Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Kulturális figyelő
66 KULTURÁLIS FIGYELŐ mint négyszáz esztendőben nem osztották meg, hanem egységes egészként adták tovább a következő nemzedéknek. A portagazda gyermekei közül néhánynak a saját keresztnevét adta, s így két-, három-, négyszeresen biztosították a családfő-szerep folytonosságát. A magas csecsemő- és gyermekhalandóság ellenére mindig volt egy túlélő, aki ugyanazzal a névvel továbbvitte e szerep birtoklását. A túlvilági élet számukra való fontosságát mutatja az „életjeladás” intézménye. A katolikus egyház azt tanította, hogy megkeresz- telkedés nélkül a halott nem juthat feltámadásra. Azon szülők, akiknek gyermeke születése után azonnal meghalt, az egyház jóváhagyása nélkül hurcolták a kis tetemet különböző kegyhelyekre, míg a halott gyermek nem adott „életjelt”. Míg a gyertya fényében nem mutatkozott, hogy kipirult az arca. Akkor meg lehetett keresztelni, és utána el lehetett temetni megszentelt földbe. Kétségbeesésükben a gyermekük túlvilági jövője szilárd pontot jelentett, megnyugodhattak. A szerző megállapítja: „Elődeink életének beágyazottsága a keresztény hitelképzelésekbe — bármennyire kevéssé is voltak hivatalosak — mindannyiszor azt is jelentette, hogy saját kicsiny világuk, mikrokozmoszuk benne foglaltatott egy nagyobb világban”. Abból, hogy „a kicsiny világok százai és ezrei bújtak meg a mindent egyesítő nagy világban — s ez a világ a keresztény elképzelések szerint a mindenható Isten óvó karjaiban nyugodott” —, nemcsak az következett, hogy az egyes ember sohasem veszhetett el, és semmikor sem volt pusztán csak magára utalva. E világszemléletről sokkal inkább az mondható el, hogy akkor élt őseink számára képes volt lelki értelemben biztonságot nyújtani, olyan stabilitást, melynek segítségével még a legjobban dühöngő járvány, éhínség és háború idején sem zökkentek ki egyensúlyukból. A megváltozott formában minket érő hasonló csapásokkal, a ml pestisünkkel, éhínségünkkel és háborúinkkal nehezebben boldogulunk, mint ők. A következtetés mindebből: leginkább az különböztet meg tőlük, hogy elveszítettük a világnak azt a teherbíró szemléletmódját, amely nekik megadatott, s mindeddig nem is tudtuk pótolni valami mással. Lényegesen kitágult a világ, amelyben élünk, de „nincs beágyazva egy összetartó, nagyobb egységbe, Isten mindent körülölelő karjaiba”. Nincs visszaút a régmúlt emberek gondolkodásmódjához, de miért nem „próbálunk meg ismét a nehéz dolgokra is kiterjedő világnézetre szert tenni?” A választ nem tartja az ő, a történész teendőjének. Pszichológusok, filozófusok, szociológusok és — teológusok feladatának vallja, és sürgetőnek mondja. „Nehéz világnézet nélkül élni, és még nehezebb így meghalni.” Eddig tulajdonképpen nem tettem mást, mint a könyv bevezető áttekintését ismertettem. A további kétszáz-egy- néhány oldalt röviden összefoglalni aligha lehetséges, és kár is volna. A szerző izgalmas megállapításait és érdekfeszítő stílusát, rengeteg újszerű anyagát személyesen érdemes átélni. De a befejező gondolatokat megszólaltatom, és a teológus hozzáfűzéseit elmondom. Találó ábra mutatja az élettartam alakulását az utóbbi évszázadok folyamán (223. o.). „Néhány évvel több itt a Földön — de oda az örökkévalóság”, így kommentálja a felirata. A grafikon sejteti az időközben végbement változást: az Evilágról és a Másvilágról alkotott elképzeléseink elkeresztényietle- nedését — írja a szerző. „Sokan nem hiszünk már az örökkévalóságban és az örök életben... Mit számít a földi élet megkétszereződése vagy akár megháromszorozódása az elveszített örökkévalósághoz képest? Semmit sem! ... A mi egyedüli osztályrészünk a földi élet maradt, s így, jól vagy rosszul, de át kellett vennie a most már kizárólagos
