Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)
1922-08-27 / 40. szám
Előfizetési árak: egész évre 160-— K, félévre 80-— K, negyedévre 40 •— K. Egyes szám ára : 4 korona; pályaudvaron 4 K. . Gondolathelté8. ii. Első cikkemben azt a kérdést vetettem fel, mikor fog a nagy zavar, magyarságunk jelenében megtisztulni és leüllepedni. Azt feleltem : sokára. Sok még mindig a zavaró elem s az önzés, pártoskodás, széthúzás. Sok időbe kerül, mig megint egymásra ismerünk, egymásért élni halni tadó magyarok leszünk. Ezek után már megadhatom a feleletet arra a kérdésre is, hogy milyen lesz ezen zavar ülledéke, vagyis a magyar jövő ? A zavart vízből leüllepedhetik valamely egyszerű test, pl. : az arany, de leüllepedhetik valamely összetett test is, amely külsőleg egynek látszik, pl. : agyag. Arany — ez a teljesen egynemű, homogén, osztható, egészében és részeiben is ériékes elem — csak arannyal telített és mást mint aranyat nem tartalmazó vizből üllepedhetik csak le. Vájjon ilyen szinaranyat tartalmazó kristály viz e a magyarság fölzavart vize ? Nem 1 A magyarság fö'zavart vizében nagyon sok és egymással teljesen ellentétes elem kering, üti, marja, zavarja egymást. A magyarság fölzavart vizéből tehát csak egymástól összevert, egymáshoz ezerszer és ezerszer hozzá- ütődött, de végre is egymáshoz hozzásimuló, egymást kiegészítő, egymás nélkül önállóan nem létezhető, külsőleg egynek látszó, de belsőleg önálló, autonom összetevőkből kialakult ülledék fog keletkezni, megváltódni. Az a külső burok, amely a magyar jövő összetevőit egységbe fogja foglalni, csak a műveltségtől átitatott földszeretet, á haza- szeretet lehet, s azok a részek, amelyeknek a zavargások alatt le kell kopniok a magyaréig összetevőinek a testéről, hogy a külső POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. burok ki ne szakadjon, a magyarság összetevőinek hibái, vétkei. Hogy melyek ezek & hibák, vétkek, jól tudja mindenki! Ha valaki mégis azt mondaná, hogy nem tudja, az még sohasem szállt magába, az még sohasem akarta magát nagyobbá, szebbé tenni, mint amilyen ; meg volt elégedve magával A naggyálevés első és nélkülözhetetlen feltétele ugyanis a magunkbaszállás (intuitio), mert aki magába néz, az meglátja magában annak az okait, hogy miért nem értették meg embertársai, mit hanyagolt el, miért csinált zavart, miért nem szerették, miért nem fejlődött s lett szebb, nagyobb, nevesebb emberré. A nemzet egyes emberekből áll, a magyar nemzetnek én is, te is, ő is, mindnyájan, akik magyarnak érzik magukat, összetevői vagyunk. Ha én, te, ő, nagyok, szépek, nemesek akarunk lenni ; szép, nagy, nemes, boldog lesz a magyar nemzet is. Ha én, te, ő, hibákban szenvedünk, nem nézünk magunkba, a hibát nem látjuk meg és nem vetjük ki magunkból, tehát nem jobbítjuk, nem újítjuk magunkat, akkor az egész nemzet nem néz magába, az egész nemzet hibában szenved, nem jobbul, nem újul, nem fejlődik. Eredmény: Tartson minden ember, aki magát magyarnak érzi és a magyar jövő kiépítésében részt akar venni, részt akar követelni magának, minden tette után önmegvizsgálást s ha hibát talál magában, vesse ki azt magából s ne engedje soha többé visszatérni magába, mert ezáltal a nagy magyar zavart tisztítja s a magyar jövő gyors leülepedését, kikövülését segíti elő. Kérem szépen a gondolkodó, önmagukat vizsgáló magyarokat, hogy a jövő száSzerkesztőség: Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal és nyomda: Esterházy-utca 17. szám. Saját ház. (Telefon : 40. szám.) mokban imának le egy-egy magyar hibát és kötnék lelkére a magyarságnak, hogy jövőnk nagyságát féltő gonddal munkálva, vesse ki azt magából. Szíjártó Árpád oki. gazda. Mit veszített Magyarország? Irta : POLGÁR LAJOS. Nem akarok a ránk kényszeritett béke- szerződés jogtalanságaival, a gazdaságilag lehetetlen intézkedéseivel foglalkozni, csak rövid áttekintését akarom nyújtani azoknak a mérhetetlen veszteségeknek, amelyek a békefeltételek szerint Magyarországot érték. Teszem ezt azért is, mivel sajnálattal kell látnunk, hogy a magyar közvélemény teljesen tájékozatlan a békefeltételektől teremtett uj helyzet terén. Vétkes az a nemtörö- | dömsóg, amely nem akar számolni a meg- csonkitás folytán előállott uj gazdasági helyzettel, nem akarja látni azt, amit elveszítettünk. Ne dugjuk strucmódra homokba a fejünket ! Férfimódra számoljunk a helyzettel. Csak egy kérdés áll előttünk: életképes-e a megcsonkított Magyarország, vagy nem*) Ha életképtelen és azt látjuk, hogy életünk csak lassú sorvadás, a gazdasági élet osődje elkerülhetetlen, akkor csak egy ut áll előttünk. Összegyűjtött utolsó erőnkkel, fegyverrel venni vissza azt, amit fegyverrel vettek el tőlünk. De ez jöjjön még ma, mért holnapra már gyengébbek leszünk. Ha pedig számotvetve önmagunkkal, azt látjuk, bogy megmaradt erőforrásunkból megfeszített munkával és kitartással képesek leszünk Csonkamagyarországot talpra állítanunk, akkor fojtsuk magunkba a magyar dacot és várjunk arra a napra, amikor úgy alakul a külpolitikai helyzet, hogy sikerrel foghatunk területi integritásunk visz- szaállitáeához. Ufi emlékek. Piza. Akár Keletről, a virágos Firenzéből, akár nyugatról, a büszke Génuából jöjjön Pizába az ember, az eredeti benyomás, melyet ez a város reánk gyakorol, tulajdonkép ugyanaz ; a különbség Piza, Firenze és Genua közt mindig egyformán nagy és feltűnő és — mégis e három város mindegyike a maga nemében vonzó és lebilincselő az idegenre nézve. Firenze zöld balmaival, pompás kertjeivel, virágos kies3égével, az_Apeuni hegy- láncolatával körülzárva, mint valami Szirén Jkizelgi be magát kedves emlékeinkbe. Mindig élénk, vidám élet uralg utcáin, mily jókedvű, mulatságos zaj, lárma hallszik terein, bidjain és kertjein, mindazonáltal mindig — kevés kivétellel — finom erkölcsökkel és kellő illemmel. Genuában, hol a vidék szépsége és pompája impozáns jelleget ölt, hol a gazdag város a sziklás talajon amfiteátrum szerüleg emelkedik, az a gondolat ragadja meg az utast elsősorban : nem befelé a szárazföldön, hanem kifelé, a tengeren van Genua célja, törekedése, gyarapodása. A déli élet minden mozgalma, a széles partokon, a tér jedelmes kikötőkben fejlődik ki. És ezen vidám, élénk benyomások után, telve kedvvel, Pizába megyünk, ezen egykor oly hires, de ma oly csendes és magányos, elfövénye- sedett tengerpartra, a termékeny síkságra, melyet az Arno öntöz, melyet a tenger kerülni látszik, mintha nem akarná zúgásával és mormolásával a csendes város békéjét megzavarni; a vándor léptei szinte félve érintik a föld ezen pontját, pedig falai letűnt fényről és egykori nagyságáról beszélnek. Ez a város a művészet igazi múzeuma. Egyik terén négy olyan műremek van, melyek neki a művészi világban örök időkre nevet és helyet biztosítottak ós ha semmit mást nem is mutathatna fel, mint a »campo santo«-1 (temető), minden mübarát mégis egyszer elvándorolna Pizába, mert ott a művészet él mindaddig, mig egy kő feunáll a város falaiból. Ebbe a nyugalmas, holt városba ért vonatunk, mely még sípolni is elfelejtett, mintha nem akarta volna a város csöndes nyugalmát megzavarni. Leszállva a vonatról, eriy fachino (hordár) kíséretében a »Hotel Nettuno«*ba menve, letettük csomagjainkat és körútra indultunk minden vezető nélkül. Mikor igy őgyelegtünk, egy comfortáblis kocogott utánunk és vígan ránk köszönt: »Buon giorno signori! Una vettura al campo szántó?« (Jó napot urak ! Tetszik egy kocsi a temetőbe ?) No, ahol a legérdekesebb és legelső megnézni való helynek a temetőt tartják", az a hely csak Piza lehet. Megállítottuk a legényt és felszálltunk rozzant kocsijára, mondván: »Avanti al Dnomo!« (Előre a székesegyházhoz!) Rácsörditett Bucefalusára és eldöcögtünk a székesegyház terére. Meglepő látványban volt részünk. Egy nagy, négyszögletű téren van Piza Yáros négy legnagyobb nevezetessége. Középen a székesegyház, mögötte a hires ferde torony, előtte a keresztelő kápolna, mely azonban templomnak is beillik és jobb oldalán a campo szántó (temető) terül el. Leszabva a kocsiról, elsőben is a ferde toronyhoz mentünk. Régi ismerősöm ez nekem annyiban, hogy mikor negyedikes gimnazista voltam és a fizikából a súlyról és mozgásról szóló fejezetet tanultuk, a kézi könyvben ábrázolt pizai ferde tornyot kék és piros ceruzával kicifráztam. A torony úgy fest, mintha olasz udvariassággal hajlongna és invitálná az embert, hogy tessék ide jönni. Én — megvallom — bizonyos szorongó érzéssel állottam
