Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Tőkéczki László: A református egyház a rendszerváltozásban
TÖKÉCZKI LÁSZLÓ: A REFORMÁTUS EGYHÁZ 57 hogy a református egyház is része volt az (egyébként felpuhult) „zsarnokságnak”. Az egyházi közélet nagy részének szemében az építkezések és az új szervezeti formák, az élénkülő külföldi kapcsolatok és a „rendezett” állami és egyházi kapcsolatok sem fedhették el, hogy mindezek lényege a hatalom részéről meghatározott. S mivel ez a hatalom — ellentétben a régi típusú, deklaráltan nem ateista formákkal — végül is a keresztény hit ellensége/ellen- fele volt és maradt, nem alakulhatott ki a „legjobb formában” sem hiteles viszony. S miközben a fentiek miatt magasabb szinten működött az egyébként is problematikus, nem reformációs örökséget megerősítetten magával hurcoló centralizált egyház, aközben a gyülekezetekben vagy (s ez a gyakoribb eset!) mellett működött a „lelki ellenzékiség” sokszínű világa: fundamentalisták, karizmatikusok (sőt szinkretisták) jelezték a bajt. Azt a bajt, hogy nincs szabad lelki tágasság, nincsenek teológiai eszmecserék, elatomizálódott a papság, társadalmi kérdésekben csak egyen-állásfoglalások vannak stb. Persze jeleztek ezek a tünetek mást is: a külföldi, nem is kis pénzzel támogatott befolyást. S ne legyünk igazságtalanok: jelzett mindez egy nagykorú kereszténységben — megfelelő kezelés, egyházfegyelem mellett — igényt a sokféleségre. Azt, amelytől az egyház gazdagodhat is, és amelytől végzetesen el is szektá- sodhat, eljelentéktelenedhet. Sajnos, ma nálunk a református egyházat az utóbbi fenyegeti. Ahogyan a hosszú megkötözöttség, bezártság után társadalmunk is bizonytalan egyensúlyait keresi és fogékony a szélsőséges csodatanokra, úgy a református egyházat is a túlkegyesség, a „mennyiségi kegyesség” áradata fenyegeti. Annál is inkább, mert verbális céljaiban („öntörvényű keresztény élet”) elfogadhatóak ezek az irányzatok. A részletekben viszont mindenhol előbújik a türelmetlenség, az ítélkezés, az egyedül üdvözöltség, illetve üdvözítőség. Pedig a reformáció örökségének történelmi útja — főleg a tévedésekben, de a jó úton járásban is — egy valamit biztosan megmutatott: a tiszteletreméltóan intenzív hitélet követelményeit csak „önkéntesek” viszonylag kis csoportjaira lehet „homogenizálni”. A hitvalló egyházat nem lehet uniformisként megvalósítani. A mennyiségi kegyesség végső soron a kegyelem mindenekfelettiségét is kétségbe vonja, s szinte elveti az egyik legnagyszerűbb protestáns örökséget is: a munkán keresztüli istentiszteletet. Ahogyan a másik kiváló hagyományunkat is leértékeli: a protestáns művelődést. Természetes az, hogy az utóbbi kettő hit nélkül, Krisztus követése nélkül tévútra visz, de az a hit, amely nein értékeli az utóbbiakat, csak vakhit. A protestantizmus egyéniséget tisztelő sokfélesége nem eshet áldozatul egy bármilyen hiteles — mert megélt és őszinte! — hitéletnek. A bezárkózó kegyesség ugyanis átadja a társadalmi-szellemi cselekvési teret kívülállóknak vagy néhány „arra hivatott” vezetőnek, s így a kereszténység nélkül alakuló világ majd visszaigazolja az elzárkózást. Nem szabad bennmaradni egy nyelvi-szellemi gettóban, ahová a megnyert keveseken kívül —már csak kommunikációs okokból is — zömmel csak a „sikertelen világiak” kopogtatnak. A fent említett veszélyes folyamatokat természetesen nem csak a kommunista rendszer által felerősített kényszeresen is. ható szekularizáció elleni védekezés okozta. Kitüntetett hely illeti, meg ebben, a folyamatban a lelkészi képzettség, társadalmi összetétel és helyzet változásait. 1945 előtt a lelkészképzés gyakorlatilag 13 éves volt, egy rendkívül színvonalas 8 osztályos humán középiskola működése miatt. A kommunista rendszerben mindez öt évre
