Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Cs. Gyimesi Éva: Menni vagy maradni? avagy: az önigazolás természete
34 CS. GYIMESI ÉVA: MENNI VAGY MARADNI? írásai is megerősítenek (Nemzet és kisebbség, 1939, Erdély társadalma, 1941). A kortársak ugyancsak tipikus módokon viszonyulnak a kimagasló személyiség kivándorlásához. A barátok (Jancsó Béla, Reményik Sándor és mások) őszinte aggodalmukat fejezik ki a püspök betegsége miatt, s kitelepülése hírét először fenntartásokkal, hitetlenkedve fogadják, a nyilvánosságban cáfolni igyekeznek. Makkai lépését a kialakult szerepelvárás jegyében értelmezik: „Bárki hűtlen lehet az eszméhez. A vezér nem lehet az.” — írja Jancsó Béla. Reményik Sándor az ittmaradók mély fájdalmát szólaltatja meg levelében, Makkaiék elutazását a repatriálások okozta értékveszteség jelképértékű momentumaként idézi fel: „Én ezen az éjszakán végigéltem magamban minden repatriálást és minden temetést, s a kettő majdnem ugyanaz volt (...). Vajon kinek és minek az elmenetelét kell nekem itt még végignéznem?” Ha számonkérik is távozását, a közösségi érdekre hivatkoznak, hiszen Mak- kaiba, mint kiemelkedő személyiségbe az egész közösség eszményei sűrítőd- nek, nincs, nem lehet olyan tette, megnyilatkozása, melynek a kortársak ne tulajdonítanának társadalmi jelentőséget. Sőt: aki bálvánnyá minősült, már nem lehet többé igazán a maga ura, mert a közösség valamiképpen a tulajdonának tekinti őt, és minden tettét a maga érdekei szemszögéből ítéli meg. Legtöbben tragikus meghasonlásnak fogják fel ezt a fordulatot, de van, aki — mint Pilder Mária — azonosnak hiszi a „két” Mákkait, és úgy gondolja, hogy a püspök már erdélyi életében is csupán a közösség iránti szolgálatból, nagy személyes feszültségek árán hirdette a reménység igéit, s most lényegében csak azt mondta ki, amit akkor elhallgatott. A kívülállók azonban korántsem egy élő szimbólum tragikus meghasonlá- saként fogják fel ezt a kitelepülést, hanem olykor kíméletlenül fogalmazzák meg a nyilvános motiváció őszinteségével szembeni kételyeiket (Szász Endre, Vuchetich Endre, Ligeti Ernő). A kivándorlás Makkai általi „megideologizá- lásának” leggátlástalanabb összefoglalása talán a következő: „Emlékezzünk a Magunk revíziója című könyvére, amelyben egészen más húrokat pengetett. Igaz, hogy akkor még közöttünk élt, kisebbségi sorsban, amelyre most azt mondja, hogy lehetetlenség. Nem lehet — mondja, és ezzel elintézte a maga részéről a problémát. Azzal a könnyedséggel, ahogyan elintézte, amikor egy szép napon fogta magát és elutazott Magyarországra egyetemi tanárnak. Betegségére hivatkozott. Talán úgy gondolta, hogy a püspök nem lehet beteg, de egyetemi tanárnak a beteg is jó. Mint ahogyan túl jónak tartotta magát ahhoz, hogy sorstársaival és hittestvéreivel megossza a kisebbségi sorsot, és egyszerűen átsétált a határon ...” (In: Nem lehet: 125. lap.) Végül, rendkívül jellemző az a vélemény, melyet Lőrinczi László fogalmaz meg mintegy a korabeli huszonévesek, az ifjúság nézőpontjából, aki szerint nincs szükség bálványokra, s nem baj, ha „leomlanak” (A bálványok leomlanak. Nem lehet: 164. lap). A kitelepülést értelmező, vagy egyszerűen csak minősítő válaszokon túl azonban vannak olyan levelek, vitacikkek is, melyek Makkai érveinek érdemi tartalmát vizsgálják és a maradás melletti döntést argumentálják, igazolják. A maradók tipikus ellenérve a kisebbségi sorsban osztozók életének valósága, maga a gyakorlat, mely bizonyítani látszik azt, hogy lehet, valamint az erkölcsi helytállás parancsa, melyet az istenhit vagy az értelmiségi felelősség is motivál: a lehet, mert kell imperatívusza jegyében (Reményik Sándor, Szentimrei Jenő és másök).
