Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 2. szám - Koren Emil: Találkozásaim Tatay Sándorral
KOREN EMIL Találkozásaim Tatay Sándorral Első találkozásom akkor volt, amikor még nem ismertem őt, azt sem tudtam, kicsoda. A régi Luther Társaság könyvesboltját számolták fel az Üllői út 24-ben Pesten. Mondták, hogy vegyük, amit lehet, mert ami marad, azt elszállítják. Nagyon üresedőben volt már a szép, jobb sorsra érdemes kereskedés. Már nem nagyon volt érdemleges árúja. Vettem egy négyszög-keresztmetszetű fekete vonalzót. Ma is megvan. És böngésztem a megmaradt könyvek között. Tatay Sándor két könyvét vettem meg akkor: a „Húshagyó kedd” címűt, s a „Jelek a porban”-t. Írójáról ezután tudtam meg, hogy neves dunántúli papi család sarja, s ő maga is végzett néhány évet a soproni teológián. Akkor írta első könyvét, az „Eke” címűt. Ezzel végleg az irodalomhoz pártolt-e, vagy más oka volt, mindenesetre abbahagyta a teológiát. Érdeklődve vettem hát kézbe a két könyvet. Meg is szerettem mindkettőt, de különösen felfigyeltem a Húshagyó kedd-ben a Kék hang-ról írott részre. Lekötötte a figyelmemet, s többször is elolvastam. Fogalommá nőtt bennem a „kék hang”. Kissé szűrrealistának tartottam, kissé modemkedő- nek. Mindenesetre elgondolkodtatónak. Így kezdődött a kapcsolatunk, de még nem találkoztunk, személyesen nem ismertem, sem ő engem. De az írásaira egyre jobban „rákaptam”. Személyes találkozásunk 1963. december 2-án történt. Jakus Imrével gyakorta voltunk együtt, hol Pesten, hol Tabon. „Irodal- maztunk”. Egymás írásait véleményeztük. Ö néha megverselte „finn szobámat”, ahol olykor várt rám. A fent jelzett napon beszélgetés közben jelezte, hogy meghívta jó barátját, Tatay Sándort. Hamarosan szólt is a csengő. Az ajtóban egy férfi állott. Erős orra volt, halántékán teljesen ősz haj, ami olyan élesen vált el barna hajától, mintha sapkát hordott volna. Már nyújtotta is a kezét: — Tatay Sándor vagyok, itt adtam találkozót Jakus Imrével. Bent úgy kezdték a beszélgetést, mintha tegnap félbeszakadt szavaikat folytatnák. Mindketten remek mesélők voltak. Tatay tárgyszerűbben, de a komoly és derűs eseteket úgy várakoztatva, mint egy-egy Bach-futam. Jákus fantáziadúsan színezte történeteit. Figyelni kellett, hogy mi a valóság, s mi a pillanatszülte hangulat. Közel három órát töltöttünk így együtt, s a végén Tatay beírta vendégkönyvünkbe: „Jó volt ennyi idő után egyszer ismét egy papiak levegőjét
