Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)
1922-05-07 / 19. szám
Előfizetési árak: egész évre 100— K, félévre 50*— K, negyedévre 25-— K. Egyes szám ára : 3 korona; pályaudvaron 3 E. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal és nyomda: Esterházy-utca 17. szám. Saját ház. (Telefon : 40. szám.) Ecce sacerdos! A katolikus Dombóvár vasárnap és hétfőn ünnepi szint ölt s falai közt üdvözli szeretett főpásztorát. A szerb megszállás miatt pécsi rezidenciájába zárt fogoly-püspök Dombóváron kezdi meg bérmaut- ját először s eljön közénk, hogy páratlan szivének jóságát szerte ossza hivei között. Eljön hozzánk a szeretet és az erősség leikével, a katolicizmus évezredeket átfogó apostoli hitével, eljön főpásztori tekintélyével s arany szive el nem fogyó jóságával. Ügy jön közénk, mint aki hazatér a régi föld áldott göröngyére hosszú távoliét után. Dombóvár az első állomás, ahol magyar hivei köszöntik a három évig rabságban sínylődő s a durva megaláztatásokat elszenvedő martir főpásztort. A tolnai magyar föld s magyar lélek bizonyára megérzi szeretett főpásztorunk első szabad útjában azt a kicsengő motívumot, hogy itt nem csak egy bérmaut ünnepi hangulata rejtőzik a főpásztor látogatása mögött s nemcsak a katolicizmus áldást osztó kegyelmi ereje fog működni, hanem e nemes és krisztusi ténykedést aláfesti a magyar püspöknek lelkületéből kisugárzó mélységes öröm is, hogy magyar katolikus gyermekeit láthatja viszont, akikért iogsága sötét és komor perceiben is az imádság erejével fohászkodott a Mindenhatóhoz. Bizonyára e gondolatok jár- ; ják át főpásztorunk nemes lelkét | is, mikor tavaszi bérmautjában elő- j szőr érinti egyházmegyéjének gyöngyét, a szerb megszállást kikerülő tolnai földet. Ebbe a hangulatba belevegyül egy másik ünnepi érzés, ez pedig a dombóvári hivek lelkét kell, hogy átjárja és ünnepi köntösbe öltöztesse. A pécsi főpásztor ha egyházmegyéjének atyja és jóságos nesz tora lelkiekben, továbbá kulturális dolgokban és anyagiakban, akkor Dombóvár ezt a meleg atyai gondoskodást sokszorosan érzi és élvezi. Nem akarunk most a megyéspüspök főpásztori útja elé tirádákat szórni s ezzel emelni ki egyéniségét, erre nincs is szükség, de azt az igazságot nem rejthetjük sorok mögé, hogy igenis gróf Zichy Gyula Dombóvárnak sorsát, fejlődését mindig szivén viselte s mindig az elsők közt volt azok közt, kik különös pártfogással nyújtották segítő kezüket a dombóváriak felé. Ez a tudat színezi ki és fokozza a dombóvári híveknek a ragaszkodását a püspöklátogatás alkalmával. Ez érzés viszi a gyermeki hódolattal eltelt dombóvári katolikusokat főpásztoruk elé. Ez az érzés hassa is át az*egész várost, galambősz öregjét és harmatos lelkű fiatalját egyformán. Ez a meleg vonzalom párosuljon azzal a mély katolikummal, ami elfogja és rabbá teszi a katolikusok ezereit akkor, mikor- az apostolok utódja jelenik meg köztünk, hogy a kegyelmi élet áldásait a lelkekbe plántálja. Ecce sacerdos, íme a főpap, | zúg fel templomunk lágyan csengő I orgonáján a köszöntő ének. Mi azt j szeretnők s tudjuk, igy is lesz, hogy ; ez az üdvözlő szózat nemcsak a mi kis templomunk orgonáján, de a szivek orgonáján is ünnepi érzéseket csal ma ki. Hódolattal köszöntjük a főpapot, ki a szeretet, jóság s kegyelem arany értékeivel jön közénk hódítani és gyógyítani. Ecce sacerdos ! f- i !■ —* r 1 p => Májusi ének. Ó boldog vagyok, hogy read találtam, Mint hivő, szomorú, régi kis diák... Pedig eltévedtem, pedig hol én jártam, Nem Néked nyílott az orgonavirdg. Messze... messze jártam. Most boldog vagyok. Ó májusi ének, Ave Mária, Engedd meg kegyesen, áldott nevedet Ajkam dicsérje, újra elsírja. Hivő, szomorú, régi kis diákként Vezess a földi vándor-utakon, Lásd, visszatértem Májusi Királynő, O, légy vezérem, bízó csillagom. Nézd titkos Jóság, köszörűt is hoztam, Orgonavirágből csokorba fonott... S mig lelkem előtted halkan litdnidz, Ragyogjon redm derűs homlokod. BOÓR ANNA. Gilice és párja. Irt a: PONGRÁCZ KÁROLY. — Asszony, készen vagy ? 1 Válasz nem érkezett a túlsó szobából. Gilice Edömér tehát újra odaugrott a tükör elé. Megnézte hatvanegyéves arcát, ami sokkal fiatalabb évekhez illett. Megigazította megfestett vékonyka híyát. Elégedett csettintós után újra kiszólt: — Aranyos, indulhatunk ? — Rögtön, férjecském. Merthát ez volt Giliceék minden szórakozása az átfutott, átdolgozott élet után. Naponta egy kis séta a korzón. Aztán hazamentek. Átolvasták a Budapesti Hírlapot. Nagyokat kacagtak Sipulusz mókáin. Aztán eltették magukat másnapra. Néha a régi kollégák közé is felnézett Gilice Edö- mór az adóhivatalba, mert úgy találta, hogy nem megy jól a munka, mióta ő nincs ott. Hja, Gilice Edömémek, az egykori számfejtőnek nem is lehet senki méltó párja. Illetve utóda. Nem párja. Mert hisz az van. Most libeg be fekete karcsú ruhában az asszonyszobából (amint ó hívja) és kecsesen bókolgat: — Uracskám, mehetünk. Gilice szakértő pillantással vógigméri. Csettint. Aztán kiindulnak. A nyári alkony eléjük köszön. Arany- sugarakkal fonja be őket. És kiséri végig a szűk, poros utcán a Duna felé, a korzó felé, hol már szapora sorokban tarkái a nép. Az egész város ott nyaral ilyenkor este, mikor elfutnak minden gondok és elöfutnak minden örömek. — Soha szebb nap — mondja Gilice, ahogyan mindennap teszi — soha szebb idő. Hajlongva köszönnek jobbra-balra. Gilice tiszteletteljes kisztihandokat mond. Gilicené pedig mosolyog rendületlenül. Leülnek aztán egy régi padocskára, közel a Duna mellé. A pad üres, pedig a többi mind rajzik a kacagó lányoktól, csevegő, udvariaskodó fiatalemberektől. Giliceék padját nem foglalja el senki. Nem
