Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1896–1900
1899. augusztus
91 készei és tanítói részére, a kik már a területi változás előtti időben hivataloskodtak a dunáninneni egyházkerületben, illetve a liptói esperességben, az alapítvány élvezete a jövőben is íentartassék. Miután a tiszai egyházkerület az 1898-ik évi julius hó 10 — 12. napjain tartott egyházkerületi ülésén 56-ik jkvi sz. a. hozott határozatának eme része indokolva nincs, indokok czáfolatába nem bocsátkozhatunk, tehát csak saját álláspontunk jogi támogatására szorítkozhatunk, megvilágítva egyszersmind az egyetemes egyházi ügyész úr véleményében felhozott méltányossági kérdést is. I. Jogi szempontból az alapítványi okiratra, vagy néh. Reischel Károly végrendeletére alapított oly igény, mely az átcsatolt esperességek lelkészei- és tanítóinak a Reischel-alapítványból nyugdíjat követel, nézetünk szerint semmiféle bíróság által megállapítható nem lesz, mert e tekintetben a végrendelet igen világosan szól; vonatkozzék ezen igény akár a) a területi beosztás után az elválasztott megyékben szolgálatba lépett, akár b) már azon időben tényleg szolgálatban volt lelkészekre és tanítókra s így jogi felfogás szerint a kérdést befejezettnek kellene tekinteni, ha nem vetette volna fel az egyetemes egyházi ügyész úr a méltányosság kérdését, mondván, hogy a nem saját hibájukból, hanem magasabb tekintetekből, a közérdek szempontjából létesített reformok miatt, vagyoni érdekeikben hátrányt szenvedett és jelenleg bivataloskodó lelkészek és tanítók kárpótlást nyerjenek s ezért rájuk nézve a felosztás előtti állapotot véli méltányosság szempontjából fen tartandónak. II. A méltányossági szempont oly értelemben s oly kiterjedésben, mint azt az egyetemes ügyészi vélemény érvényre juttatni óhajtja, a liptói és más esperességekkel átcsatolt lelkészek és tanítók segélyezési igényeinek megállapításánál, nézetünk szerint nem alkalmazható, mert az igazsággal jogi felfogás szerint ellentétben álló s ennek sokszor rideg alaki jogszabályait enyhíteni hivatott és erkölcsi hatással bíró méltányossági elv, csak subjectiv momentumokkal szemben érvényesíthető, jogsegélynek tekinthető, oly esetekben, midőn az emberi viszonyok tökéletlenségénél fogva oly helyzetek keletkeznek, midőn az anyagi igazság rovására kellenne a rideg formai jogot alkalmazni. Ezen esetekben valamely magasabb jogelvre való visszatérés által kell a kivételt az általános jogszabály alól oly módon megalkotni, hogy az ellentétes érdeknek a jogszabály ellenére történt megállapítása, a jogot átengedő félben az erkölcsi elégtétel érzését felköltse. Ezen a magasabb jogi tekintetek által előidézhető erkölcsi elégtétel érzületének bekövetkezte azonban a jelen esetben, midőn nem a Reischel-féle bizottságnak valamely fényéről, hanem egyrészt a végrendelkező által alkotott jogviszonyról, másrészt az egyetemes egyház által alkotott területi beosztás folytán előállott változás következményeiről van szó, egyszóval a bizottság nem saját tényében forog, nagyon kétséges, mert a Reischelféle bizottságnál, mint erkölcsi testületnél hiányzik azon subjectiv
