Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Cs. Gyimesi Éva: Menni vagy maradni? avagy: az önigazolás természete
CS. GYIMESI ÉVA Menni vagy maradni? Avagy: az önigazolás természete Közel hatvan évvel ezelőtt repatriált Erdély akkori református püspöke, Makkai Sándor. Trianon után egy ideig ő volt nem csupán a reformátusok, de a Romániába szakadt egész magyarság egyik szellemi vezére, aki az elveszett ország helyett a „lelki impérium” ideálját vitte bele a kisebbségi köztudatba. Az erdélyi magyarok nem kis mértékben Makkainak köszönhetik, hogy a kisebbségi létben felfedezték a „nagyszerű küldetés” esélyét, azt az erkölcsi eszményt, ami segített átvészelni a Trianon utáni politikai, társadalmi megrendülést, ö volt ugyanis az „erdélyi szellem”, a transzszilvaniz- musnak nevezett kisebbségi ideológia egyik megteremtője, aki a politikai függőségből származó minden szenvedésben az új erkölcsiség, a kisebbségi humánum, a néptestvériség értékének zálogát mutatta fel. Vallotta: „az erdélyi magyar szellem arra van hivatva, hogy kicsiny lehetőségek között nagy szellemi erőfeszítéssel egyetemesen emberi szellemmé legyen” (Az erdélyi szellem, 1925.). Magunk revíziója című, nagy hatású kisebbségpedagógiai tanulmányában (1931) azt hirdette, hogy sorsunk nehézségeinek, mindennapi nyomorúságainknak forrását mindaddig ne keressük a mostoha körülményekben, amíg meg nem vizsgáltuk saját erkölcsi felelősségünket a hibákért, amelyek munkánkban, avagy a szellem törpeségében mutatkoznak meg. Ő maga személyesen mutatott erre példát fáradhatatlan egyházi és világi tevékenysége minden területén. Makkai így — tízesztendős püspöksége alatt — egyike lett azoknak a személyiségeknek, akikre mind Erdélyben, mind az anyaországban sokan felnéztek, és akit a „hősi helytállás” egyik megtestesítőjeként, már-már bálványként tiszteltek. Ezerkilencszázharmincötben azonban — betegségére, gyógykezeltetésére hivatkozva — az anyaországba megy, és ettől kezdve minden megnyilatkozásával, cikkeivel, leveleivel a püspöki székről való lemondását, illetve végleges kitelepedését készíti elő. Figyelemre méltó előzmény ebből a szempontból Hősiesség című írása, mely éppenséggel a kisebbségi élet deheroizáló jellemzésére törekszik. Egy anyaországi véleményt kommentálva jegyzi meg: „Az volna a felemelő és stílszerű, ha a kisebbségi sorkatona állandóan hörögve állana történelmi posztján, szétszórt hajával, véres homlokával, és naponként meghalna a nemzeti igazságért. (...) Tényleg bosszantó, gondoltam röstelkedve, hogy ez a komisz mindennapi élet nem akar alkalmazkodni a mi nagyszerű hivatásunkhoz. Nem akar alkalmat adni a hősiességre, amit joggal várnak el tőlünk. Rettenetes, hogy a mártírsors osztályosai csak úgy
