Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Andorka Rudolf: Vallás és politika – egyház és állam
34 ANDORKA RUDOLF: VALLÁS ÉS POLITIKA rendszerek gyakorlatára: nem tűrte el a politikai ellenzékiséget, kritikát, így az egyházak és vallásos emberek politikai tevékenységét sem, viszont próbálta az egyházakat rábírni, hogy járuljanak hozzá a fennálló rendszer és politikai elit legitimációjához, vagyis a lakosság általi elfogadtatásához. Ennek eszköze egyrészről az egyházi pozíciók, elsősorban nyilván vezető pozíciók betöltésének állami ellenőrzése volt, másrészről az egyházak, egyházi vezetők kényszeríthetősége a fennálló rendszert támogató, intézkedéseit igazoló politikai állásfoglalásra. E „puhább” politika mögött mindig ott volt a korábbi totalitariánus kényszerítő eszközök alkalmazásának fenyegetése. Ilyen körülmények között az egyházaknak az államtól való függetlensége megvalósíthatatlan volt, a keresztény emberek számára alig nyílt lehetőség igazi politikai tevékenységre. Az 1990. évi rendszerváltozás, amely a világon mindenkit, politikusokat és tudósokat ugyanúgy, mint az egyszerű állampolgárokat teljesen váratlanul ért, teljesen új helyzetet teremtett a vallás és a politika, az egyházak és az állam viszonyában is. A politizálás mindenki, közöttük a vallásos emberek számára teljesen szabaddá vált, az 1990. évi IV. törvény pedig az egyházaknak az államhatalomtól való olyan fokú szétválasztását valósította meg, amilyenre a magyar történelemben korábban nem volt példa. Az egyház és az állam közötti kapcsolat mindössze az állam által az egyházaknak nyújtott anyagi támogatásból áll. Politizáljon-e ebben az új helyzetben a vallásos ember, és ha igen, hogyan politizáljon? Súlyos hibának látnám, ha erre a kérdésre azt a hagyományos választ adnánk, hogy a keresztény ember ne foglalkozzék politikával. Bár kevés demokratikus állam alkotmánya megy el addig, hogy a választásokon való részvételt kötelezővé teszi, mégis ki merném jelenteni, hogy a demokratikus politikai rendszerben minden állampolgárnak kötelessége, hogy politikai kérdésekben állást foglaljon, legalább addig menően, hogy az országgyűlési és ön- kormányzati választásokon részt vesz és a hozzá közelálló pártra, jelöltekre adja szavazatát. Sajnálatos módon majdnem minden demokratikus országban megfigyelhető újabban a politikai passzivitásnak, kiábrándultságnak, a választásoktól való távolmaradásnak növekedése. Noha hazánkban az 1990. évi parlamenti választáson való részvétel nem volt ijesztően alacsony, azóta — a pótválasztásokon, az önkormányzati választásokon — igen alacsony volt a részvételi arány, és ha ilyen tendencia érvényesülne az 1994. évi parlamenti választásokon is, ez azzal a veszéllyel járna, hogy viszonylag kis szélsőséges, nem demokratikus csoportok (akiknek támogatói mindig nagy arányban részt szoktak venni a választásokon) viszonylag nagy képviselethez jutnak a parlamentben, továbbá a parlament egésze elveszíti tekintélyét, legitimációját. Ez végül magának a demokratikus rendszernek a fennmaradását veszélyezteti. Politológusok és történészek arra szokták felhívni a figyelmet, hogy a weimari demokratikus német rendszer nem azért bukott el, mert a jobboldali és baloldali szélsőségek többséget tudtak szerezni, hanem azért, mert a demokratikus pártok nem kaptak kellő támogatást a politikailag közömbössé vált választóktól. Nem lehet kétséges, hogy amikor demokratikus és totalitariánus rendszer között kell választani, akkor a vallásos embernek a demokrácia mellé kell állnia, még akkor is, ha annak összes működési hibáit ismeri. Jézus tanításának lényegéhez tartozik az egyes ember értékének, sza