Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Kulturális figyelő
72 KULTURÁLIS FIGYELŐ sírok, talán erősebb az ellenállás. Talán eredményesebb is. A sok ezer legyilkolt lengyel tiszt példája mementónak bizonyult. A háború utolsó pillanataiban, amikor még Ausztriában szóltak az ágyúk, itthon, jórészt hadifoglyokból, megalakult az új, demokratikus hadsereg. Ennek rövid történetére is kitér a szerző, valamint azoknak a honvédtiszteknek a sorsára is, akik ezt az új hadsereget létrehozták, megszervezték, és akiket aztán, a koncepciós perek során likvidált az akkori hatalom. A mór megtette a kötelességét, a mór mehet: börtönbe, halálba. Legjobb esetben kitelepítésbe, segédmunkás nyomorúságba. Ugyanazt kapták jutalmul, amit az át nem álltak büntetésül. A kötetből kiderül, hogy egyetlen európai országban sem büntették olyan kegyetlenül a legyőzött hadsereget, mint Magyarországon. Mintha az egész háborút ő okozta volna. És sehol annyi tragédia nem sújtott embereket csak azért, mert katonák voltak. Gosztonyi Péter a tárgyilagos történész tudományos megállapításaival fejezi ki mindazt, amit egy régebbi szépírói mű (Nemeskürty Istváné) a címével mondott: „Requiem egy hadseregért”. A nagyalakú, 420 oldalas kötetet bőséges jegyzetanyag, névmutató és sok eredeti fénykép egészíti ki. (Európa, 1992.) Bozóky Éva A negyedik Levelező Teológiai Tanfolyamról 1992. június 20-án harminckét társammal együtt átvettük a Levelező Teológiai Tanfolyam végbizonyítványát. Ezzel egy nehéz, kemény tanulással, kínlódásokkal, de sok örömmel is teli, hároméves időszak ért véget. Hetvenhat volt az induló létszám 1989-ben, így fogytunk el kb. negyvenre, mert reménység szerint ősszel még néhányan le fognak vizsgázni. Volt közöttünk 18 és 62 éves, egyetemi hallgató és nyugdíjas, orvos és lakatos. Jöttünk Budapestről és messzi vidékről. Valamennyien bizakodással és várakozással indultunk neki a Tanfolyamnak. A bizakodás egyrészt annak szólt, hogy lesz erőnk, kitartásunk a napi munka mellett helytállni és megfelelni, másrészt maga a teológia, a Tanfolyam felé irányult: az egyházban, a gyülekezeti közösségekben végzendő munkákhoz, szolgálatokhoz szükséges alapokat, tudnivalókat fogjuk megkapni. Ehhez kapcsolódott a várakozás is: úgy kapjuk meg az ismereteket, hogy azokat maximálisan hasznosítani is tudjuk a szolgálatban. Nos, a szükséges és a rendelkezésre álló időbe beszorítható tananyag előadása becsülettel meg is történt. Professzoraink és tanáraink szeretettel, lelkiismeretesen adták át tudásukat. Mi is lelkesen és egyéni lehetőségeink szerint mindent beleadva készültünk és tanultunk a kollokviumokra, vizsgákra. Bár önként vállalt feladat volt ez, ennek ellenére, illetve éppen ezért nem volt mindegy, hogyan állunk helyt, mit és mennyit sajátítunk el a leadott anyagból. Sok izgalom, idegeskedés, sok munkából kivett szabadságnap, sok éjszakai óra kísérte végig a három évet, hogy azután hol boldogabban, hol szomorúbban jöjjünk ki a megmérettetésekről. Tehát minden „rendesen” ment, ahogyan annak egy normális iskolában lennie kell. És mégis, van valami hiányérzetünk. Nem véletlenül kérdezte egyik társam: „Szerinted megérte?” És itt nem magára a tanulásra gondolt, hanem, hogy valóban szükség volt-e erre a tanulásra, megérte-e a három évi munka, a leendő szolgálatokhoz ez kellett-e? Nem tudom igazán. Néhány éve ol-
