Dobos János (szerk.): Egyházi Almanak az MDCCCLXII-dik évben (Pest, 1862)

ÉLETRAJZA.

65

kásságát ez a rendszeresség követte, melynél fogva ő mindent annak idejében tett, elhamarkodás vagy elkésés, ez a két minus az ember életében, nagy ritkán zavarta meg. Szeretettel és tisztelettel ragaszkodva bátyámhoz, nagy, lehet mondanom ösztönszerű figyelemmel kísértem mindegyik szavát? sőt mozdúlatát, nyugtalanul vártam mindig az időt, mikor az e. kerületi gyűlések alatt vagy házánál huzamosabb ideig lehettem körében, ilyenkor nem kerülte el figyelmemet az a feltűnő csin és rend, mely kivált tanuló szobája egyszerű készletei között uralkodott.

Jeles könyvtára, mit utódai a losonci oskolának ajándékoztak, nemcsak kötetszámra, hanem szaktanilag volt mindig rendezve, port, könyvein, vagy egyszerű bútorain senki nem látott. Egy asztalon a mindig nyitva álló anyakönyv, Íróasztalán egy tintamocsok nélkül a könyv, melyből olvasott, az írószerek, a Biblia, mellette, Virgil, Horác, Seneca. — Tanulószobájának ódonszerü karikás ablakai kápolna alakot adtak az egésznek, e karikák illetetlenül maradtak haláláig. Most a kis szoba meglehet világosabb fiókos ablakaival, de magas homloka a porba-hullott mint a régi ablak karikái.

Az iskolai pályán Debreczenben mindenütt kitűnő volt a kis Dobos, miként kortársai elnevezték, még pedig nem azért, mert nagybáttya Földvári volt, hanem azért, mert az elsőséget szorgalma és tehettségei után megérdemelte. Azonban ingerlékeny szövetű idegzetére károsan kezdett már korán hatni a húzamos szellemi feszülés, és aranyeres baja, mi később életét felemésztette, itt vette eredetét. Egy iskolai jelenet, mi bátyám kedélyére nehezedett éveken át, mi öt a sírhoz közelvitte, és a mi bátyám gyöngéd jellemére némi világot vet, hadd legyen itt megemlítve. Theologus korában a szigorú Budai Esaiás, egykor haragjában, meglehet kíméletlenül bánt vele tanitásközben. Bátyámat eszméletlenül vitték ki a tanteremből, ki tudná felszámítni mi hatással lehetett ez egy esemény bátyám egész életére ? — Kevélységgel, sőt gőggel szerették bátyámat vádolni sokan kortársai közül, kevélynek mondák őt többen paptársai, én önérzeten kívül másnemű büszkeséget nem találtam benne, hanem igenis volt külsőjében, járásában hangjában valami rugonyosság, minélfogva hajlongni soha nem tudott, de azért jó szive számtalanszor ellágyult, sőt megtört a szokatlan érzelmek alatt.

Debreczeni iskolai pályáját befejezte a seniorság. — „Lementem — így beszélte bátyám — seniorságot végezve Földvári bátyámhoz, szokatlan vidám arczczal, azelőtt soha nem mutatott szívességgel nyújtott kezet először életében. „Meg van biz ez édes öcsém, magam se hittem, hogy ilyen becsületesen végezd.“ Bátyám, folytatá ő — soha meg nem dicsért, épen azért ez a laconicus dicséret volt legszebb bizonyítványom.

5