Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Keken András: Kereszténység és természettudomány
KÉKÉN ANDRÁS: KERESZTÉNYSÉG ÉS... 53 mikrokozmoszban észlelhető, s így inkább elméleti jelentősége van, mint gyakorlati, de Eddingtonnak van egy szellemes hasonlata, mely az atomok kicsiny világát és a mi közepes méretű világunkat egybefogja egy fizikai elképzelés keretében. Gondoljuk el, hogy az atomok trilliói közül egyet olyan térségbe zárunk, melyet fotocella zár le. Fogalmunk sem lehet arról, hogy ebben az atomban pályát változtat-e s mikor egy keringő elektron. Ez számunkra nem is fontos. Ámde ha a fotocella elektromos kapcsolóval s ez egy villamosszékkel áll összeköttetésben, az elítélt számára igazán exisztenciális kérdés, élet-halál kérdése, hogy az elektron pályát változtat-e, ennek következtében felvillan-e a fény, mely a fotocella segítségével bekapcsolja az áramot a villamosszékbe. Az elítélt élete tehát egy kiszámíthatatlan véletlentől függ, fejezi be hasonlatát ez a modern fizikus. A másik eredmény: az emberi elme felszabadult a tapasztalat bilincseiből, supra-empirizmus jellemzi tehát a modern gondolkodást. Számunkra, hétköznapi emberek számára persze nem könnyű olyan magaslatra emelkedni, ahol egyáltalán nem látszik abnormisnak az az állítás, hogy nem az van, amit látunk, vagy amit érzékszerveink vagy műszereink a tudatunkba közvetítenek. Ha valaki fejbeüt minket egy vasrúddal, ennek tragikus következményei lehetnek a fejünkre nézve, éppen a vasrúd tömör és súlyos anyagiasságánál fogva. Ámde a modern fizikus a következőket mondja erről az ominózus vasrúdról. Sokkal kevesebb benne az, amit anyagnak lehet feltételezni, mintsem gondolnók. Az anyaginak tekinthető parányi részecskék és a közöttük levő távolságok aránya olyan, mint a világűrben a bolygók és a távolságok aránya. Az, ami egy meglehetősen nagy vasrúdban anyagnak lenne tekinthető, olyan kicsiny, hogy szorosan egymásba gyúrva ezeket a részecskéket valami olyan parányi dolgot kapnánk, amit még a legnagyobb nagyítású elektonmikroszkóp sem tudna láthatóvá tenni. De gondolkozzunk csak tovább, folytatja a modern fizikus. Anyaginak látszó parányi részecskékről beszéltünk a vasrúdban. Nos, minden kísérlet azt mutatja, hogy ezek csak ritkán viselkednek úgy, mintha anyagi természetűek lennének, gyakrabban olyanok, mintha hullámok lennének. A lényegük, a szubsztanciájuk teljességgel megfoghatatlan, nem is helyes dolog, ha így kérdezünk felőlük: mi az anyag, mi az energia, — csak a működésük, a funkciójuk felől lehet érdeklődni, ha a kérdést igazán tudományosan akarjuk feltenni. Meg szabad tehát kérdezni a térgörbületet, a sugárzást, a szerkezetet, s ezeknek a funkciós jelenségeknek, illetve az ezekről szerzett emberi észleleteknek a viszonyát egymáshoz. Amit a fizikus a vasrúdról végsősorban mondani tud, az az, hogy van benne valami, amiről nem lehet tudni mást, csak azt, hogy néha úgy viselkedik, mintha anyag lenne, néha pedig úgy, mintha hullám lenne. De hogy micsoda ez a valami, arra vulgáris filozófusok és filozófiáról mit sem sejtő átlagemberek adhatnak nekik tetsző választ, de a modern fizikus tartózkodni fog attól, hogy erre a kérdésre választ adjon, mert mindenféle válasz egyszerre kérdésessé tenné tudományos rangját és tekintélyét tudóstársai előtt. A harmadik és minket témánk szempontjából a legközvetlenebbül érdeklő eredmény az, hogy a mai természettudomány fogékonnyá vált a szellemi valóság iránt. Vagy talán mi is fogalmazzunk óvatosabban és mondjuk így, hogy a mai természettudomány nem meri tagadni bizonyos szellemi természetű jelenségek realitását, mert a mai fizikus ott áll és töpreng a mérhető és mérhetetlen dolgok határán. S még azt is tegyük hozzá, hogy előző meg
