Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Szigeti Jenő: Reflexiók a kisebb protestáns egyházak közelmúltjáról
SZIGETI JENŐ: A KISEBB PROTESTÁNS EGYHÁZAK 63 európai színvonalú vallásszabadsági törvény ellenére sem alakulhatott ki jogi egyenlőség. A trianoni békeszerződést becikkelyező 1921. 33. te. 55. §-a szerint „Magyarország minden lakosát megilleti az a jog, hogy bármely hitelt, vallást, vagy hitvallást nyilvánosan vagy otthonában szabadon gyakorolhasson, amennyiben azoknak gyakorlata a közrenddel és jó erkölcsökkel nem ellenkezik. Ezekkel a rendelkezésekkel szemben semmiféle rendelet, vagy hivatali intézkedés nem lesz hatályos”. Ennek ellenére a kisebb protestáns feldkezeteket állandó rendőri felügyelet alatt tartották. Hogyan? Az 1895:43-as törvényt így értelmezték, hogy „az a szabadság, amit a szekták ... a törvényeink alapján élveznek, az őket követő egyesek vallásgyakorlati szabadságának összessége, de annál nem több” (Ha- rai László, A vallás- és közoktatásügyi igazgatás hatályos jogszabályainak gyűjteménye, Bp. 1955. 1:27). Ezért az összes „el nem ismert” egyházat egyesületnek tekintették és „közrendészeti ellenőrzés” alá vonták, és ügyükben a Belügyminisztérium intézkedett. (Érdemes megemlíteni — talán nem véletlen —, hogy az 1990:4 szám vallásszabadsági törvényt is hasonló formában kívánták módosítani.) Ennek a visszás állapotnak az lett a vége, hogy a baptista és a metodista egyház kivételével 1939. december 2-án, mint honvédelem érdekeit veszélyeztető vallásfelekezeteket, az összes protestáns kisegyhá- zat betiltották. A szabadegyházak szövetsége ennek az ellehetetlenült vallásszabadsági helyzetnek orvoslására, a kis egyházak közös összefogása végett jött létre. Első kiáltványában ez a szervezet új, a demokratikus normáknak megfelelő vallásügyi törvényt kért. 1949-ben ezt a szervezetet manipulálták úgy, hogy ez lett az ellenőrzött csatorna, amin keresztül a totalitárius állam az egyházakon a szemét és (a fülét) rajta tartotta, és ugyanakkor az egyes kis egyházak demokratikus szervezetét manipulálhatóvá korcsosította. Ezzel egyes szabad- egyházak életében törés állt be. A „világtól” — ami végsőkig manipulált volt — megpróbáltak valamiféle belső térre menekülni a gyülekezeti tagok. Ami a mindennapi élettel kapcsolódott, az gyanús lett, holott ezek az egyházak soha nem a történeti tradícióból, hanem a misszióból, az időszerű keresztény bizonyságtevésből élték. Gyanúsak lettek az egyház vezetői, akik nem demokratikus úton, hanem manipulált választási procedúrák útján kerültek az élre. Ezzel tönkrement ezeknek a kis protestáns közösségeknek demokratikus hagyománya is. Megerősödött a védekezésre berendezkedő konzervativizmus is. Az egyház bezárkózott, a társadalom peremére került. Itt találkozott a többi történelmi egyházzal. A rendszerváltás idejét így éltük meg. Már az 1980-as években a nyugat- európai vallási fejlődésihez képest egy kis fáziseltolódással új kegyességi formákat követő vallásfelekezetek jelentek meg. Ezek egyrészt kisebb evangéliumi vallási mozgalmak, karizmatikus jellegű közösségek, a keleti vallások követői vagy iszünlkretikus jellegű vallási közösségek. Habár ezeknek az új, gyakran megtelepedő vallásközösségeknék számaránya a társadalomban elenyésző — mintegy 0,4% —, mégis dinamikus misszióikkal az elbénult, eszközhiányos, a régi hagyományokat nehezen újító „történelmi” egyházakkal szemben demokratikus légkörben jelentős előnyökre tettek szert. A történeti egyházakban és a konzervatívan gondolkodó állampolgárok körében ezért erősödik az a vélemény, hogy a vallásszabadságot korlátozni kellene. Ennek
