Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Mihancsik Zsófia: Társadalom és egyház viszonya. Interjúsorozat
MIHANCSIK ZSÓFIA: INTERJÚSOROZAT (LUDASSY MÁRIA) 47 épület az evangélikus egyházé, viszont az egyetlen olyan iskola volt Budapesten legjobb tudomásom szerint, ahol a Kádár-érában törzskönyvezett ellenzékiek gyerekeit nem megalázták, hanem fölkarolták. Tehát ezt a szellemi tradíciót megvédeni, bármilyen törekvéssel szemben is, akkor is alapvető dolog, ha a legitimációs igény az épületre egyértelmű. De én az épületben lévő embereket és ezt a szellemiséget fontosabbnak tartom, mint a tulajdonjogot. Ha csinálnak majd egy ugyanilyen latitudinárius szellemiségű keresztény iskolát, akkor az is biztos nagyon népszerű lesz. — De mégis, min múlott az véleményed szerint, hogy az egyházi ingatlanok és a hitoktatás körüli konfliktusok ilyen erőszakos formát öltöttek? Az egyházi vezetők önmérsékletének hiányán? — Szerintem — legalábbis egyesek esetében egyértelműen az a benyomásom — ez kompenzáció. Ahogy most sztálinista professzoraink az egyetemen nagy magyarságukkal kompenzálnak, gondolom, ugyanez játszódik le: elfogadják mondjuk a világiak közül az egyház külső szolgálóinak azokat, akikről mindenki tudta, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal munkatársai, és nem is belső titkos, hanem nyilvános külső munkatársak. Ízlés dolga, ha nekik ez kell szellemi apportként a szocializmusból, kedves egészségükre! Én azért őszintén remélem, hogy generáció- és mentalitásváltás minden intézményben be fog következni, és amennyire én nyugati teológiai folyóiratokat olvasgatok, ott a mentalitás azért nagyon más, és gondolom, hogy az egyház Fidesz- generációs papjai is olvassák ezeket, tehát remélhetőleg a második vatikáni zsinat szelleme —, hogy megint a katolikusokról beszéljek — csak eljut Magyarországra. Hiszen mégiscsak ez a felekezet érint itt 6—7 millió, legalábbis megkeresztelt embert. — És azt mivel magyarázod, hogy értelemszerűen a koalíció pártjai vallási értékeket használtak fel saját politikai ideológiájuk felépítésére, és folyton azt kérik számon a társadalmon éppúgy, mint a törvényhozáson? És egyáltalán mit tehetett volna ez ellen az egyház — ha történetesen ellenére lett volna, hogy a politika használja az ő kategóriáit vagy értékeit? — Egyrészt ezek, amikről beszélsz, így nem vallási értékek. Tudniillik a klasszikus vallási értékeket, legalábbis Jézus Krisztus óta, a nagy morális nonkonformizmus és lázadás jelenti a hagyományos és a korban többé-ke- vésbé korrupt egyházi hierarchia, megszálló hatalom stb. ellen. Vesd össze azzal, ahogy Bibó István beszél Jézus Krisztusról. Ezen krisztusi erkölcs alapján szerintem minden hívő ember kikéri magának, hogy az államegyházi ambíciókat vallási értékeknek nevezzék. Másrészt: ami szintén — és éppen a népi írók körében — domináns szellemi örökség, ez a protestantizmus. Hát az a sor, amely a lelkiismereti szabadság eszméjét a legcsodálatosabban megfogalmazta, a lutheri „itt állok és nem tehetek másként” magatartástól kezdve a Szervét Mihály-i hitvalláson át kedvenceimig, az angol platonistákig tart, akik ugye azt mondták, hogy Jézus Krisztus „magister vitae, non scolae”, tehát az élet tanítómestere és nem iskolamester, vagyis a kereszténység életforrna, és ezen a lelkiismereti szabadságot, a lélek autonómiájának hagyományát értették. Én ezeket tekintem igazi keresztényi értékeknek. Ma a politikai pártok nem ezekről beszélnek, de nem is beszélhetnek ezekről, hiszen aneilla politicae-vé, vagyis a politika szolgálólányává kívánják tenni az egyházat és a vallást. Hogy mit tehetett volna ez ellen egyház, azt inkább tőlük kellene megkérdezni. De azért van egy tradíció — hogy mást ne mondjak, a janzenisták
