Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Varsányi Gyula: A hiányérzet megfogalmazásától a segítő közösségig
VARSÁNYI GY.: A HIÁNYÉRZET MEGFOGALMAZÁSÁTÓL... 29 Belső folyamatok Bennünk, alapítókban s az első időszakban hozzánk csatlakozókban azóta is többször fölmerült a kérdés: vajon mi hozott össze minket? S mi tart máig össze? Igaz, az ellenünk irányuló politikai attak kezdetben komoly összetartó erőt kovácsolt közöttünk. Ám „üldözöttből” csakhamar „megtűrtté”, majd „támogatottá” váltunk. A szélesebb közfigyelem is lanyhult csoportunk iránt. Nem vitás, hogy egészséges folyamat eredményének kell tartanunk, hogy az ÜBK mára helyi érvényű kisközösséggé vált. De ettől még akár meg is szűnhetett volna — hasonlóan sok más, az idő tájt gomba mód szaporodó civil- kezdeményezéshez. De hogy mégis át tudta vészelni a nagy társadalmi változások viharait — mégha nem is megrázkódtatások nélkül —, az mindenképpen érdekes és figyelemreméltó. Jóllehet, a nyolcvanas évek hazai „korszelleme” nagymértékben hatott ránk is. Emellett sokféle egyéni szándék, vágy is munkált az egyesületi kezdeményezéshez csatlakozókban. Én mégis úgy vélem, kellett lenni bennünk valami közösnek, ami cselekvésünket a leginkább hajtotta. Szerintem ez a késő Kádár-korban mindinkább elhatalmasodó hiányérzet lehetett. Ez az érzés abból keletkezett, hogy az államszocialista társadalom egészét áthatotta a hiány. Amely nemcsak termelő berendezésekre vagy fogyasztási javakra vonatkozott, hanem kulturális értékekre, eszmékre, társadalmi intézményekre, közösségekre is. Az a helyzet például, hogy a társadalom nem tagolódhatott, vagy nem vallhatta meg tagolódását, szintén egyfajta hiány forrásává vált. Az államszocializmus mindenre kereteket, sémákat szabott. Mindenről gondoskodni próbált. Szinte kizárta, hogy az egyénnek hiányérzete lehessen. S ha mégis volt, azt jó esetben átmeneti fejlődési zavarral, rossz esetben egyéni devianciával magyarázták. A rendszer szinte összeomlásáig azt az illúziót igyekezett kelteni magáról, hogy mindenütt képes lesz megszüntetni a hiányt. Holott lényege szerint hiánytársadalomként működött, amelyben a hiány törvényszerűen öltött mind nagyobb méreteket. Érdekes, hogy ennek a hiánytársadalomnak éppen az adott dinamizmust, hogy nélkülözhetetlenné tette a hiány keletkezésének okaival, mibenlétével, megszüntetésének lehetőségeivel való foglalkozást. Erről szól az elmúlt évtizedekben keletkezett irodalom, szociográfia, társadalomtudomány. Erre irányultak a politikai és társadalmi reformeszmék és megvalósításuk (kudarcot vallott) kísérletei. A legtöbb ember napról napra érzékelte a hiányt, de nem tudatosult benne annak totális volta. A hiányérzet sokszor nem is határozott tárgyra irányult, hanem általános életérzésként jelentkezett. Ami az újpalotai egyesületet, mint a hiányérzet intézményesülését illeti, vele és a hasonló szerveződésekkel kapcsolatban az államszocializmus apolo- gétái arra gondolhattak, hogy legfeljebb hiánypótlóak lehetnek mindaddig, amíg az általuk képviselt szisztéma képes nem lesz mindent megoldani, magába olvasztani. Mi természetesen másképpen gondolkodtunk, ha nem is egyformán. A rendszeren kívülre taszított ellenzékiekkel rokonszenvezők közül többen azt hitték, hogy a rendszer megszűnte után hamarosan fölszámolható lesz a hiány is az élet minden területén. Már tudjuk, hogy tévedtek. Még a hagyományokkal rendelkező, gazdag polgári demokráciákban is újra és újra fellép a hiány, de ott viszonylag hamar kitermelődnek azok a mechanizmu
