Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Kulturális figyelő
76 KULTURÁLIS FIGYELŐ téséről írva a szerző mintha maga is jelen lenne: „Amikor a tömeg észrevette a sötétben érkező kocsit, egyre nagyobb lett a lárma. Illetlen szavakat kezdtek kiabálni, a kocsist letaszították a lóról, megverték, a lovak közé csaptak, s azok vad száguldással elragadták a kocsit” (188. o.). Intenzív keresése eredménytelen maradt, Huszár Gál „eddigi szolgálati helyeitől merőben különböző városba”, Debrecenbe menekül (negyedik fejezet). Itt nyomdászként dolgozhat, befejezi énekeskönyvét és „a már helvét irányba fordult Mélius műveit kellett nyomtatnia” (217. o.). Bottá István e kényszerűség teológiai következményeit is megvizsgálja, mi az ti., „amit Debrecenben ki kellett nyomtatnia, de máshol, saját műveiben nem”. 1562-ben távozik Debrecenből (a sokat vitatott körülményeket Bottá ismét új megvilágításba helyezi), s Nagyszombatban akar letelepedni. Igen komoly tanulság, hogy „körülbelül 15 havi debreceni nyomdá- szi tevékenysége és Debrecenben hagyott nyomdakészlete” a városi nyomda mai napig való fennállását alapozta meg. A zaklatott életút további állomásai Nagyszombat, Komárom, ismét Nagyszombat s Rózsavölgy voltak (ötödik fejezet). Végül az egyházi és politikai viszonyok arra kényszerítették, hogy ő is meneküljön az északi, védettebb területek felé. Így került Komjátiba (hatodik fejezet), ahol Csallóköz-Mátyusföld szuperintendensévé választották, s a nyomtatáshoz is újra hozzákezdhetett. Termékeny esztendők voltak ezek: Kom- játiban adta ki Bornemisza posztilláinak első kötetét, a félezer leveles Graduált s perikopás könyvét. Ügy adódott azonban, hogy Telegdi Miklós támadásai miatt ismét menekülnie kellett, s 1574- ben Pápára érkezik (hetedik fejezet). Itt lelkipásztor volt, majd szuperintendensi tisztet viselt. 1575. október 23-án a döghalál őt is elvitte. Nem lenne teljes valóban az életrajz, ha az utódokról nem történne említés (nyolcadik fejezet). Fiai, Dávid és János működése még megközelíthető, a későbbieket azonban már homály fedi. Azzal kell egyetértenünk, amit Bottá István immár tanulságként leír: „ami mindmáig él, az Huszár Gálnak, a reformátornak napjainkig ható életműve” (342. o.). A második rész műveket elemez nagy apparátussal és meggyőző erudicióval. A művek keletkezési körülményeiről az első részben részletesen olvashattunk, ezúttal a többszempontú interpretáció következik. Elsőként az 1588-ban kiadott három prédikációé, ahol is — miként írja — „kettős módszert alkalmazunk: egyrészt egybevetjük Luther ser- móival, másrészt összehasonlítjuk a kétségtelenül lutheránus, fiatalabb barátjának és munkatársának, Bornemisza Péternek tanításával, és ahol lehetséges, Ozorai Imre vitairatával is” (348. o.). Módszere alkalmasnak bizonyul az első magyar nyelven megjelent prédikációs könyv teológiai szempontjainak félremagyarázásoktól megtisztított bemutatására. Tanulsága szerint itt is „döntő módon szólal meg a lutheri tanítás” (356. o.), nincs egyetlen olyan mondata sem, „amelynek megértése kedvéért Luthert el kellene hagynunk, s egyetlen teológiai gondolat, amely túl utalna rajta” (377. o.). Az énekeskönyv következik ezután, melynek rekonstruálásához még megtalálása előtt éppen Bottá István is hozzájárult. Most újabb szempontokat tud immár bevezetni (pl. az énekeskönyv tartalmának értékelése, az énekek szerzői és fordítói, a szerkesztési elvek stb.). A Komjátiban kiadott perikopás könyv legfőbb tanulsága az, hogy a reánk maradt töredékes részek egyrészt Huszár Gál prédikációs gyakorlatáról és műveltségéről, „másrészt az egész kor lutheránus igehirdetésének szerkezetéről is képet nyújtanak” (432. o.). Az utolsó nagy munka a „Graduál”, mely Cso- masz Tóth Kálmán szavaival „nem csupán a magyar templomi éneklés történetének, hanem a XVI. század magyar irodalmának is egyik legkiemelkedőbb
