Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Polcz Alaine: Kisebbségben
10 POLCZ ALAINE: KISEBBSÉGBEN szövegek értelmezése köréből” című könyve (Századvég Kiadó, Budapest, 1992). Ajánlom olvasmányul. Megtanulja az ember, illetve döbbenten fedezi fel, hogy ötezer évvel ezelőtti kisebbségek sorsa, szerepe, pszichológiai és történelmi dinamikája — úgy a kisebbségé, mint a többségé — azonos a maival. (Ennyire nem változik az ember? Honnan vegyünk erőt másnak lenni és miből?) Ez a tágabb történelmi tudat másik része. Vagyis mi volt a történelem folyamán a kisebbségekkel?* Ehhez járul a harmadik és legfontosabb rész, hogyan élnek, hogyan viselkednek más nemzetek kisebbségei más országokban, hogyan élnek más nemzet tagjai diasporában, napjainkban. Ez is elszomorító számunkra, itt is van végiggondolni, tudatosítani, tanulni- valónk. Ehhez élményeimből vett egy-két példát szeretnék elmondani. 1958- ban Strasbourgban az utcán megismerkedtünk egy zsidó szabóval, aki akkor már 40 éve élt kint. Akcentus nélkül, hibátlanul beszélt magyarul, meghívott a lakására ebédre és megajándékozott egy-egy igen szép öltönyre való szövettel. Tovább utazva, Párizsban találkoztunk a két éve Németországban élő, magyar unokaöcsénkkel, aki állandóan fumigálta Párizst és akcentussal, hibákkal beszélt magyarul. Világos: az egyik azonnal be akart épülni, feladva nemzeti identitását, a másik nem is kisebbségben, hanem diasporában képes volt őrizni magyarságát... A képet számomra még világosabbá tette a következő élményem: Mivel gerontológiával akartam foglalkozni, Izraelben elmentem öregeknek szervezett, reggeltől-estig tartó autóbusz körútra. Azzal kezdődött, hogy a városháza előtt megálltunk, ahol is elhangzott, hogy a polgármester bocsánatot kér, amiért nem tudja üdvözölni a busz utasait, de nem tartózkodik az országban. Mikor ezt lefordították nekem, magyar szemléleten nevelkedve azt hittem, hogy tréfál a csoportvezetőnk. De nem, hamarosan belépett a buszba az alpolgármester, hogy üdvözölje a kiránduló öregeket. Estére már teljesen kimerültem, amikor körülöttem még mindig tapsolva énekeltek valóban öreg útitársaim. Spanyol, olasz és más országokban is láttam vidám és aktív öregeket. Igen, ilyen körülmények között lehet jól öregedni — gondoltam. De aztán megismertem „Mamikát”, aki igen kedves barátnőm lett. Mamika nem orosz, lengyel, amerikai, spanyol, arab, német, francia, hanem magyar zsidó volt, és — nem tudott aktívan és vidáman öregedni, hanem úgy, mint a magányos magyar öregasszonyok. Ült otthon, kötött és várta a lányát vacsorával, vacsorára. Ez volt minden tevékenysége. Vagyis átvette és vitte magával rossz nemzeti sajátságainkat. Abban, hogy az öregeink elmagányosodnak — nyilván nemcsak mi, hanem részben ők is hibásak —, továbbá, hogy nem tudunk illeszkedni, nem tudunk jól élni a diasporában. Mert hiszen ő ilyen magatartással, mint magyar zsidó, diasporába került. Nem tanult meg ivritül, mint anyám sem románul, nem tudta olvasni az ottani újságokat, hallgatni a tv-t és rádiót, mert nem értette. Döbbenten néztem —, részben így éltünk mi is. Itt két döntő tényezőt találunk. Persze, hogy az öregek nehezen alkalmazkodnak, de hát Mamika húsz éve élt kint, míg a többiek közül, akikkel utaztam, számosán kevesebb ideje. Tehát Mamika, aki kettős kötésben élt, zsidó * Meg kell jegyeznem, hogy vele és másokkal folytatott beszélgetéseink és a könyv olvasása után az volt az érzésem, én már nem írhatok és nem mondhatok semmit. De van, a szubjektív rész.
