Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Benczúr László: Ma is hiányzik. Révész István élete és hagyatéka
52 BENCZÚR LÁSZLÓ: MA IS HIÁNYZIK Érzékenyen reagált mindenre és hallatlanul nyitott volt. Rudolf Koch művészetéhez elsősorban nem a szimbólumok kifejező ereje vonzotta, hanem az a felismerés, hogy egy szabad kézzel meghúzott vonal, így a kézírás is, kép — művészi alkotás. E felismerés nyomán hagyott fel a szűrhímzést utánzó „magyaros” motívumok festésével. Még ilyen modorban dekorálta a nevezetes „bagoly bullát” 1935-ben. A Teológus Ifjúsági Kör tréfás bagoly vizsgájára készítette. Közösen szerkesztett, latin és magyar szavakat keverő szövege így kezdődött: „Bulla atyakórum, ad bagolos netalán felveendos...” öt-hat egymáshoz ragasztott rajzlap tekercsére írta míves betűkkel a szöveget, és színes mustrákkal ékesítette. (Vajon megőrizték-e?) Játékos örömöt jelentett számára vonalat húzni ferdén metszett hegyű nád- tollal, vagy az ecsettel nem pepecselve tájképet kialakítani lazúros színekkel, kontúr nélküli foltokkal. A munka játék volt számára, az impresszió érzékletes vízióvá vált, amikor tájat festett. A sok közül ma már csak kettőt ismerek. Az egyiket szüleimnek adta: utcarészlet a győri belvárosban. A másikat a külváros sivár házfalai között folyó Ikva-part mellett festette Sopronban. Dezséry Lászlónak ajándékozta. Berlini tanulmányútjáról nyári szabadságra hazatérve, felkeresett 1938-ban Cegléden. Ekkor tervezte meg a „Gyermek vasárnapja” c. kétkötetes, északi gyermekprédikációk gyűjteményének fedőlapjait, és volt ‘soproni professzorainak ex libris-eit. Könnyedebbek, játékosabbak Koch kissé merev és absztrakt szimbólumainál. Kétségtelenül hatottak rá a csömöri templomban látott „ige-ábrázolások”. („Evangélikus templomok”, 450—452. o.) Ezeket Gálát György ihletésére Ruzicskay György készítette. Sajnos, a háború után tönkrementek. 2. Aki egyszer kiránduláson vett részt Révész Istvánnal, megérti, miért tartom „homo ludens”-nek. Nagy mókamester volt. 190 cm-re nőtt örök kamasz. Atléta termet gyermeki lélekkel. A századunk végét jellemző infanti- lizmus azonban távol állt tőle, akárcsak a század eleji kiábrándultak komédiá- zása. Komolyan vette a játékot, mint a gyermekek. A kelenföldi evangélikus leánykor tagjai részére kirándulóruhát tervezett fehérpettyes piros anyagból és ugyanilyen vállra akasztható oldaltáskát linóleum vászonból. Bibliaóra előtt és után folyt a szabás-varrás. Nem tűrte a hanyagságot. Többször is felbontatta a varrást, amíg olyan nem lett a darab, amilyennek lennie kellett. Ha tüzetesebben és nem csupán külső jelenségekre szorítkozva akarjuk „homo ludens” voltát jellemezni, mélyebbre kell hatolnunk. Teológus volt. Mélyen hívő lélek. Ez azt jelenti, hogy komolyan vette Istent és komolyan vette az életet is, de nem vette túlságosan komolyan önmagát, kiváló képességeit és fogyatékosságát sem. Nem hallgathatjuk el fogyatékosságait. Említettem már hadaró beszédét. Emiatt önmagával kellett megküzdenie. Egy másik fogyatékossága miatt környezetével került olykor konfliktusba. Lobbanékony, ingerlékeny ember volt. Hamar begerjedt. Könnyen lehetett ugratni. Önérzete eleinte tiltakozott az ellen, hogy „Lobó”-nak becéztük. Beleszeretett ugyanis a „Lobó, az emberlelkű kutya” c. akkor játszott filmbe. Később belement a játékba s önként vállalta furcsa becenevét. A komor komolyság távol állt tőle. Mindig kereste és megtalálta a feloldódást. Az „örök harag” nem jellemezte. Egyszer a Teológus Otthon igazgatójával, Deák professzorral került komoly konfliktusba. A professzor végiglátogatta a szobákat. Ellenőrizte még a szekrényekben tartott rendet is. Révész István nem volt hajlandó kinyitni szekrényét. Illetéktelen beavatkozásnak tekintette. Olyan szenvedélyes szóváltás támadt kettőjük között, hogy mind-
