Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Cs. Gyimesi Éva: Menni vagy maradni? avagy: az önigazolás természete
CS. GYIMESI ÉVA: MENNI VAGY MARADNI? 33 prózában beszélnek, mint akárki fia. Arcpirító elgondolni, hogy minden este lefeküsznek, ágyban alusznak, hadfelszerelés nélkül, reggel felkelnek, közönséges, kicsi dolgök után látnak, valamit mégis esznek ebédre, éppen úgy születnek, házasodnak, betegeskednek és elhaláloznak, mint más egyebek. (...) Sőt olyan elvetemültek is akadnak közöttük, akik nem röstellnek színházba, moziba járni, könyveket olvasni, sportolni és egyáltalában élni.” (Budapesti Hírlap, 1935. január 20.) És nem röstellnek kivándorolni sem, ha már megunták a tőlük élvárt hősi pózt, tehetjük hozzá. Makkai esetében ugyan nem erről van szó, mert repatriálása állítólag kényszerűségből történt (hírlik, hogy anyósa a sziguranca fizetett ügynöke volt), mégis modellértékű ez a kivándorlás, mert olyan vitát kavart, mely a kisebbségi létben újra meg újra felmerülő dilemma, a „menni vagy maradni” összes kérdését felveti. A kisebbségi sorsból távozó személy és a benne megmaradók nézőpontjának tipikus változatait vonultatja fel, és szembeszökően tükrözi a mindkét félben működő önigazgolási törekvéseket. A kivándorló önigazolása olyan folyamatként bontakozik ki, amelyben megfigyelhető az előző valóságkép többé-kevésbé fokozatos elrajzolása abba az irányba, hogy végül legitimálni lehessen általa a bekövetkező vagy már bekövetkezett eseményt, a repatriálást. Makkainál az önigazolás minden fokozata megjelenik, amit a hetven év alatt megfigyelhetünk. Az előbb idézett cikkben — az anyaországi elvárásokat különben kitűnően jellemző telitalálat mellett — ott van az eltávolodás jele is mindattól, amit eddig vallott: nyíltan szakít a transzszilvanizmussal, eddigi eszményeit félreérthetetlen distanciával illúziónak minősíti. A harmincötös esztendő során —• miközben a püspökségről való lemondást a betegség, sőt idegbetegség igazolja a világ előtt — magánlevelezésében az anyaországi szerepvállalás esélyeivel kacérkodik. Áttelepülését úgy értelmezi, mint az erdélyi érdekek szolgálatának az eddigivel egyenrangú, anyaországi lehetőségét. Így készíti fel barátait arra a szerepváltásra, mely odaát már el is végeztetett, tudniillik arra, hogy rövidesen teológiai tanárként működik Debrecenben. S miután így tarthatatlanná válik a betegség általi önigazolás, rövidesen közzé teszi a Nem lehet című írását, mely — utólag — kemény ideológiai érvrendszerrel legitimálja a kitelepülést a nyilvánosság előtt. (Láthatár, 1937. 2. szám). A Nem lehet: helyzetjelentés a kisebbségi sors és a kisebbségi kategória mint olyan tarthatatlanságáról, mert az szerinte „emberhez méltatlan” és „erkölcsileg lehetetlen”. A cikk olyan stratégiát vázol fel, mely a kisebbségi kategóriát elvetve az egységes nemzeti egzisztencia visszaszerzését tűzi ki célul. A cél elérésének módozatáról nem beszél, de a nemzeti eszme európai kivirágzására célozva sejteti, hogy Makkainak nincsenek ellenérzései a nacionalizmus (fasizmus?) európai térhódításával szemben. A Makkai távozása körüli vita középpontjában ez a nagy vihart kavaró írás áll. Ez adja annak a gyűjteménynek a címét is, mely Cseke Péter és Molnár Gusztáv jóvoltából a közelmúltban jelent meg Budapesten (Nem lehet, Héttorony Könyvkiadó, Limes-könyvek, 1989). Benne jól nyomon követhető az önigazolás folyamata, az, ahogyan Makkai a betegségtől mint álmotivációtól egy új kisebbségpolitikai felfogásig meg- ideologizálja saját kivándorlását. Az egyetemes humánum, az „embertestvériség” emelkedett eszméitől, melyeket minden erdélyi megnyilatkozása tükröz, eljut a nacionalizmusokat igazoló politikai koncepcióig, melyet későbbi
