Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 63 szeretete Istennek, ő hajol le hozzánk Jézus Krisztusban. Nem mi megyünk őhozzá, ő jön mihozzánk. Ez a szeretet „halálos” szeretet, mert Jézus Krisztus keresztje mutatja be legigazabban Isten nagy szeretetét. Ennek a szeretetnek a felismerése teljes átértékelést hozott, a kereszténységgel valami merőben új támadt a világban. Más volt ez, mint a zsidó törvénymagyarázat. De még inkább különbözött attól a szeretettől, mely az antik filozófiában mint érász tűnt fel. A törvény nem visz üdvösségre, mert a bűnös ember nem képes betölteni. Még kevésbé az erósz, mert ennek a középpontjában nem az Isten, hanem az ember áll. Az erósz egocentrikus, az agapé-szeretet teocentrikus. A tanulmány megragadó szavakkal rajzolja meg az Istentől jövő szeretetnek fénylő vonásait: spontán és indokolatlan, tárgyához nem az értékelés alapján viszonyul, nem fölfedezi, hanem teremti az új életet s támaszt új közösséget. Hangsúly esik arra, hogy „egyetlen áramlat”. Nem kell a felénk forduló Isten mozdulata után nekünk még külön mozdulatot tennünk a szeretet parancsolatának megvalósítása végett, mert egyszerűen részesülünk a krisztusi szeretetben s ez árad tovább felebarátra, sőt ellenségre is. Ez utóbbi sem túlzott követelés Jézus szájában: „az aga- pé kezdettől fogva Istennek az ellenségei iránti szeretetét tartalmazza”. Nygren előtt G. Aulén és R. Bring, utána pedig még G. Wingren neve fűződik abba a láncsorba, mely fél évszázadon át magába foglalta s éltette a „lundi teológiát”. A lundiak egy tudományos módszert dolgoztak ki, mely motívum-kutatás néven vált ismeretessé. Röviden erről annyit: azt a hajtóerőt, mozgató rugót (motívumot) kell keresni s megtalálni a történeti események s a fogalmak mögött, azt a központot, mely minden résszel, részlettel összefüggésben van. A keresztény gondolkodásban is meg kell találni ezt a gerincet vagy „domináns alapot”. Nygren az agapé-szeretetben leli föl a kereszténység alap-motívumát. Másképpen: a kereszténység színtiszta sajátosságának a kifejezésére kell törekedni. Példa erre a reformáció korszaka is. Sajnos az egyház történetében gyakran megtörtént, hogy a tiszta evangéliumba idegen elemek keveredtek. Az ilyen „szintézis” azonban romlással, visszaeséssel járt. Nem elegyíteni kell, hanem „reformálni”, megújítani, visszatérni az alapmotívumhoz. Ezt a küzdelmet minden korban vállalnia kell az evangélikus teológiának. Tanulmánya végén Vajta Vilmos ezt a reformációt, megújulást várja a „magyar keresztény teológiában” is. „A lundi teológiától én ezt tanultam” — írja hálával az egykori lundi tanítvány. Nos, nyilvánvaló, hogy a lundi „iskolát” sem szabad abszolutizálnunk, hiszen az agapé-szeretetről Luther is tudott, azóta is számos irányzat szólt róla, ha másképpen is; szabad további kérdéseket felvetnünk a színtiszta evangéliumi üzenet kibányászására s megőrzésére. Mindemellett legyünk mi is hálásak a szerzőnek, hogy továbbadta, amit tanult a lundi teológiától. Scholz László Kamarás István: Júdások vagy Péterek? „ötven pap kiugrott” — ezzel a szenzációt sejtető címmel jelent meg a 168 óra c. lap egyik 1992. decemberi száma. Aki utánajárt a „szenzáció”-nak, megtudhatta, korántsem arról van szó, hogy a közelmúltban 50 pap hagyta el pályáját. A lapban Kamarás Istvánnal jelent meg interjú. Júdások vagy Péterek? című könyvében ugyanis pályamódosító papokról írt „religiográfiát”.
