Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Cs. Gyimesi Éva: Menni vagy maradni? avagy: az önigazolás természete
CS. GYIMESI ÉVA: MENNI VAGY MARADNI? 35 Viszonylag kevesen veszik szemügyre és vitatják nyilvánosan, méltó figyelemmel a Nem lehet című írásban megfogalmazódó rendezési alternatívát, mely a Makkai szerint hazugságnak minősült liberalizmussal szemben a nemzetállami integrációban látja a radikális megoldást (Paál Árpád, Bajcsy-Zsi- linszky Endre, Csuka Zoltán, Jócsik Lajos és mások). Legtöbbjük arra figyelmeztet, hogy a nemzetállami koncepció tarthatatlan, s az új nacionalista és határrendezési törekvések csupán a konfliktusok jövőbeli újabb lehetőségeit hordozzák, a békétlenség és a gyűlölet fenntartását szolgálhatják. De mindezekkel kapcsolatban is felmerül a kérdés: Vajon nem működik-e itt is az önigazolás azok részéről, akik tehetetlenségből, kényelemből, családi érdekből, valamely frusztráció erkölcsi kompenzálásaképpen, félelemből, avagy az átvészelés reményében maradtak Erdélyben? Vagy éppenséggel azzal a rejtett, tudattalan motivációval, hogy majd a „hősi helytállás” dicsfénye övezze őket? Naivság feltenni a kérdést, hogy kinek volt, illetve van ez ügyben igaza. Az elmenők vagy maradók álláspontja ugyanis nagyon eltérő valóságképek alapján áll. Olyan valóságképek ezek, melyek az adott korban az adott személyek nézőpontjából tekintve igazak, hitigazságként egyenértékűek, és ezért utólag nem rangsorolhatók. Jogosult-e vajon, hogy kijelentsük: a transzszilvanista „helytállás” példaértékű, de a kitelepülő Makkai választása nem? Személyes opcióként nyilván kijelenthetünk bármit, de jó, ha tudatában van az ember, hogy ez az „igazság” tényekkel alá nem támasztható hitigazság: ideológia. Az egykori érdekek kényszerítő ereje, vagy a hit, a meggyőződés személyes szabadsága az egyetlen tényező, ami e valóságképeket igazolhatja. A mai gyakorlat azt bizonyítja, hogy az utókor szereplőinek, kortársainknak a sajátos érdekeltsége is észrevétlenül rátelepedhetik arra a képre, amit történelmi hagyományként forgalmazunk. „Már Makkai megmondta, hogy ...”, vagy „Már Reményik megmondta, hogy...” — hallani gyakran a tekintélyérvre hivatkozó önigazolást a mai kisebbségiek hasonló döntésének indoklásaként. Holott minden utólagos igazságszolgáltatás durva önkény: az adott történelmi esemény szükségképpen egyoldalú, ideologikus interpretációja. A kisebbségről kialakult és ma is élő közhiedelmekkel, a mítosszal szemben jó, ha arra a Makkaira is gondolunk, aki a Hősiesség-ben — lehet ugyan, hogy önigazolásként, de — a kisebbségi ember senki másétól nem különböző, közönséges, ha úgy tetszik, gyarló voltára figyelmeztetett: „Hej, be nehéz kisebbségi magyarnak lenni! (...) Csupa szégyenkezés a sorsunk: egyszer azért, mert hősöknek magasztalnak, máskor azért, mert gyávának bélyegeznek. Eszembe jutott, hogy egyszer Kalotaszegen járva, a régi bikali templomban, amelyet szép tarka mennyezetképek ékesítettek, deszkára festve láttam egy furcsa figurát. Sokszínű madár volt, de emberfejjel. A művész oda is pingálta feléje: ’Ihol az emberfejű madár’. De utána meggondolva, hogy fantáziájának e hősies lendülete zavarba hozhatná a jámbor lelkeket, szerényen alája írta ezt is: ’Nints a világon’. Szép erdélyi hős-madár: ragyogó szárnyú, vitézorcájú angyalsas, a valóságban bizony nem vagy a világon. csak amolyan ’kétlábú tollatlan állat’ vagy, ahogy a görög bölcs a közönséges embert nevezte.”
