Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 77 dokumentuma” (438. o.). Bottá István elemzése azért is példaszerű, mert egyúttal a teljes gyülekezeti istentiszteleti életre és a papi szolgálatra is rámutat. Az elemző részt az ismereteket nem csekély mértékben gyarapító vízjeltáblázat zárja (269—274. o.), majd a sorozat hagyományai szerint rövidítés jegyzék, német nyelvű összefoglaló és névmutató következik. Bottá István monográfiája nagyon fontos könyv, amely egyrészt olvasható s tanulható, másrészt kézikönyvként használható, harmadszor pedig — s ezt a lehetőséget a szerző sem zárja ki — a továbbgondoláshoz ill. a kutatások folytatásához ad kiváló ösztönzéseket. Egészen apró és bizonytalan hiányérzeteim — tulajdonképpen nem is paradox módon — éppen a többnyire lenyűgöző, s már említett jegyzetanyaggal lehetnek: ha ily körültekintő az apparátus, bizony Arany Tamás, Sommer János vagy Verancsics Antal kapcsán a legújabb megközelítésekre is utalnék. Gondolok itt elsősorban Balázs Mihály, Pirnát Antal, Lech Szczucki vagy Verancsics esetében Téglásy Imre eredményeire. Tudom azt is azonban, hogy a fő gondolatmenethez mindez nem tartozik, legfeljebb a tágabb összefüggéseket árnyalná. A kötetet még szerkesztőként jegyezte, s Bottá István szerint támogatta és segítő figyelemmel kísérte Klaniczay Tibor. A könyv immár méltó emléke az ő szervező és szerkesztő munkásságának is. ötvös Péter Juliana Ray: Jövevények és vándorok Evangélikus Sajtóosztály, Budapest 1992. A családregények — és az igaz történetek — valahogy mind a múló, változó idő végtelen hullámzását éreztetik. A szereplők jönnek és mennek, eltűnnek, helyükbe újak lépnek, nincs se boldog, se szomorú vég, befejezetlenül marad abba a történet, mert befej ezhetetlen. Ebből a szempontból mindegy, hogy a Forsyte Saga-ról, a Buddenbrook házról vagy a Szabó családról van-e szó. Elkövetkeznek azonban olykor olyan történelmi korszakok, amelyekben az idő hömpölygése megállni látszik, amikor a végzet kinagyít egy-egy drámai pillanatot, s a család egy adott nemzedéke a színpad előterébe lép. Élni, küzdeni, meghalni. Kinek mi adatik. Juliana Ray könyvében mind az epikus folyammal, mind a drámai pillanattal találkozunk. A család jómódban és biztonságban éli idillikus és mozdulatlannak látszó életét, amikor a Monarchia idején megismerkedünk vele. Mondhatnánk: a szerző jóvoltából látogatóba megyünk hozzájuk, és ott jól érezzük magunkat. Bölcs és barátságos, jószívű emberek teszik a dolgukat, munkálkodnak és ünnepelnek, gyermekeket nevelnek, akik felnőnek, szerelmesek lesznek, házasodnak, újabb nemzedéket dajkálnak, míg aztán egyszerre elsül egy fegyver Szarajevóban (ahol úgy látszik mindig akad gyúlékony anyag!), és hirtelen berobban az életükbe az első világháború. Ettől kezdve mindinkább sötétül a szín, mind riasztóbb jelek sejtetik a rém közeledtét, míg csak el nem jön az az idő, amikor az első részben megismert gyerekek már rémült felnőttként próbálják menteni a maguk és övéik éltét. Hogy mennyire nem regényről, hanem igaz történetről van szó, mutatja hogy ismerős nevekkel találkozunk: a Jó Pásztor Egyesülettel, az ott tevékenykedő Hajós Emillel és feleségével, a svéd és a svájci Vöröskereszt áldozatkész munkatársaival. A történetet első személyben elbeszélő Juliana férjével együtt a Vilma királynő úti (később
