Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Varsányi Gyula: A hiányérzet megfogalmazásától a segítő közösségig
30 VARSÁNYI GY.: A HIÁNYÉRZET MEGFOGALMAZÁSÁTÓL... sok, amelyekkel képesek vagy a hiányokok megszüntetésére vagy a hiányérzet enyhítésére. Nálunk, az államszocializmus elmúltával megszűnt a hiány tervszerű újratermelése, s most már legalább nem átfogó méretű hiánnyal kell szembenézni. A megoldó mechanizmusok azonban még hátra vannak. A hiányérzetüket tudatosító újpalotai egyesületalapítók között az „ellenzékiek” mellett voltak „reformisták” is. Egy legalább, s az én voltam. Ügy láttam: kettős struktúrában élünk. A „hivatalos” államszocialista keretek között mindinkább bővül a kezdetben „megtűrt” társadalmi autonómia mozgástere. (Hovatovább másként nem tarthatók fenn a „hivatalos” keretek.) Mígnem egy hosszú történelmi folyamat végén egyszer csak eljön a pillanat, amikor a régi keretek eltűnnek, felolvadnak. Kialakul egy dinamikus, önszervező társadalom, amely belső szerves fejlődése révén képes szoeialisz- tikus értékek megvalósítására. Vagyis én úgy véltem — egyszerűbben szólva —, hogy ha közösségi társadalmat akarunk, akkor valóságos közösségekre, azokhoz pedig autonóm egyénekre van szükség. Egyebek között ezért kell lakóhelyi egyesületeket csinálni. Hogy mennyire naiv és ködös elképzelés volt ez, azt ma aligha kell bizonygatni. Tudjuk jól, hogy az államszocializmusból a mai, fejlett polgári társadalomba sem vezet közvetlen út, nem hogy valamiféle távoli „még jobb” szociális állapotba. A magamfajta ábrándkergetők számára a rendszerváltás legalább a gondolkodás szekularizálódását meghozta. Azt a döbbenetét, hogy a történelem nem egy kész program megvalósítója. Közös hiányérzetünkre visszatérve, abból tehát vagy az következett, hogy az akkori rendszer bukásáig át kell vészelnünk az időt (s közben fel kell készülnünk a „szabadságra”), vagy át kell alakítanunk a rendszert, magunknak kell „szabaddá” tennünk. A magatartásbeli különbség akkor nüansznyinak tűnt, s nem akadályozott bennünket, hogy széles egyetértésre jussunk az egyesületi programok szervezésében. E programok alapvető célja, azt hiszem, az volt, hogy a nagytársadalom átalakulási folyamatainak helyi reflexióiként működjenek. Ennek az egyesületi életnek a betetőzését jelentették az önkormányzati választások, amelyekben az egyesület saját jelöltjeivel vett részt. Egy képviselőjét be is juttatta a kerületi önkormányzati testületbe. Az utak elválnak A tetőpont egyszersmind az addigi egyesületi működés hanyatlásának kezdete is. A kialakuló politikai pártok mögött feltáruló ideológiák mind élesebb szembefordulásával előtűntek az egyesületi tagok felfogásában, magatartásában megmutatkozó különbségek. A korábbi harmónia kezdett szertefoszlani. Már nem egyformán éltük meg a jelent, s eltérően gondolkodtunk arról, mit és hogyan kell ezután csinálni. Illúziónak bizonyult (megint elsősorban a magam számára), hogy a közöttünk levő különbségek, valamifajta közös helyi társadalmi program kialakítása során, összebékíthetők. A hangadó csapat mindinkább kezdett szétválni egy „ideologikusabb” és egy „pragmatikusabb” szárnyra. A folyamat kisebb-nagyobb vitákban, személyes összeütközésekben nyilvánult meg. Nézetkülönbség tárgya lett például, hogy lehet-e az olasz tésztakészítés fortélyairól egyesületi összejövetelt tartani március idusán, nagy nemzeti ünnepünkön. A nemzeti érzéshez és a nemzeti szimbólumokhoz való viszonyunkat illetően markánsan eltérő álláspontok kezdtek körvonalazódni. Egy másik példát említve, vitára adott okot az is, hogy az egyesület által
