Ferencz püspök és kancellár, aki belevitte a gyenge királyt törvénytelen erőszakosságokba, és az országot a belháború pusztító tüzébe belekergette Ez volt az, aki Bocskay Istvánt és társait arra kényszerítette hogy az aranv-bulla ellentállási jogára támaszkodva, fegyvert fogjanak a vallási és politikai szabadság kivívására. Önök tudják, tisztelt hallgatóim, hogy ezúttal a hadi szerencse Bocskayéknak kedvezett és a király kénytelen volt békét kölni vele. De a békealkudozások ideje alatt is Forgách érsek volt az, aki a gyenge királynak azt merte tanácsolni, hogy inkább vesszen el az ország semhogy az eretnekeknek szabad vallásgyakorlatot engedjen Ő Felsége. De a fegyveres erő és az egymás után következett szerencsi és korponai országgyűléseken tapasztalt kedvezőtlen hangulat arra kényszerítette az * L. Horváth Mih. Magyarország Tört. 1871. kiad. IV. 479. 1.