Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Keken András: Kereszténység és természettudomány
KÉKÉN ANDRÁS: KERESZTÉNYSÉG ÉS... 55 nemzedékek tagjainak gondolkodása számára jelent fundamentumot és keretet. Ahogyan a kor tudományát és a modern gondolkodás irányvonalát ismerjük, tulajdonképpen minden jogunk meglenne arra, hogy nyugodt és várakozó optimizmussal tekintsünk a jövőbe, bizton remélvén az Isten realitásával nem számoló szekuláris gondolkodás alkonyát, de a mi felelősségünk és szeretetünk a ma küszködő emberére irányul, s ezért szeretnők, ha ki tudna lépni korából a jövő felé s önmagából az Isten felé. A feszültség másik oka az, hogy annyi tragikus tapasztalat után sem veszi komolyan sem a kereszténység, sem a természettudomány egymás illetékességi körének határvonalait. Mennyi támadásban van részünk! S ezek részben ideológiai, részben szociológiai, részben történeti jellegűek. S ebben a sorrendben ezek a támadások az istenhit, az egyház és Jézus Krisztus személye ellen irányulnak. Az érvek nem tudományosak, nem képletekkel, nem kísérletekkel, nem történelmi tényekkel harcol a szekuláris ember a kereszténység ellen, hanem hipotézisekkel, s méginkább feltevésekre épített „mitologikus” következtetésekkel. Nagy felelősség terheli a másik oldalt is. A keresztények azon köreit, melyek valami középkori világkép-csökevényt hordoznak magukban. Ügy látszik sok keresztény úgynevezett hitét megrendítette az atomenergia felszabadulása, vagy a világűrhajózás lehetősége. Hans Lilje hannoveri püspök a múlt hetekben Bécsben három előadást tartott ezekről a kérdésekről. Az a tény, hogy ezekre az aggodalmakat eloszlató előadásokra szükség volt, azt mutatja, hogy vannak homályos szemű keresztények, akik nem látják a határt a fizika és a hit között. Csak egy Isten van! Fejezzük be ezzel a természetes, de nem szükségtelen hitvallással: csak egy Isten van. A „homo doctus” ennek az egy Istennek a világában keresi a bujkáló igazságot. A „homo technicus” a tudományos igazság alkalmazásával az Isten által teremtett ember számára akarja az életet kényelmesebbé és szebbé tenni. A „homo christianus” pedig ugyanezt az egy Istent Jézus Krisztusban ismeri meg, mint olyan Atyát, aki nagy irgalmassággal menti meg gyermekeit bűntől, haláltól, kárhozattól. Erre az irgalomra minden embernek szüksége van. Pasteur mondta, hogy sok tanulmány és kísérlet eredményeképp akkora hite van, mint egy breton férfinak, de ha még sokkal többet tanulhatna és kísérletezhetne, olyan hite lenne, mintegy breton asszonynak. Szép ez a meggyőződés, de nem lehet egészen igaz. A legfénylőbb intellektus sem segítheti el az embert a krisztianizmus állapotába, az irgalom Atyjának megismerésére, aki egyedül Jézus Krisztusban jelentette ki magát. De az igaz, hogy az irgalom Istenének ismerete csodákra tágult szemet és csodálatos lendületet adhat minden nyílt intellektusnak a titkok kutatására. Az is igaz, hogy a tág szellemi perspektíva sok akadályt elháríthat a lélekből az Istenhez vezető úton. S végül igaz az, hogy az emberi művelődéstörténet tragikus meghamisítása az az ellentét, melyet mesterségesen szítottak természettudomány és kereszténység között.
