Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Keken András: Kereszténység és természettudomány
52 KÉKÉN ANDRÁS: KERESZTÉNYSÉG ÉS... petés! — arányos a Planck-féle kis „h”-val. Heisenberg elmélete és eredményei kissé megrendítők még a fizikusok számára is. Valami olyat érezhették a fizikusok, mint évezredekkel ezelőtt a görög geométerek, mikor rádöbbentek arra, hogy a valóságos számok arányaiban és viszonyaiban elképzelt harmonikus világukba betört az irracionális szám, a valótlan szám, a szám, amely nincs: négyzetgyök 2, s éppen ott tört be, ahol a legkevésbé sem gondolták, a háromszög befogóinak és átfogójának viszonyát megfejtő Pütha- gorász-féle tételnél. Megborzadtak, démoni erők jelenlétét érezték meg, s ha mást nem, annyit leszűrtek belőle, hogy az ész határain túl is van valami. S ez megismerhetetlen a logikus gondolkodás útján éppúgy, mint a tapasztalat segítségével. Heisenberg bizonytalansági egyenlete korunk négyzetgyök kettője, a 19. század világképének harmonikus mechanizmusát démoni erővel robbantotta szét. Mindez arra késztette a fizikusokat, hogy egészen másképpen képzeljék el a teret, ha ugyan itt még egyáltalán lehet képzeletről beszélni, mint a klasz- szikus fizika művelői, vagy mint a hétköznapi tapasztalat emberei, akik azt gondolják, hogy a tér vagy üres, vagy éterrel töltött végtelenség, melyben az anyag, a szélesség, hosszúság, magasság három dimenziójával rendelkező tömeg elhelyezkedik. A modern térelmélet Riemann és Minkovsky alapján négy, sőt több dimenziós terekről, téridőről, gravitációs térről, mágneses térről beszél, s ezek mind olyan dolgok, melyekben csak a legmagasabb matematika algoritmusának embertől szinte függetlenül működő „gondolkodó gépe” segíti a tájékozódást még azon fizikusok számára is, akiknek a kombinációs képessége és emlékezete messze meghaladja a sakkozókét, ahogyan Maeterlinck mondja, képzelete pedig a regényírókét. S mostanában valami olyanról olvashattunk, hogy ezen a téren megvan, s Planck születése napján nyilvánosságra kerül az év nagy felfedezése: Heisenberg és Pauli egyenlete a különféle terek kongruenciájáról. S most itt vagyunk az igazi kérdésnél: hogyan változtatták meg korunk „csodálatos doktorai” a gondolkodást? Az első eredmény: az emberi elme felszabadult a tudományos dogmák bilincseiből s problematikussá vált. Nicolai Hartmann német filozófus kifejezése ez: probléma-gondolkodás. A modern ember leveszi a szemellenzőket, nyílt homlokkal és tág intellektussal áll a valóság áramlása elé. Ebben az új szellemi légkörben avult és szomorú minden olyan ellentmondást nem tűrő, kategorikus állítás, mely tagadja az antitézis lehetőségét és horizontja nem tágabb, mint a bánya mélyén lámpással járó bányász látóköre. Ez a gondolkodás a bizonytalan állításoknál többre becsüli a jól megfogalmazott kérdéseket. S csak mosolyogni tud minden olyan emberhez nem méltó erőlködésen, mely lefaragja a tények konok szögleteit, hogy belesimuljanak az aprio- risztikus elvek merev sémáiba. Ebben a gondolkodásban — s ez egyelőre még leginkább csak a fizikusok és matematikusok gondolkodása — a merev és abszolút természeti törvény helyét elfoglalta a valószínűség. Nem lehet tudni, hogy egyetlen atom vagy elektron hogyan fog viselkedni, csak arra lehet számítani, hogy tíztrillió atom közül néhány millió bizonyára így vagy úgy fog reagálni külső behatásokra. A múltszázadi kauzalitás és determinizmus helyét elfoglalta a „véletlen”, ahogyan a fizikusok és filozófusok mondják, de egyáltalán nem hangzik kegyes frázisnak, ha mi itt például azt a szót merjük használni: gondviselés. Az igaz, hogy ez a kötetlenség, az atomok „szabad akarata”, a jelenségek „véletlensége” csak az atomok kis világában, a
