Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 67 fontosságú szerepkört.” A vázlatos ábrán öt feltételezett „korábbi” életút van szembeállítva öt maival. A „korábbi” öt vonal közül négy messze túlfut a kis kereszttel jelölt halálnál, és a feltámadás végtelenjébe torkollik, jelezve ezzel az örök élet hitét. Csak az utolsónál van kérdőjel a lehetséges kétely kifejezésére. A mai életűtaknál fordított az arány; csak az ötödiknél folytatódik a vonal a halál után, ám itt is csak kérdőjelesen. Az ábra a tudati különbözőséget szemlélteti a halállal lezáruló földi életről ill. a keresztény végső reménységről, amely számára a halál csak hágó az evilági és a túlvilági élet között. Mindaddig, amíg az életnek a túlvilági része volt a lényegesebb, érthető módon alárendelt szerepet játszott, hogy mennyi ideig tart a földi rész. Persze ez nem jelentette azt, hogy ne törekedtek volna biztonságra a földi életben. „Hasonlóképpen ahhoz, ahogy Johannes Hossnak — mint a Välte-porta gazdájának szerepét átmenetileg hordozó egyénnek — öregedvén, könnyebben eshetett a nemzedékeken át tartó vezéreszmének, azaz a porta csorbítatlan tekintélyének áldozva, ismét visszalépni a második sorba [54 éves korában vonult vissza feleségével az öregek számára fenntartott öregházba], ugyanúgy könnyebb lehetett az örök üdvösség tudatában búcsút venni a földi élettől s áthaladni az utolsó hágón, bármenynyi évet számlált is valaki ezen a világon.” Természetesen nem lehet megmondani, hogy a „keresztényebb” évszázadokban őseink közül hányán hittek feltétlenül az örök életben úgy, ahogy azt az egyház hinni tanította. Ez grafikusan és statisztikailag sem bizonyítható. (Az ábra sokkal gazdagabb, mint amennyit belőle leírással érzékeltetni tudtam.) Ki csodálkozik ezek után — következik a záró fejtegetés —, hogy manapság oly nehezen boldogulunk a valahol a bizonytalanságban és észrevétlenség- ben felszívódó életünkkel? A történelem kerekét nem lehet visszafordítani, s nem vehetjük át régen élt őseink képzeteit. Ám a jövőbe pillantva, a szerző szerint két teendő vár ránk. Az első: az utolsó életszakaszt mint teljes értékű részt beépíteni a földi életútba. Sokat nyernénk, ha sikerülne a korunk legfontosabb halálokozóiként számon tartott betegségeket visszaszorítani, és megakadályozni, hogy megüresedett helyüket ne foglalják el azonnal — mint eddig mindig — más betegségek. Az ilyen irányban már folyó kutatások eredménye lehet a magas életkorban bekövetkező, gyors, természetes halál. Ez azonban nemcsak orvosi, biológiai, genetikai teendő, hanem a pszichológiától a teológiáig érő, valamint az öregedő és idős emberek bevonásával történő feladat. Lényegesen nehezebb a második teendő. A könyv alaphangját az a meggyőződés hatja át, hogy nem volt sikertelen elődeink ama igyekezete, hogy egy nehéz, pestistől, éhínségtől és háborútól újra meg újra erősen fenyegetett világban megállják a helyüket. Ennek fő oka a történész író szerint az volt, hogy világnézetük továbbterjedt a puszta földi út végénél. Iyen teherbíró és ösz- szefüggő világnézetre lenne szükségünk — következteti —, amely a halált is magába olvasztja és feloldja. Nem mondja ki, de sorai kétségtelenül sugározzák: a keresztény hit világszemléletére szorulunk rá. Paraszteleink pillantását a halál sem téríthette el arról, ami utána következik, „a folytatásról egy örök túlvilágon”. Pál apostol szava jut eszembe: „Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideigvalók, a láthatatlanok örökkévalók” (2Kor 4,18) A „láthatók” az evilág, mindaz, ami körülvesz. A „láthatatlanok” a transzcendens lét. Isten mennyei világa nemcsak eljövendő, hanem már meglevő, csak emberileg nem érzékelhető valóság. A „nézünk” odafigyelést, törődést, szem előtt tartást jelent. Ez az állandóság, a
